Csillagmagvak

Úgy egy éve a könyvkiadó, amihez viszonylag sok közöm van, nyitott egy boltot. Ebben a könyvek mellett mindenféle, főként keleti tárgyat, füstölőt, stb. lehet kapni. (Ez itt most tényleg nem a reklám helye, meglátod, csak olvasd tovább!)

Tébé, adó, és főként takarékossági okok miatt minden héten két napot eladóskodom. Ott, abban a boltban lettem egészen biztos abban, amit már addig is sejtettem: rengeteg olyan ember van, aki valamilyen kapaszkodót, a problémájára valamilyen megoldást keres – sokszor számomra nevetséges módon és helyen. Mondjuk egy ilyen keleti bizbaz-boltban.

Az első néhány alkalommal bűntudatom volt, amikor mondjuk eladtam valamilyen fákk-sui dolgot (feng, oké, feng, de nekem csak fákk), mert hogy az ilyesmit semmire sem tartom, nem hiszek benne.
Aztán rájöttem arra, hogy (kedvenc zenészemet idézve) „azért mert más, még nem hülyeség”.

Nem, továbbra sem hiszek az ilyesmiben, viszont: amikor pld. egy szingli lánynak eladok egy gipszből, vagy mit tudom én miből készült lovat, ami állítólag visszahozza az elvesztett szerelmet, vagy újat hoz (ezt mondják róla), akkor nem egy gipszgagyit sóztam rá mondjuk 500 Ft-ért, hanem REMÉNYt kapott, mondjuk két hétre.
Reményt, hogy tényleg visszajön az elveszett szerelme, jön új stb.

Amikor egy totál depressziós, anyagilag leégett hölgy megvesz valami lógós izét, hogy az majd meghozza a szerencséjét, akkor is REMÉNYt vesz. Ha így nézzük, kb. egy éve reményárus vagyok…

De van ennek a dolognak egy másik vetülete is. Fogyasztókká silányultunk, ez tény. Vagy lehet, hogy mindig is azok voltunk? Nem tudom, abban viszont biztos vagyok, hogy az orwelli 1984-ben még csak Tudatrendőrség létezett, mi viszont már Vágyminisztérium is van.

Persze (szerencsére) csak képletesen. A médiák, a reklámok, de még a szimpla, mondjuk kalandosnak mondható filmek többsége is csupán eszköz arra, hogy valamilyen irányba befolyásolják a gondolatainkat, a vágyainkat.
Ezt és ezt a mosóport, betétet, orrdugulás elleni szip-szip izét kívánd, aztán ha már kívánod, vedd meg. Vásárolj! Gürizz, hajts, kívánd a kis mobilt, a nagy kocsit, és VEDD meg!

Egy évből melózz 50 hetet, hogy aztán 2 hetet eltölthess valami szutykos tenger mellett, edd a sz* kaját, viseld el a többi turistát, és aszalódj mazsolaszőlővé a napon!
Kívánd a nagyobb, jobb kocsit, gebedj meg, hogy megszerezd, aztán amikor megvan, járj vele dokihoz, mert kikészült a tested, az idegrendszered stb. stb.
Ez így talán túlságosan idealista, nem-evilági, elszállt dolognak tűnik, de van benne némi ráció.

Ahogy abban is van ráció, hogy egy ideje (ki tudja, mióta) a kultúra, annak egyes elemei (vagy talán valamennyi) is árucikké, megkívánandó és megvásárlandó termékké degradálódtak.
Vedd meg XY lemezét, mert… Mert jó? Dehogy! Sz*, bűn rossz, de eddig a világon már x millió példányt eladtak belőle, tehát itt az ideje, hogy te is kívánd, akard, vágyj rá, vagy ne, mert ez se számít, csak az, hogy VEDD MEG!

Könyvek? Dettó. Ezt és ezt vedd meg, lehet, hogy sosem nézel bele, ott porosodik a polcodon, de VEDD MEG, mert ez neked KELL!
Aha. A könyveknek két életük van. Egyszer élnek akkor, amikor létrejönnek, a teremtésük folyamán, amikor valaki létrehozza őket.
Aztán, amikor kikerülnek a nyomdából, árucikké válnak és meghalnak, de feltámadnak, amint valaki elkezdi olvasni őket. Olvasatlan könyv = motor nélküli autó, vagy fal nélküli ház, vagy… Sorolhatnánk.

Aki gyűjti a könyveket? Tegye. Halott tárgyakat gyűjt. Az ő baja. (Inkább nézem a szálldosó lepkét, mint a gombostűre tűzöttet. Vagyis, én személy szerint egyiket se nézem, mert nem érdekelnek a lepkék …)
Az én könyveim, amik körülvesznek, ezek élnek, éltek, és ismét élni fognak valahányszor elolvasom őket.

