FőképAz Őrség tetralógia második kötetében Szergej Lukjanyenko a nappali őrség mindennapi munkájába vezeti be az olvasót, a Setétekből álló őrség mindennapjaiba. A fene tudja miért, de a második kötetbe bevett egy szerzőpárt, aki, ahogy én gondolom a cselekmény még inkább megkavarásáért volt felelős, mintha az első rész olyan egyszerű lett volna... Na szóval! Nem meglepő, de a fent említett mindennapok, leginkább a másik őrség munkájának megakadályozásáról, a Fényhívők szabálytalan tetteinek felkutatásából, és ezek szankcionálásából állnak. Természetesen a szerzőpáros kis idő után túllép a mindennapokon, és jöhet a bonyodalom..

Az egyik ilyen bonyodalom folyamán elsőként egy régi ismerőssel találkozhat az olvasó, Alisszaval, a tehetséges setét boszorkánnyal, Zavulon kegyvesztett kedvesével, akiből, mint minden más „közkatonából”, egy nagyobb játszma sakkfigurája válik. Később több gyalog és tiszt is feltűnik a páston, többek között egy Hatalmas Setét mágus, és régi ismerősünk, Anton. A játszmát bonyolítandó és elősegítendő előkerül Fafnír karma, egy nagyhatalmú varázstárgy, amit az inkvizíció őrzött ellopásának pillanatáig, és természetesen szeretne visszakapni. A régi és új szereplők kis „puzzle” cselekedeteiből a mű végére egy monumentális terv áll össze, aminek részleteire, mint minden jóravaló krimiben, a legvégén ébrednek rá az egyszerű résztvevők. A regény több esetben is a klasszikus krimik motívumait vonultatja fel.

Van ugye a jövőt fürkésző, és előre látó nagyhatalmú zseniális elme, aki mesterien mozgatja figuráit, előre megjósolva azok reakcióit, újabb lépéseket alapozva ezekre. Aztán van még nagy volumenű terv, aminek a megfejtésén egy gyalog dolgozik, és oldja meg „kisemberként” a rejtélyeket, amiből jó sok van. Mindezeket megbonyolítandó, az irányító elméket szorozzuk meg kettővel, a nagy tervet emeljük világméretűre, és az egész cselekményt helyezzük, egy már természetéből adódóan rejtélyes és misztikus környezetbe, és már meg is kaptuk a Lukjanyenko–Vasziljev-féle krimit. A szerzőpáros ügyesen játszik az olvasó elé tárt információkkal, elhitetve, hogy tudjuk, mi miért történik, majd a fejünkre koppint, teljesen más szemszögből megvilágítva a tényeket. Téves következtetéseinket a szereplők hibás, vagy félig hibás gondolatmenetéből vonhatjuk le, későn ébredve rá, hogy hőseink nem tévedhetetlenek, „egyszerű” mágusok, a Hatalmas varázslók kezében.

A könyv három részből áll. (Megkövetem azokat, akik hibát véltek felfedezni az előző részről készült irományomban, de ott az én fejemben két részből állt a regény, az Antonos, és Makszimos darabokból. Természetesen az a rész is három felé van tagolva, de ebből kettő a főhős szemszögéből kezdődik, a harmadik pedig egy másik fél szemszögéből.) Az elsőben Alissza történetét ismerhetjük meg, a másodikban a már említett Hatalmas setét mágusét, a harmadikban pedig az eddigiek minden magyarázatát jól összerázva. Gondolom, nem árulok el senkinek titkot azzal, hogy a végén egyik fél sem kerekedik egyértelműen a másik fölé, mert akkor az egyensúly felborulna, amire ugye mindenki felesküdött, és sokan felügyelik, arról nem is beszélve, hogy önmagára is vigyáz! De ugye ezen senki nem bánkódik, mert így jut még bőven kaland és akció a következő három részre, amiket én személy szerint már nagyon várok.