FőképElső fejezet:
Mae abban a városban élt, mely utolsóként csatlakozott a világhálóra.
Ezután már mindenki fenn volt a Levegőn.
Mae volt a falu divatszakértője. Sminktanácsokat adott, kozmetikumokat árult, és gondoskodott a jobbfajta ruhákról. Elvégre minden gazda feleségének szüksége volt legalább egy jó ruhára.
Mae mindig vázlatokat készített arról, mit viselnek a fővárosban, de minden alkalommal hozzátett valami kis különleges, egyedi vonást: kiegészítőként egy citromzöld kendőt, vagy egy csipkefodrot, színes hímzéssel. Egy jó ruha arra való, hogy az ember megmutassa. „Mi boldogabb népek vagyunk, nyugodtan viselhetünk ilyen vidám színeket” – hangoztatta.
–Igen, ez igaz – válaszolta ilyenkor a vásárló, elragadtatva a gondolattól, hogy a divat ily nagyszerűen kifejezi az ő boldog kultúrájukat. – A fotókon a japán nők mindig olyan komornak tűnnek.
–Szörnyen el vannak telve magukkal – felelte erre Mae, s közben fejét lehajtva összevonta szemöldökét, aztán ezen mindketten jót derültek, s ettől mindketten kifinomultan értelmesnek érezték magukat.
Mae az ötleteit – a szempillaspirálokkal és rúzsokkal egyetemben – a városba tett kirándulásai során szerezte. A város azonban messze volt, így mindig keresnie kellett valakit, aki elvitte kocsival. Amikor Sunni Haseem felajánlotta, hogy egy divattúráért cserébe elviszi őt, Mae kénytelen volt elfogadni. Egyéb elintéznivalóin kívül egy esküvői ruhát is át kellett vennie.
Sunni a falu egyik régi családjából származott, de a férje, egy nagydarab ember, a hegy egy távolabbi részéről érkezett. Állandóan cigarettát pöfékelt, és bronzbarna ujjai pont olyan ráncosak és aszottak voltak, mint a teknősök nyaka. A hátsó ülésen Sunni vidáman nevetgélt és fészkelődött Mae mellett, s láthatóan ragyogott az örömtől, hogy barátnőjével és bizalmasával kiruccanhat a városba, s az – hab a tortán – feltárja előtte szépségtitkait.
Mae csak mosolygott, és sokat ígérően odasúgta neki:
–Remélem, a szállítóm ott lesz ma. Ő hozza nekem azokat a különleges színeket. Olyat sehol máshol nem találsz. Én sose kérdezem, honnan szerzi őket. – Majd szemét lesütve, s hangját még jobban lehalkítva folytatta: – Azt hiszem, a férje…
Azután egy sokat sejtető gesztussal elhallgatott – mely azt sugallta, hogy a tárgyak tán lopottak… hogy kitől is? Azt senki nem tudhatja… talán a külföldi diplomatáknak szánt ellátmányból…
S Mae ujjhegyei provokatívan végigfutottak ügyfele karján.
A város neve Yeshibozkent volt, ami annyit tesz: „a zöld völgy városa”. Immár tömbházak hosszú sora vezetett be a városba, melyek a bézs színű sivatagi homokon sorakoztak. A városban már voltak hirdetőtáblák, egy új börtön, igazi diszkógömbökkel felszerelt diszkók, világító reklámfeliratok, és kékes füstöt okádó Toyota dzsipek.
A városközpont viszont olyan volt, ahogyan Mae gyerekkorából emlékezett rá: ott még hagyományos faházak álltak zsúfoltan egymás mellett. A tetőket és tornácokat fazsindely borította. Az üzletek cégérjei egészen aprók és kopottasak voltak, és sok helyütt csak kézzel írt táblákat függesztettek ki. A régi piactér még mindig tele volt földre terített pokrócokról zöldséget áruló parasztokkal, a középkorú férfiak ugyanúgy sakkoztak a kis kávézók kerthelyiségeiben s a fiatalok továbbra is falkába verődve tekeregtek a városka utcáin.
És a hangosbemondó is ugyanúgy működött, mint régen. Az elektromos póznákra szerelt hangszórók még mindig folyamatosan ontották magukból a híreket s a zenét. A hang végighömpölygött a városon, ismertetve a legfrissebb eseményeket vagy a drogdílerek elleni legújabb akciókat. Beszámolt az országúttal kapcsolatos fejleményekről és hirdette azokat az ismert művészeket, akik épp a városban vendégszerepeltek.
Haseem úr a piac közelében parkolt le. Mae úgy érezte, hogy a hangosbemondó vibráló hangja átjárja a tüdejét, mint a cigarettafüst, egy parfüm vagy egy hajlakk szaga. Kiszállt a kocsiból, és mélyet szippantott a város bódító illatából. Remegett a gyomra az izgalomtól, hogy itt lehet. A hangosbemondó hangja legalább annyira fellelkesítette Mae-t, mint a piacon alkudozó vásárlók, gazdák és szamarak hangzavara, vagy a benzingőz, a frissen vágott virágok és acsatornák szaga. Ő és középkorú ügyfele el-elakadó lélegzettel, kuncogva néztek össze.
–És most – szólt Mae, végigsimítva Sunni haján és arcán – ideje egy teljes átalakításnak. Most aztán igazán rendbe szedünk. Odafenn a hegyekben nem tudom olyan jól megcsinálni.
Mae elvitte kliensét Halathoz – ugyanahhoz a fodrásznőhöz, akihez Sunni valószínűleg egyébként is ment volna. De Mae-t Halat hatalmas ujjongások közepette, mosolyogva, puszival üdvözölte, és ez már magában hordozta annak ígéretét, hogy Mae ügyfele különleges bánásmódban részesül majd. Ezután színlelt konzultálás következett, Mae tanácsot adott, megjegyzéseket tett. „Óvatosan! Annyira finom, érzékeny bőre van! Itt talán egy kicsit többet lehetne vágni.” Halat pedig megfontoltan hümmögött, mintha valóban olyasmire hívták volna fel a figyelmét, amit eddig nem látott, s végül megállapodtak ugyanabban a szolgáltatásban, amit a vendég amúgy is megkapott volna. Ám Sunni körmeivel már a manikűrös foglalatoskodott, ő pedig kényelmesen hátradőlve ült a széken, a figyelem középpontjában, akár egy királynő.
