Főkép’66-os vagyok, mint a legendás út, vagyis, mint azt Lolácska ma a Viván közölte: nagyon öreg. Nagyon?
Oké. Azért annyira talán mégsem, hogy lelkesedjem egy ’48-as születésű nőért, aki – számoljunk csak egy kicsit… Hatvan? Igen, idén tölti be a hatvanadik évét.
Hát igen… Talán tényleg van valami stikkem, hogy nem Lolácskáért lelkesedem, hanem mondjuk Stevie Nicksért.

Ha stikkem van, ám legyen, büszkén vállalom – vállalom, két ok miatt is.
1.) Ha Loláért lelkesednék, akkor simán rám foghatnák, hogy pedofil vagyok. Vagy hülye. Vagy ízlésficamos. Vagy: megkattantam, és nagy ívben teszek mindarra, amit az elmúlt akárhány év során hirdetni próbáltam.
2.) Stevie Nicks – Lolácskával és hasonszőrű pályatársnőivel egyetemben – TUD énekelni. Neki tényleg van hangja, méghozzá nem is akármilyen.

Sosem szerettem a Fleetwood Mac-et. Vagyis tizenkét-tizenhárom évesen egyszer hallottam az egyik lemezüket - akkoriba a ma már Bartóknak nevezett, akkor még simán URH-nak vagy 3. műsornak hívott adón minden szombaton volt egy „Lemezbörze helyett” c. műsor, amiben teljes lemezeket adtak le.
A magnósoknak. (Most próbálnák meg, ebben az agyon-jogvédett világban!)

Így ismertem meg pld. azt a csodát, amit valamikor nagyon régen Santana csinált Buddy Milesszal; így ismertem meg a Talking Heads-et, a Groundhogsot, meg a többit. Ja, meg a Lynard Skynardot is. Az se semmi.

Szóval, ebben a műsorban leadtak egy Fleetwood Mac lemezt, amit persze én is felvettem, orsós Teslára, és még vagy kétszer meg is hallgattam, mielőtt letöröltem. Mert nem tetszett.

Aztán leadtak egy Stevie Nicks lemezt is, pár évvel később, arról mondjuk tetszett egy dal, amit tizen-huszon évvel később a School of Rock – (Rocksuli) című filmben hallottam ismét.
Tudjátok, abban a jelenetben, amikor az a dagadt p*, a Jack Black elviszi inni a suli piszkafa-fap* igazgatónőjét, és a nő már becsiccsent vagy két korty sörtől, és énekli, marha nagy átéléssel, hogy: „….szeventííííín….” (A dal normál címe: „Edge of Seventeen”, és még ma is tetszik, bár már a lányom is túljutott a tizenhét peremén…)

És ma elmentem a könyvtárba, és olyan „ling-live-rock-and-roll” lemezt kerestem, ami szól, de nem kattint be, amire nem kell különösebben odafigyelni, de azért jó, ha éppen felkapom rá a fejem; olyat, ami nem túl gyors, de azért nem is Vivaldi; olyat, ami nem túl zúzós, de azért nem is nye-nye-nye-lola-nye-nye…
És nem Cartman énekli. (Bár szerintem inkább „Eric rulez”, mint Lola…)

És gondoltam, oké, kétszáz forint a kölcsönzés, tegyünk egy próbát Stevie Nicks 2001-es Trouble in Shangri-La című lemezével.
És tettem egy próbát, és azóta ez szól, mert éppen olyan, amilyet kerestem: zeneileg rendben van, nem zúzós, de nem is túl countrys; a csaj (bocsánat: az idén hatvan éves Hölgy) hangja nagyon jó, olyan vagány, időnként kislányos (de nem lolás!), és ha kell, akkor erotikus, ha kell, akkor angyali.

Mikor kell? Akkor, amikor a szöveg úgy kívánja. (A szövegekről legyen elég annyi, hogy semmi különösek, a lemez címadó dalának szövege ilyen szempontból is telitalálat, a többi meg… Nem az én ízlésvilágom, de nem baj, legfeljebb nem figyelek oda.)

Vannak olyan dalok, amelyek hallatán az embernek nem nehéz odaképzelnie magát egy texasi kocsmába, olyan cowboykalapos dzsoki júingok közé, aztán vannak dalok, amelyek „lélekhez szólnak” – nekem most ezek tetszenek, nekem ez a laza zene kell ebben a se-hús, se-hal hangulatban, miközben a szél tépi a tetőt, és most jó…

Jó azért, mert minőségi zenét találtam. (Lehet, hogy a minőséghez és a hangvételhez van némi köze a lemezen producerként is közreműködő Sheryl Crow-nak?)
Jó azért, mert ha ez most nem lenne, akkor egészen biztos, hogy a tévé távkapcsolóját nyomogatnám, és mivel úgyse találnék semmi nézhetőt, kb. 4 percenként a Vivára nyomnám, ahol éppen Lolácska osztja az észt. Ezt pedig inkább ne!

Tetszik ez a zene. Tetszik, amit ez az idén hatvan éves hölgy hozott össze ötvenhárom éves korában.
És tetszik Robert Plant Raising Sand c. lemeze is – bár azt hiszem, sokkal jobb lett volna, ha nem azzal a bizonyos Allison Krausszal áll össze, hanem mondjuk Stevie Nicksszel.
Úgy is jó az az anyag, de ez a nő valahogy jobban passzolt volna mondjuk a „Rich Woman”-hez.

Mindegy. Ha legközelebb is ilyen „kész a meló, kiégett az agyam, levegőt, levegőt” állapotban leszek, biztos megint előveszem ezt a lemezt. Addig pedig megpróbálok utánanézni a többi „középkorú” énekesnőnek.
Először mondjuk a szőkéknek. Azt hiszem, a következő „áldozatom” Doro Pesch lesz…

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Trouble in Shangri-La
2. Candlebright
3. Sorcerer
4. Planets of the Universe
5. Every Day
6. Too Far From Texas
7. That Made Me strong
8. It’s Only Love
9. Love Changes
10. I Miss You
11. Bombay Saoohires
12. Fall From Grace
13. Love Is

Diszkográfia:
Bella Donna (1981)
The Wild Heart (1983)
Rock a Little (1985)
The Other Side Of The Mirror (1989)
Timespace - The Best of Stevie Nicks (1991)
Street Angel (1994)
Live at Red Rocks (1995) Video
Enchanted (1998) válogatás
Trouble in Shangri-La (2001)
Crystal Visions - The Very Best of Stevie Nicks (2007) válogatás