Ugyanez a helyzet a zenével. Minek vegyem/szerezzem meg, ha nem hallgatom? És egyáltalán: miért vágyjak valami olyasmire, aminek a fílingjéhez, a mondanivalójához közöm sincs?
Miért ne foglalkozhatnék viszont olyasmivel, ami olyan, mintha a szívemből szólna? Ami valóban hatást gyakorol rám, ami kizökkent a gödrökből, ami esetleg utat mutat, vagy csak szimplán, rövid időre szórakoztat, feledteti a bajaimat?

Ezt is meg lehet tenni. A gond csak az, hogy sokszor vaktában tapogatózom, és nem találok semmit, ami megfelelne az adott hét, nap, pillanat, probléma, öröm vagy bánat hangulatához. Pedig ebben a tehetség-túltengős országban biztosan van olyan, amit személyre szabottnak találnék.

Van, de hol?

Ez a „fogyasztói” oldal.

Most nézzük ugyanezt a „termelői” oldalról. Vannak emberek, akikben ott pezseg valami, valami kényszer, hogy írjanak, fessenek, zenéljenek, megmutassák magukat a világnak, vagy mondjuk 10-20 embernek; ezt kreativitás-ömlenyt, ezt ki kell adnia magából az embernek, mert ha bent ragad, akkor fáj, fáj, de csak eleinte, mert utána már nem érződik – ez sem, semmi sem, mert valami istentelen fásultság lép a helyébe.

Elvetélt tehetségek? Meg nem értett zsenik? Talán. De nem az a lényeg, hogy egy zenekar pld. hány lemezt ad el – főként akkor, ha amatőr, vagy félprofi bandáról van szó, aminek tagjai másból élnek.

Ebben az esetben nem is az a lényeg, hogy hányan mennek el a koncertre, hanem az, hogy annak az akárhány fős közönségnek ad valamit a zenész, és kap is valamit. Valamit, ami akkor és ott minden jelenlévőnek megfelelő. Személyre szabott. Saját. Emberközeli. Jó…

De hol mutatkozzanak meg ezek a zenészek, írók, festők stb.? Azok, akik talán valóban tehetségesek, leköröznék mondjuk a világsztárokat, vagy az itthon kreált sztárocskákat, ha elég tőke állna mögöttük – vagy ha eladnák magukat?
Hol mutatkozzanak meg azok, akiknek talán egyetlen töltényük van, de az nagyot szólna, és jó lenne ellőni?

A tévék sorban rendezik a tehetségkutató versenyeket, de ezek – szerintem – jobbára „helyiérték-sztárokat” termelnek: adott egy helyiérték, ami eladható, egy pozíció, amire lehet közönséget toborozni, uccu neki, rajta, keressünk hát valakit, aki beléje ültetünk!

Ha pedig az adott emberke már nem tetszik nekünk, szemétre vele, hadd keseredjen meg az élete, dögöljön is meg, kit érdekel, hiszen a helyiérték, a pozíció örök, és mindig vannak újak, akik hajlandóak eljátszani a nekik szánt szerepet.

A valódi értékeknek nem kell reklám; a valódi alkotások eljutnak a közönséghez – feltéve, hogy a közönség egyáltalán tudomást szerez a létükről.
A magam szerény, nagyon (!) szerény eszközeivel megpróbálom átvágni a gordiuszi csomót. (Tudom, nem fog sikerülni, legfeljebb csak megkarcolom azt az irdatlan vastag kötelet, de hát nem erről szól az egész élet?)

A korábbi blogom mellett tavaly év végén elindítottam a csillagmagvakon egy másikat. Ezen zenekarokat, írókat, festőket, kreatív embereket próbálok bemutatni, természetesen a saját szemszögemből.

Olyanokat, akik még amatőrök, vagy olyanokat, akik tudásuk, tehetségük révén akár már profik is lehetnének, mégsem azok. Olyanokat, akik nem kapják meg azt a figyelmet, amit szerintem megérdemelnének.
Olyanokat, akik a saját „teremtményeikkel” nekem (vagy azoknak, akik elküldik a cikküket a csillagmagvak@gmail.com címre) már szereztek néhány kellemes percet/órát – akik pontosan olyan „terméket” állítanak elő (nem tömegszinten), amire jelentkezhet „vásárlói igény”.

Nézzétek meg. Írjatok hasonló, vagy jobb posztokat, és én közzéteszem. Küldjetek képeket, saját írásokat, bármit.
Mutassátok meg magatokat, vagy az általatok kedvelt embereket/alkotásokat másoknak – hiszen ki tudja, lehet, hogy valakinek éppen a ti novellátok, fotótok, zenétek, versetek lesz az a bizonyos fákk-sui ló, ami 1-2 hétre REMÉNYt és VIGASZt ad.