Mindez lehetővé tette a fodrász számára, hogy borsosabb árat számoljon fel. Mae soha nem kísértette a sorsot azzal, hogy ebből valamilyen jutalékot kérjen. Volt valami Halat mélyen ülő szemében, ami azt súgta neki, hogy értelmetlen lenne. Mae-nek az egész üzletből annyi jutott, hogy csendben ácsorgott a háttérben, s biztos lehetett benne, hogy ez a későbbiekben újabb munkát hoz majd számára.
Miután a szemére helyezett uborkakarikákkal megkoronázták Sunni arcpakolását, biztonsággal a hálójukban tudhatták. Ekkor Mae „El kell intéznem egy-két dolgot, te csak pihenj, és ne izgasd magad
semmin” felkiáltással elviharzott, mielőtt Sunni akár csak tiltakozhatott volna.
Mae elszaladt az egyik ruháért. Egy mozgáskorlátozott lány, egy nagyon jó varrónő, Szou kisasszony nemrég nyitotta meg a saját boltját.
Szegény Szou kisasszony csontsovány volt, torz testtel, s hálás volt minden üzletért. A szokásos üdvözlések után a leány megfordult, és elbicegett a ruháért az üzlet hátsó részébe. Lába csoszogott az egyenetlen betonpadlón. „Szegényke”– gondolta Mae. „Vajon hogyan bír varrni?”
Ám Szou kisasszonynak volt egy udvarlója, aki a divatszakmában dolgozott – igazán a divatszakmában, messze a fővárosban, Bal-shangban. A lány gyakran megmutatta a fotóját Mae-nek. A kép olyan volt, mint egy magazinkivágás. A fiú nagyon jóképű volt, a fotón fényes inget viselt, s a haján is fodrász keze nyoma látszott. A lány folyton azt hajtogatta, arra gyűjt, hogy elutazhasson hozzá. Mae képtelen volt felfogni, hogy a fiú mihez kezdene egy ilyen rokkant barátnővel. Miért tartotta vele egyáltalán a kapcsolatot? Társaságban, a lány barátai előtt azonban mindig így beszélt: „Ez a szerelem csodája. Micsoda jószívű fiú lehet.” Amúgy pedig megtartotta magának a tanácsot, hogy: „bölcsebben tennéd kislány, ha nem látogatnád meg Balshangban.”
Az udvarló szabásmintákat küldött Szou kisasszonynak, magazinokat, fotókat, sőt néha teljes katalógusokat is. Volt ezek között egy különlegesen nagyra becsült kincs is: egy divatbemutatóra készült kiadvány. A borítója olyan volt, akár egy doboz teteje, és benne teljes színpompájában ott sorakozott a nemzet divattára.
A modellek – gazdagok s mégis csontsoványak – úgy néztek ki, mint a szellemek, mintha félálomban lennének; mintha az egyetlen hely a testükön, ahol vagyonuk terhét viselik, a szemhéjuk lenne. Úgy néztek ki, mint a nyugati vagy a japán nők, és mégis, ezek a saját népükből valók voltak… olyan hosszú lábúak, olyan modernek, olyan éteriek, mintha csak levegőből lennének.
Mae gyűlölte ezeket a ruhákat. Szerinte leginkább a konyharuhákra hasonlítottak. Zabkása színűek vagy szürkék voltak, mind a legcsekélyebb díszítés nélkül. A képeket nézve szomorkásan felsóhajtott: Vajon ezek a gazdag nők miért járkálnak alsóneműben?
Szou kisasszony visszabicegett a ruhával, elhaladva a kupacokban álló zabkásaszínű öltözékek mellett. A lány arca beesett volt, szájában rengeteg foggal, s mindig úgy festett, mintha ijedten bámulna maga elé.
–Ha az ember gazdag, nincs szüksége rá, hogy megpróbáljon gazdagnak is látszani. – A hangja nagyon lágyan csengett, s Mae mindig egyszerű parasztasszonynak érezte magát mellette, anélkül, hogy a lány ezt az érzést igyekezett volna kelteni benne. Mellette Mae mindig arra vágyott, hogy kiszökhessen a bőréből, hogy valaki más lehessen – hisz a gyermek oly sugárzóan tehetséges volt, s valahogy különösebb erőfeszítés nélkül is láthatóan kapcsolatban állt a nagyvilággal.
–Ó, igen – felelt neki Mae. – De tudja, az én ügyfeleim a hegyekben élnek. – S cinkos mosolyt villantott a lányra. – Amilyen az ő ízlésük! Nos, ha már itt tartunk, vessünk csak egy pillantást erre a habos-babos menyasszonyi ruhára!
A ruhát úgy tervezték, hogy valóban egy habos süteményre emlékeztessen, rózsaszín s fehér cukormázzal, azzal a különbséggel, hogy ez magától mozgott. A merevítő drótokat, végükön a műanyag kapcsokkal, tüllfodrok takarták.
–Valóban szükséges, hogy ennyire zsúfolt legyen? – kérdezte a lány kétkedve, felbátorodva Mae mosolyától.
–Én ismerem a vevőimet – felelt Mae hűvösen. „Ez legalább olyan ruha, amin látszik, hogy sok munka volt vele.” Megvizsgálta a varrást. Nagyon finom munka volt. Úgy nézett ki, mintha a fehér anyag – akárha tejszín lenne – magától folyna egybe. Ez a szegény lány igazán ügyesen varrt, még így is, hogy utálta a ruhát.
–Jó lesz – szólt Mae a pénztárcájáért nyúlva.
–Ön igazán kedves – mormogta Szou kisasszony kissé meghajolva.
Akárcsak Mae, a lány is kínai származású volt. Nem lett volna szabad, hogy ennek bármilyen jelentősége legyen, ám mégis volt: Mae és Szou kisasszony pontosan tudták, hogy mire számíthatnak a másiktól.
A ruha barna csomagolópapírba került, s a csomag óvatosan át lett kötve, nehogy meggyűrődjön. A szokásos búcsúszavak után Mae visszasietett a fodrászszalonba, ahol Sunni éppen végzett, s most hajlakk és parfüm illata lengte körül.
