FőképWoody Allen legújabb filmje, a Kasszandra álma érzékeny témát boncolgat, tehát nem a rendezőtől megszokott humoros-ügyetlenkedő-elgondolkodtató egyveleget kapjuk, hanem egy igen mély, filozofikus alkotást, melynek alapkérdése: szabad-e ölni saját boldogságunkért, jólétünkért?

Terry és Ian testvérek. Szüleiktől nem sok jóra számíthattak eddigi életük során: édesapjuk egy sikertelen éttermet vezet Dél-Londonban, és a kudarcok hatására egyre inkább magába fordul. Édesanyjuk pedig mániákusan imádja bátyját, Howardot, a sikeres üzletembert, és ez a már-már szerelemnek mondható érzés határozza meg emberi kapcsolatait.

A két fivér a szeretet és a törődés mellett azonban még másban is hiányt szenved: a pénzben. Terryn ezért elhatalmasodik a szerencsejáték-szenvedély, és hatalmas adósságokat halmoz fel, Ian pedig kilátástalan álmokból építget várat, és szinte ölbe tett kézzel várja a tőkét a tervezett kaliforniai hotelekhez.

Ian, hogy tetőzze a bajokat, még szerelmes is lesz. Egy gazdag és elbűvölő színésznő oldalán pompázik nemsokára, elhitetve önmagával és a világgal is, hogy ő bizony méltó a gazdagok kegyeire.
Az álom azonban nem tarthat sokáig, hamar rá kell döbbennie, hogy ha fenn akarja tartani ezt a kapcsolatot, valahonnan pénzt kell szereznie.

Éppen ebben a kellemetlen helyzetben érkezik meg a fiúk nagybátyja, a dúsgazdag üzletember, az imádott testvér, Howard. A két fiú megpróbálja kihasználni a helyzetet, Howard azonban érdekes válasszal szolgál a megszorult fiatalok kérésére és egyúttal válaszút elé is állítja őket.

A nagybácsinak ugyanis piszkos ügyei vannak, és hogy ezek ne tudódhassanak ki, el kell tenni valakinek láb alól az utolsó megmaradt tanút, Martin Burnst. A feladattal Terryt és Iant bízza meg, akik vonakodva ugyan, de helyzetüket figyelembe véve elfogadják az ajánlatot.

Ekkor kezdődik meg a testvérek kálváriája. Miközben élik megszokott, mindennapi életüket, egy gyilkosságot terveznek, fapisztollyal, ismeretlen eredetű lövedékkel - mint a régi szép időkben. (Ez az otthoni eszközökből gyártott fegyver egyébként visszatérő motívum - gondoljunk csak a Fogd a pénzt és fuss! szappanpisztolyára…)

A tervezgetésnek azonban majdnem kétszer is kudarc lesz a vége. Először Ian barátnőjének buliján futnak bele Martin Burnsbe, majd betörnek a házába, azzal a határozott szándékkal, hogy most kivégzik.
A lehetőséggel, hogy a férfi nem egyedül, hanem egy nővel tér haza, persze nem számolnak… a terv tehát meghiúsul, a házból kijutnak ugyan, de az ötletbörzét elkezdhetik ismét.

A következő estén úgy döntenek: most vagy soha! Felkerekednek hát, követik Martint édesanyjához, és az utcán lepik meg. Szemtanúk nincsenek, a művelet szinte hangtalan – egy kihalt kertvárosi utcában ez nem is lehetne másképp.
A fegyvereket elégetik, és ekkor mintha már baljóslatú fények csillognának Terry szemében. A bűntudat szorongató érzésének sugarai…

Telnek-múlnak a napok, Ian látszólag boldog. Kicsit ugyan nyomasztja a napokkal előbb elkövetett bűntény, és talán aludni sem tud úgy, ahogy máskor - de ez nem feltűnő változás.

Terry élete azonban gyökeres fordulatot vesz. Depressziós, befelé forduló és rögeszmés lesz, a külvilágnak pedig képtelen megmagyarázni hirtelen megváltozott lelkiállapotának okát. Ennyit hajtogat csak magában: „megöltem valakit, megöltem valakit…”.

Azt hiszem, számunkra ez tűnik normális viselkedésnek. A film Terry szenvedésére van kihegyezve, az ő bűntudatával van átitatva az utolsó háromnegyed óra, a legérdekesebb mozzanat azonban mégiscsak Ian lelkének romlottsága.
Hogyan képes valaki megbánás nélkül élni azután, hogy a saját boldogulása érdekében kivégzett egy ártatlan embert?

A legmeglepőbb fordulat viszont még csak ezután jön: Ian azért, hogy ne keveredjen bajba, ismét Howardhoz fordul. Megbeszélik, hogy Terry veszélyes lehet mindkettejük számára, ezért célszerű lenne vele is végezni…

Ezzel a több, mint másfél órányi vibráló feszültségű alkotással ismét bebizonyosodott tehát, hogy Woody Allen nagy rendező. Hatalmas mélységekbe megy le csak azért, hogy erkölcsi drámáján keresztül tükröt tarthasson elénk.

Saját tehetségét, Zsigmond Vilmos operatőr látásmódját és Philip Glass, a film hangulatát tökéletesen ábrázoló zenéjét kihasználva ad választ az általa feltett kérdésre, és hogy ezzel milyen gondolatot indít el bennünk, ki-ki döntse el maga.