–Ez a ruha – szólt Mae, s felhajtotta a csomagolópapírt, hogy Halat és Sunni egy pillantást vethessenek a tüllhabokra.
–Ah! – sóhajtottak fel kórusban, mintha az a rengeteg fehérség egy életre kelt álom lett volna.
Ezután Halat megkapta a fizetségét, s udvarias fejbólintások és bókok közepette a két hölgy elhagyta az üzletet. Amint átlépték a küszöböt, Mae hatalmasat sóhajtott, mintha végre kibeszélhetné magát.
–Ó, ő igazán nagyon ügyes. A kis vipera! De nagyon kell rá figyelni, hogy dolgozzon. Megfelelő figyelemmel bánt veled?
–Ó, hogyne. Igazán különleges bánásmódban volt részem. Szerencsés vagyok, hogy a barátnőm vagy – szólt Sunni. – Engedd meg, hogy fizessek valamit a fáradozásodért.
Mae a fogai közt sziszegte a választ:
–Nem, nem! Igazán nem tettem semmit. Hallani sem akarok róla.
Ez már afféle rituálé volt közöttük.
Sunni férjéért elmenni nem volt egy leányálom. Haseem úr vörös arccal, félrészegen üldögélt egy klubban, egy vakolatlan helyiségben, ahol ment a tévé.
–Látom, költöd a pénzemet – vetette oda a feleségének, miközben Mae-re szegezte a tekintetét.
–Mae a barátom, és nem fizettet velem semmiféle díjat – fortyant fel Sunni.
–Mert kap valamit abból, amit kifizettetnek veled – dörrent rá Haseem úr.
–Hisz még azt is kieszközli, hogy kevesebbet fizettessenek velem, nem hogy többet! – válaszolt Sunni merev arccal.
A két nő tekintete összevillant. Mae szeme azt üzente: „Te, egy ilyen kulturált nő, hogy vagy képes elviselni ezt?”
„Ez az én tragédiám” – felelte a másik szempár szégyenkező tekintete.
Így aztán csendben üldögéltek, amíg a férj kijózanodott, s a televíziót nézték. Mae a férj iránta való ellenségességén töprengett, s azon, hogy vajon mi húzódhat a hátterében.
Ezalatt a tévében egy helyi hírolvasó beszélt – egy bemondó, ahogyan errefelé nevezték. Piros ruhát viselt, melyet hatalmas aranybross díszített. Valamit csináltak a hajával, hogy legyen benne hullám, mielőtt egyenesen aláomlik. Olyan sterilen tiszta volt, mint a jég. Magas hangon beszélt, tigrisére emlékeztető fogak közt préselve át a szavakat.
–Ő is Halathoz jár – súgta oda Mae Sunninak. Időjárás-jelentés következett, térképeket mutattak, majd képkockákat az elnökről és a kabinet tagjairól egymás után, amint épp súlyos kérdésekben döntenek.
A klubban a férfiak dönthették el, hogy mit néznek. A szatellitek létezése óta ezt megtehették. A műholdak tették tönkre a városi kirándulásokat. Azelőtt a férfiak kénytelenek voltak végigülni, amit az egész család vagy a gyerekek nézni akartak, így aztán mindenki együtt tévézett, s a klubokban is jóval több volt az udvariasság. Mostanság a nők már alig láttak tévét, és a klubokban sok volt az italozás. A férfiak egy kungfus filmet választottak. Mae és Sunni csendben, Coca-Colát kortyolgatva tűrték. Világossá vált, hogy Haseem úr nem fog vacsorát venni nekik.
Végül késő este Haseem úr bekászálódott a kisteherautóba. Makacs kitartással, megállíthatatlanul, és meglehetősen veszélyesen fuvarozta őket vissza a hegyek közé, végig az út közepén cikcakkozva.
–Ön bizonyára nagy pénzt csinál ebből – szólt Haseem úr Mae-hez.
–Egy keveset… egy keveset keresek vele. Próbálom fenntartani a falu színvonalát. Nem akarom, hogy az emberek egyszerű parasztoknak tartsanak bennünket. Csak azért, mert idefenn élünk…
Sunni férje ugató hangon felnevetett.
–De hisz parasztok vagyunk! – Aztán még hozzátette: – A pénzért csinálja.
Sunni zavarában nagyot sóhajtott. Mae pedig elmosolyodott a sötétben: rideg mosoly játszott az ajka körül. „Most elárultad magad, Sunni férje. A férjem földjére fáj a fogad. Azt akarod, hogy a napszámosod legyen és nem tetszik, hogy a feleséged pénze hozzám szivárog, megakadályozva ezt. Holott te azt akarnád, hogy én és a férjem a te rabszolgáid legyünk.”
Furcsa dolog négy órát eltölteni a sötétben, egy motor zúgását hallgatva, összezárva egy férfival, aki a vesztedet kívánja.


Május végén befejeződött az iskola.
Nem kevesebb, mint hat lány végzett az évben, és a bizonyítványosztó ünnepségre mindegyiküknek új ruha kellett. Kettőt Szou kisasszony varrt, a maradék négy Mae-re várt, de anyagot kellett vennie hozzájuk. Bár mobiltelefonnal – egy igen komoly státusszimbólum – már rendelkezett, szüksége volt még egy fuvarra Yeshibozkentbe.
Ving úr éppen a városba készült, hogy elhozza a falu új televízióját. Ez már kapcsolódni fog a világhálóra. Ving úr politikus volt a maga módján. Pályázatot nyújtott be egy nemzeti alaphoz, hogy a segítségével elindíthasson egy vállalatot, amely információs szolgáltatást nyújt a falu számára. Fecske Kommunikációs Vállalat – így nevezte, és a faluban mindenki úgy gondolta, ebből meg fog gazdagodni.
Kvan, Ving úr felesége Mae egyik kedvence volt: intelligens és értelmes, akivel jóval kevesebbet kellett alakoskodni. Mae kimondottan élvezte az utat.
Ving úr a piactér mellett parkolt le. Ahogy Mae hátranyúlt a kalapjáért, megütötték a fülét a hangosbemondó hírei. A bemondó sipító hangja zengett mindenütt:
–„…hatalmas kulturális előrelépés” – hirdette. – Immár a Zöld Völgy sincs messzebb a világ központjától, mint Párizs, Szingapúr vagy Tokió.
Mae csak morcosan szippantott:
–Hm, egy újabb trükk, hogy fennakadjunk a hálójukon.
Ving a kisteherautója mellett állt, szálegyenesen, barna-drapp városi ingében.
–Én ezt hallani akarom – mondta mosolyogva, egyet-egyet szippantva a cigarettájából.
Kvan látványosan legyezte a füstöt a kezével.
–Ezek a te modern vezetékes rendszereid azt mondják, hogy a dohányzás veszélyes. Szeretném, ha meg is fogadnád azt, amit hallasz.
–Csitt! – intette csendre őket a férfi.
Az élénk női hang tovább áradozott:
–Korábban minden ilyesfajta fejlesztés elkerülte a Völgyet, hisz hiányzott a megfelelő kábelezés és géppark. Ez a fejlesztés azonban a levegőben terjed, amit belélegzünk. Ez az újdonság olyan lesz, mintha a tévé a fejükben lenne. Ehhez pusztán néhány megfelelő csatorna szükséges az emberi agyban.
Kvan összeszedte a holmiját.
–Megint valami ostobaság – mormogta közben.
–Jövő vasárnap sor kerül a Tesztre. Tokióban és Szingapúrban zajlik majd, de ugyanabban az időpontban itt, a Völgyben is. Amit Tokió lát és hall, azt látjuk és halljuk majd mi is. Mondják el minden ismerősüknek: jövő vasárnap sor kerül a Tesztre! Félelemre, aggodalomra, pánikra semmi ok.
Erre már Mae is felfigyelt. Minden bizonnyal van ok félelemre és pánikra, ha a hangosbemondó ennyire hirdeti az ellenkezőjét.
–Miféle teszt? Micsoda? Mi? – faggatták az asszonyok a férjet.
Ving úr pedig a higgadt, fensőbbséges férfi szerepében pózolva nevetgélt:
–Hohó! Most már kíváncsiak a hölgyek?
Egy másik férfi is odafordult és elvigyorodott:
–Többet kéne nézniük a tévét! – kiáltotta oda. A férfi retket árult, s miközben így kiabált, egy csokor zöldséget rázott az asszonyok felé.
Kvan tovább kérdezősködött:
–Miről beszélnek?
–Képesek lesznek bevinni a tévét a fejünkbe – szólalt meg a férj mosolyogva. Majd lesütötte a szemét… talán a saját új vállalkozására gondolt, kicsit szomorkásan. – Másról sem beszéltek a tévében az elmúlt egy év során, de nem gondoltam, hogy valóban bekövetkezik.
A régi piactér felbolydult; úgy nyüzsögtek ott az emberek, mint legyek a dög körül, mintha a hír még mindig újdonság lenne számukra. Két gyerek, buggyos ujjú ruhákban egymás felé fordult és összecsapta a kezét. Ezt a gesztust Mae csupán egyszer-kétszer látta korábban. Egy idős nénike csak legyintett, s tovább vitázott a kofával, aki szerinte keveset mért.
Mae-ben súlyos kételyek támadtak.
–Még hogy tévé a fejünkben! Nem akarok tévét a fejembe! – És eszébe jutott a viperaszerű bemondónő meg a kung fu.
Ving erre így felelt:
–Ez nem egyszerűen a tévéről szól. Ez több annál. Az egész világról van itt szó.
–Ez mit jelent?
–Az internetről beszélek… csak most már a fejünkben lesz. Errefelé csak az ostobák és a részegek nem tudnak semmit róla. Ez a kifejezés modernül hangzik. De ha elmegy az ember a kávézókba, ott jelen van. Az iInternet minden együtt. – Itt már csak habogott.
–Ezt megmagyarázná? Hogy lehet egy dolog minden együtt?
Most már összegyűlt körülöttük néhány ember, hogy meghallgassa őket.
–Minden rajta van. Majd meglátjátok az új tévénken. Netes tévé lesz. – Látszott, hogy még Kvan férje sem érti ezt igazán.
A szokott menetrendbe hiba csúszott. Halat, a fodrász nagyon furcsa hangulatban volt, nevetgélt, fecsegett-locsogott, s a fogai néha úgy koccantak össze, mintha vacogna.
–Hisz ez nonszensz! – mondta, amikor Mae belekezdett a szokásos előadásba. – Esküvő készül? Vagy valami más ünnepség?
–Nem, csak ez itt egy kedves barátom – felelte Mae.
A kis nőcske erre túljátszott áhítattal a két orcájához kapta a kezét:
–Ó, úgy!
–Akkor kaphat különleges kezelést vagy sem? – kérdezte Mae.
Közben a tekintete ezt üzente: „Nem látok senki mást a boltban!”
Ó, milyen szívesen mondta volna a lány, hogy: „Nagyon elfoglalt vagyok, ha különleges kezelésre van igény, akkor csak holnap tudom fogadni.” De csak a pénz beszélt. Halat némiképp változtatva hanghordozásán így felelt:
–Természetesen. Neked örömmel.
–Azért hozom a barátaimat rendszeresen hozzád, mert olyan nagyszerű munkát végzel rajtuk.
–Tudom. Csak hát ez a hír! – szabadkozott a lány. – Egész megfeledkeztem magamról!
Mae-ből keménység sugárzott, harciasabbnak, szigorúbbnak tűnt – egyszóval éreztette, hogy ő a rangidős. Az egész testével azt üzente: Többé ne feledkezz meg magadról! S a mozdulat, mellyel a lány a hosszú fésűnyéllel beletúrt Kvan hajába, azt üzente vissza: Parasztok.
A nap hátralevő része nem telt jól. Mae fáradt volt és szétszórt. Szörnyű hibát vétett, amikor nem lévén más dolga, véletlenül magával vitte Kvant arra a helyre, ahol a rúzsait vásárolta.
–Hisz ez egy igazi kincsesbarlang! – kiáltott fel Kvan.
„Marha” – gondolta Mae magában. „De Kvan jóravaló nő, biztos nem él vissza a helyzettel. De ha mégis beszél…!” Akkor lesznek ügyfelek, akik már nem állnak hozzá ugyanilyen kedvesen, ha kiderül, hogy előlük eltitkolta ezt a helyet.
–Ide nem hozok el mindenkit – súgta oda Kvannak. – Tudod, ezt csak a különleges barátaimnak tartogatom.
Kvan jó természetű volt, de távolról sem ostoba. Mae még emlékezett, hogy az iskolában is mindig ő volt a legjobb írásból, és matematikából is. Épp műszempillákat próbálgatott egy tükör előtt, s egyszerűen, gyorsan lezárta az ügyet:
–Ne aggódj, nem mondom el senkinek.
Ez a mondat annyira egyszerű, annyira direkt volt, mintha azt üzente volna: Ugyan már, divatszakértő, mind jól ismerünk téged.
Még oda is fordult Mae-hez, és megrezegtette a hosszú műszempillákat, mintegy az egész divatvilágot gúnyolva.
–Nem illik ez hozzád – mondta Mae. – Mármint a műszempillák. Nincs rájuk szükséged.
Az árus persze az üzletre hajtott:
–Miért hallgatna rá? – kérdezte Kvant.
„Azért, mert évi ötven rielért vásárolok itt kozmetikumokat” – gondolta Mae.
–A barátnőmnek igaza van – felelt neki Kvan. Az volt a szomorú igazság, hogy Kvan szépségben már így is vetekedett a magazinok modelljeivel, leszámítva a fogait és az ínyét. – Köszönöm, hogy megmutattad ezt nekem – mondta Mae karjához érve, majd miután egy olcsóbb rúzst vásárolt, az eladóhoz fordult: – Köszönöm.
Mae és az eladó dühös tekintete összevillant. „Legközelebb máshová megyek” – fogadkozott magában Mae.
Legvégül következett a legrosszabb. Kvan merev férje nem ivott alkoholt. A megbeszélt kávézóban volt a megbeszélt időben; mire odaértek már a teáját szürcsölgette. Láthatóan túl volt egy hajvágáson és egy borotváláson.
Egy Sloop nevű fiatal férfi volt vele az egyik törzsből, egy híradástechnikai mérnök, s így az arisztokrácia tagja – legalábbis Mae szemében. Ő állítja majd be az új tévéjüket. Sloop nőies hangon magyarázott:
–Úgy fog működni, ahogy a mobiltelefon: kábel nélkül. A hegyekben nem tudunk kábelt lefektetni. De az MMN előtt nem volt elég hely a tévének a hálózaton.
Attól, amit Mae értett mindebből, akár oroszul is beszélhetett volna.
Ving úr továbbra is vidám volt.
– Gyertek – szólt oda a hölgyeknek –, megmutatom, miről van szó. Ezzel odament a közösségi tévékészülékhez, és egy szakértő magabiztosságával kapcsolta be. Azonban a képernyőn nem egy film, vagy a helyi hírek jelentek meg, hanem egy másik képernyő, újabb gombokkal.
–Látjátok? Ki lehet választani, mit akarunk. Bármit lehet választani – ezzel megérintette a képernyőt.
Ekkor megjelent a helyi hírolvasó, még mindig azt a tökéletesen fehér fogsort villogtatva, s továbbra is azon a magas, lelkes hangon beszélt, ami a férfiakat és a feltörekvő ifjúságot volt hivatott elvarázsolni.
–Üdvözlöm önöket az Airnet Information Service-nél. A világ már túlzottan régóta megoszlik az információbirtokosok és az információs társadalom nincstelenjei között.
Ezzel egyik karját felnyújtotta az információs mennyország felé, a másikat pedig Yeshibozkent népe felé, mintegy felszólítva őket, hogy tekintsenek magukra, mint az információs társadalom nincstelenjeire.
–A fejlett világ népei arra használják a televíziót, hogy bármikor megtaláljanak rajta bármilyen szükséges információt. Ezt az interneten keresztül teszik.
Ezután érthetetlen zagyvaság következett. Körök és négyzetek jelentek meg, melyeket vezetékek kötöttek össze. Azután ezek az égbe lövelltek, s a levegő ívelt vonalakkal telt meg. A mező – így nevezték, bár semmi nem volt az egészben, ami egy mezőre emlékeztetett volna. Karzisztánban Villám-folyamnak nevezték, irányt kereső mezőnek. Azután a képernyőn látszott, ahogy a villám-folyam az emberek fejébe hatol.
– Számos orvosi teszt eredménye igazolja, hogy biztonságos.
–Villámcsapással sújtani embereket? – szólt Kvan fintorba hajló mosollyal. – Ez tényleg roppant biztonságosnak hangzik, nemde?
–Csak a formázáshoz van szükség a mezőre – magyarázta Sloop. – Ennek csak egyszer kell megtörténnie. Ezzel teljes térkép készül minden agyról, és a Levegőben majd csak ez a térkép létezik. A Levegő világa egy másik dimenzió.
–Hogyan?
–Tizenegy dimenzió létezik – kezdte magyarázni, de hamar belátta, mennyire reménytelen a dolog. – Ezek maradtak a Nagy Bumm után.
–Tudom, mi érdekli a hölgyeket – szólalt meg ekkor Kvan férje, és újabb magabiztos mozdulattal ismét megérintette a képernyőt. – Ezután mindez a fejetekben lehet, amikor csak akarjátok.
Hirtelen a képernyőt bézs szín töltötte be.
Az egyik fővárosi hölgy látszott a képen, amint épp megfordul tűsarkú cipőjében. A nemzet divatjának legnagyszerűbb darabjában tündökölt. Ő volt az egyik modell Mae féltve őrzött, titkos divatbibliájának lapjairól.
–Ó! – sóhajtott fel Kvan. – Nézd, Mae, hát nem csodálatos?
–Ez a csatorna kizárólag a divatról szól – mondta a férje.
–Mindig csak ilyesmit mutatnak rajta? – kiáltott fel Kvan izgatottan, s csodálkozva nézett össze Mae-vel. Egy pillanatra belefeledkezett a képernyőbe, melyen a modellek képére kopírozva saját arcának tükörképe látszott. Azután szerencsére visszaváltozott a régi jó Kvanná:
–Nem válik ez unalmassá idővel?
A férje nevetve így felelt:
–Akkor egyszerűen átváltasz egy másik csatornára.
Mae nagyon gyorsan, ösztönösen eljutott a felismeréshez, mely az agyában csak egy villanással később fogalmazódott meg: Kvan és a férje teljesen jól ellenének ezzel.
–Nézd! – folytatta a férj. – Ezért mondják kétirányúnak: megvásárolhatod a ruhát.
Kvan csodálkozva rázta a fejét. Ekkor egy hang megszólalt és közölte a ruha árát, mire Kvan újabb döbbent sóhajt hallatott.
–Ó, hogyne. Csupán csak el kéne adnom a négy gazdaságunk közül az egyiket, hogy megvehessek egy ilyen ruhát.
–Én ezt már két évvel ezelőtt is láttam – szólalt meg Mae. – Túl nyilvánvaló ez a magunkfajtának. Azt akarjuk, hogy mindent láthassunk.
Kvan arcára szomorúság ült.
–Ez azért van, mert szegények vagyunk, s távol élünk, fenn a hegyekben. – Szavaiból a mindnyájukban élő vágyakozás sugárzott, a közös, sóvárgó tudás utáni éhség.
Volt, mikor gátat kellett vetni ennek az egész üzletközpontúságnak, végül is egész életükben ismerte ezeket az embereket. Mae így szólt hát:
–Egyik sem olyan szép, mint te, Kvan – és ez igaz is volt, leszámítva a fogait.
–Hízelgő szavak egy divatszakértőtől –felelt Kvan könnyedén, de hálásan megszorította Mae kezét. Közben a tekintete újra visszavándorolt a képernyőre, melyből sorra ömlöttek elő a drága titkok, miként nyílt sebből a vér.
–Ha mindez a fejünkben lesz – fordult Kvan a férjéhez –, nem lesz szükségünk a te tévédre.


Mozgalmas hét volt.
Nem pusztán a hat ruháról volt szó. Valamilyen oknál fogva sok egyéb munka is akadt.
Szerda délelőtt Mae-nek diszkrét látogatást kellett tennie Csang Muhammednél. Kedvelte Csangot. Az asszony úgy nézett ki, mint egy túlérett barack: kerek volt és puha tapintású, a bőre csak nagyon enyhén ráncosodott. Ő kínai volt, a férje egy erősen vallásos karz, tíz évvel idősebb az asszonynál: olyan muzulmán, aki megengedte – vagy talán nem tudta megtiltani – kínai feleségének, hogy disznót tartson.
A családi disznót az elülső szobában hizlalták, a szoba fele kukoricahéjjal volt tele. A jószág fenségesen terpeszkedett a levelek között, láthatóan elégedetten önmagával. Csang négyesztendős kisfia szelíden ült mellette, s a zöldebb levelekkel kínálgatta, mintha az állat képtelen lenne saját maga megkeresni azokat.
–Tudunk beszélni? – suttogta Mae, s pillantása a fiúcskára vándorolt. – Ki az? – kérdezte még mindig suttogva Mae.
Csang egyszerűen csak intett a kezével.
Tehát valaki olyan, akit ismertek. Mae gyanította, hogy Kvan legidősebb fia, Luk az illető. Luk már tizenhat éves volt, de még mindig simára vasalt fehér ingben és rövidnadrágban kellett járnia, mint egy kisiskolásnak. A rövidnadrágban pedig már látszott, hogy futballjátékoséhoz méltó vádliján jócskán kinőtt a szőr. A fiú arca még kerek volt és gyermeki, de egy ideje valami újszerű, különös zavar is mutatkozott rajta.
–Csang. Ó! – kapott Mae levegő után.
–Pszt – kuncogott Csang elpirulva. Mintha bizony bármelyikük is tudhatta volna, mire gondolt a másik! – Szükségem van egy kis tatarozásra.
„Tehát fiatalabb illetőről van szó. Szinte biztos, hogy Kvan jóképű fia az.”
–Nos, valakinek be kell vezetnie őket az élet dolgaiba – súgta Mae.
Csang pedig csak nevetett és nevetett. Alig bírta abbahagyni.
–Nem tehetek érted semmit. Nincs szükséged ennél több arcpirosítóra – mondta Mae.
Csang erre újból felkacagott.
–Ennél jobbat semmi nem tehet egy nő arcával – tette még hozzá, miközben látványosan elkezdte elrakosgatni munkaeszközeit. – Nem, ezen nem tudok javítani. Semmi sem érhet fel egy bizonyos fiatalember hatásaival.
– Semmi… semmi… – kapkodott levegő után kacagva Csang. – Semmi sem ér fel egy jó dugással.
Mae megjátszott felháborodással felkiáltott, majd mindketten visítva felnevettek, s utána nem győzték csitítgatni egymást. Mae eközben megjegyezte, hol pirosodik ki ügyfele arca, s immár pontosan tudta, hova kell kerülnie az arcpírnak később.
Miközben Mae a sminken dolgozott, Csang elmagyarázta, hogyan játssza majd ki a férjét:
–Azt fogom mondani neki, hogy a disznónak hozok moslékot – suttogta. – Így aztán elindulok egy üres vödörrel…
–És egy telivel térsz vissza – fejezte be könnyedén Mae.
–Ó! – Csang úgy tett, mintha felé csapna. – Te pont olyan rossz vagy, mint én!
–Mit gondolsz, én mit csinálok a városban? – szólt Mae, miközben ívelt szemöldököt húzott a nőnek. Hazudott.
„A szerelem” – fogalmazta meg magában később, amint titkos szépítőszereivel megrakott textiltáskáját magához szorítva sétált a ház felől vezető úton –„…a szerelem nem az enyém.” A fiú meztelen lábikrájára gondolt.
Csütörtökön Kvan a fogait akarta fogselyemmel kitisztíttatni. Ez újdonság volt. Kvan azelőtt soha nem volt hiú. Ez mélyen érintette Mae-t, annak a jele volt ugyanis, hogy a barátnője öregszik. Vagy csak arról lett volna szó, hogy látta azokat a lehetetlenül fehér fogsorú modelleket a tévében? Hogyan is lehetne a valóságban ilyen foguk az embereknek?
Kvan jóképű fia fejét lehajtva lépett be, rövidnadrágjában jól látszott sima combja és egy rejtett dudor ágyéktájt. Később ugyancsak lehajtott fejjel távozott. „Bűnös” – gondolta Mae. „Biztosan ő az.”
Közben egy párnára fektette Kvan fejét, amelyre előzőleg törülközőt terített. Nem kéne figyelmeztetnie a barátnőjét, hogy figyeljen jobban oda a fiára? Melyik barátját kéne elárulnia? Képzeletben megrázta a fejét: lehetetlen volt választani közöttük. Nem volt más választása, hallgatnia kellett.
–Szólj, ha eltalálok egy ideget – mondta inkább.
Kvan fogai olyanok voltak, mint egy vén lóé: töredezettek, barnásak, néhol feketék. Az ínyén gyerekkori betegség nyomán kialakult hegek éktelenkedtek, s a fogain is érződött, hogy meg vannak lazulva, ahogy a fogselymet húzogatta közöttük. Mae-nél volt egy tiszta kis tasak, melybe a használt szálakat tette egymás után.
Most Mae feladata volt, hogy beszéljen, elvégre Kvan így nem tudott. Arról panaszkodott, nem tudja, miként fejezi be a ruhákat időben. A lányok anyukái sosem voltak elégedettek, mindegyik azt akarta, hogy az ő csemetéjéé legyen a legszebb. Nos, a legjobbak végül úgyis a leggazdagabbaknak jutnak, hisz ők vásárolhatták meg a legfinomabb anyagokat. Ó! Néhányan azzal is próbálkoztak, hogy majd később fizetnének az anyagért! Mintha ő csak úgy megengedhette volna magának, hogy meghitelezzen hatruhányi anyagot bármiféle fizetség nélkül!
–Mind azt hiszik, hogy a divatszakértőjük egy gazdag nő. – Mae néha viccesnek találta ezt az egész színjátékot. Kvan szeme mosolygott, bár majdnem kicsordultak könnyei a fájdalomtól.
–Szólnod kellett volna, hogy fájnak a fogaid – monda Mae, miközben megvizsgálta a fogínyt. Hátul teljesen sebes volt.
„Ha gazdag lennél, Kvan, jók lennének a fogaid. A gazdagok ápolják a fogaikat; s azok valahogy fehérek, nem barnák.” Mae hátrasimított egy hajtincset Kvan arcából.
–Néhányat ki kell majd húznom – szólt. – Nem ma, de hamarosan.
Kvan becsukta a száját, és nagyot nyelt.
–Hamarosan öregasszony leszek – mondta, és sikerült kipréselnie magából egy apró mosolyt.
–Egy nagymama, aki a botjával kopácsol.
–Aki mindig a keze mögé rejti a száját, ha nevet.
Ekkor már mindketten kuncogtak.
–És vastag szemüveggel, amitől olyan lesz a fejed, mint egy halé.
Kvan barátnője karjára tette a kezét.
–Emlékszel, évekkel ezelőtt mindannyian összegyűltünk és kis papírhajókat készítettük, aztán mécsest gyújtottunk bennük, és leúsztattuk őket a vizesárkon.
–Igen – felelt közelebb hajolva Mae. – Már ezt sem csináljuk.
–Ahogy nem viselünk már fenékpárnát és fűzőt sem.
Régen minden évben volt kívánságfesztivál, és akkor a vizesárkok mind megteltek mécseseket ringató papírcsónakokkal, melyek úsztak egy darabig, majd egy szisszenéssel elsüllyedtek.
–Mindig azt kívántuk, találjuk meg a szerelmet – merengett Mae.


Másnap reggel Mae megemlítette a kis papírhajókat szomszédjának, az idős Tung asszonynak, akit majdnem mindennap meglátogatott. Ő volt Mae tanárnője az alatt rövid, elillanó időszak alatt, amivel Mae iskolai képzése le lett tudva. Immár kilencvenesztendős volt, s napjait az apró tetőtéri ablak mellett töltötte, mely a völgyre nézett. Vak volt, a szeme opálos és fókusz nélküli. Az ablakon át nem láthatott semmit, de talán belélegezte a mezők illatát.
Mae emlékeztette a kívánsághajókra, és Tung asszony így szólt:
–Ó, igen, és sütőtök-magokat is pörköltünk. És azokból, amiket nem ettünk meg, ékszert készítettünk, emlékszel?
Tung asszony még mindig gyönyörű volt, legalábbis Mae szemé-
ben. Arcvonásai még finomabbá váltak öregkorára. Akár egy macska csontváza – pici és kecses. Mindig jókedvűnek látszott, mindig nevetett, a legapróbb semmiségeken is. Gyakran ismételte önmagát.
–Emlékszem a napra, amikor először eljöttél hozzám – mondta. Sen falusi iskolája előtt Tung asszony óvodát vezetett, az ő udvarukban. – Arra gondoltam: ez az a kislány, akinek az édesapját megölték? Olyan helyes. Emlékszem rá, ahogy végignézted az összes ruhámat, ami a kötélen száradt.
–És ön megkérdezte tőlem, melyik tetszik a legjobban.
Tung asszony halkan kuncogott.
–Ó, igen. És te azt mondtad, a pillangós. – A vakság azt jelentette, hogy csak a múltba látott. – Tudod, akkoriban voltak teniszpályáink. Itt, Kizuldahban.
–Tényleg? – Mae úgy tett, mintha most hallaná ezt először.
–Ó, igen, hogyne. Amikor a kínaiak még itt voltak. Még a kommunizmus előtt. A kínai sereg egy része itt állomásozott, ők építették. Mi pedig mind teniszeztünk, az iskolai egyenruhánkban. A kínai hivatalnokok gondoskodtak az ütőkről.
A teniszpályák nyomait immár benőtte a fű, s már csak halványan látszottak ott, ahol most Pin úr autószerelő műhelye működött.
–Ó, mind olyan jóképűek voltak, a faluban a lányok pedig mind olyan szerelmesek! – Tung asszony megint nevetett. – Emlékszem, nem lehettem több tízévesnél, amikor az egyikük adoptált, mert azt mondta, nagyon hasonlítok a saját lányára. A háború után küldött is nekem egy plüssmackót. – Megint csak nevetett, és a fejét rázta. – Addigra már kinőttem a plüssmackókból, de mindenkinek azt mondtam, hogy feleségül fog venni. Ó!
Tung asszony csak a fejét rázta, visszagondolva, erre az ifjúkori bohóságra, majd így folytatta:
–Azt kívánom, bárcsak tényleg hozzámentem volna – vallotta be bűntudattal. Mindig ezt mondta.
Tung asszonyban még mindig megvolt az az erő, amitől Mae nyugalomban és biztonságban érezte magát mellette. Tung asszony művelt családból származott, s a házában rengeteg volt a könyv. És bár a könyvek hosszú évekkel korábban elvesztek, ő még mindig fejből el tudta mondani Mae-nek a török, karz és kínai verseket belőlük. Régen mindig az ölébe ültette a gyermek Mae-t és szavalva az ölében ringatta. És még mindig el tudta mondani azokat a verseket!
–Hallgasd a vörös fuvolát – kezdte –, mint zengi a dalt.
Öreg, vak arca a szavakkal együtt ringatózott, a Mathnawi szavaival.
–A nád susog itt, s nem a szél dalol.
Mae sóvárogva hallgatta.
–Ó, bárcsak én is emlékeznék erre a sok versre!
Amikor Tung asszonynál volt, mindig gyermekkorának legszebb emlékei idéződtek fel benne.


Mae ellátogatott Ozdemirékhez egy igazításra.
Az anyát Hatijahnak hívták, a lány neve Sezen volt. Hatijah szégyenlős, lassú teremtés volt, félt attól, hogy Mae túl sokat számol fel neki, vagy hogy nem kap a pénzéért megfelelő szolgáltatást. Hatijah alacsony, régi kőházát jellegzetes, szúrós bűz lengte be: az égő szén, az izzadság, az állati ürülék, s az örökké gőzölgő tea szaga. A ház mögött megállás nélkül, fájdalmasan mekegett a család kecskéje. Már meg kellett volna fejni. A szegény állat egyre hangosabban, egyre élesebben bőgött. Hatijah mintha meg sem hallotta volna.
Az asszonynak négy gyereke volt és egy csontsovány, élhetetlen férje, akinek tán még bélférgei is lehettek. A szoba fele kupacokba rakott kukoricacsövekkel volt tele. A legkisebb gyerekeken csak egy-egy kis ingecske volt, s meztelen fenékkel ültek a koszos padlón.
Ez egy elég piszkos ház… vagy talán csak Hatijah túl egyszerű asszony. Sült kukoricával kínálta Mae-t. „Rajta a kölyköd mocskával, azt már nem” – gondolta Mae, de sikerült udvariasan viselkednie.
A lány, Sezen mezítláb sétált be, hogy ráigazítsák a ruhát, amit már felhúzott. A ruha színe a citromsárga egy szembántó árnyalatában virított. Sezen durva parasztlány volt, csak forgatta a szemét, akármit látott vagy hallott: az ideges anyjára, Mae erőfeszítéseire, aki igyekezett ráigazítani a ruhát és általában mindenre, amit a felnőttek mondtak.
–Ööö… nos… akkor holnap – próbált kérdezni valamit Sezen anyja.
„Igen” – gondolta Mae némi keserűséggel. „Sezennek holnap végre meg kell mosdania.” A lány lábait elfertőződött, mély vágások borították.
–Anyám arra gondol, hogy kisminkel-e holnapra? – szólalt meg Sezen, s közben sűrűn pislogott, mert rendetlen haja csiklandozta a szemét.
–Természetesen – felelt Mae kurtán a szemtelen fruskának.
–Hogy? Az összes többi lánnyal egy napon? Amikor mi vagyunk az alja népség?
A lány tekintetében harag szikrázott. Mae mély levegőt vett.
–Senki nem kelthet benned kisebbségi érzést, hacsak nem hagyod – felelt Mae. Ezt még az idős Tung asszony mondta egyszer, mikor még ő is szegény volt s csodára éhes.
–Vedd le a ruhát! – mondta Mae. – Vissza kell vinnem, hogy befejezzem.
Sezen ott helyben, meztelenül kilépett a ruhából a koszos padlóra. Hatijah rá sem szólt, ehelyett teával kínálta Mae-t. Mivel a kukoricát elutasította, a teát kénytelen volt elfogadni, de azt legalább felforralták.
Hatijah elsietett a fekete kannáért, közben a lánya pimasz szemérmetlenséggel hátradőlt; állítólag szűz szeméremteste szőrtelen volt, mint a baba popsija.
Mae a ruha körül tett-vett, gondosan összehajtogatta, hogy ne kelljen a lányra néznie, de az csak bámulta. Mae nem bírta tovább türtőztetni magát.
–Azt akarod, hogy az emberek meglássanak? Menj, vegyél fel valamit!
–Nincs más ruhám – felelt Sezen.
A testvérei bementek a városba ballagási ajándékokat venni, és elvitték a család jó ruháit.
–Úgy érted nincs semmi, amit méltóztatnál felvenni.
Mae egy pillantást vetett Hatijah felé. Nincs rá semmi oka, hogy a nő helyett végezze a dolgát. – Van más ruhád. Régi ruháid. Vedd fel valamelyiket!
A lány még szemtelenebbül bámult rá.
Mae elvesztette a türelmét.
–Nem dolgozom disznóknak! Eddig még semmit nem fizettetek ezért a ruháért. Ha így maradsz itt előttem, most azonnal elmegyek, és a ruha nem lesz a tiéd. Akkor aztán nem fog érdekelni, mit viselsz a ballagáson. Tőlem pucéran is mehetsz, mint egy kurva.
Sezen lassan megfordult, és átsétált az egyik oldalsó szobába.
Hatijah, az anyja ezalatt a teáskanna körül foglalatoskodott, még több vizet öntve a levelekre, hogy kinyerje az esszenciájukat. Igazából teán élt és pirított kukoricán, amivel inkább a jószágokat szokták etetni. Bociszemeit lesütve tett-vett. A család kecskéje, amelyet még mindig senki nem fejt meg, panaszosan bőgött, akár egy csecsemő.
Mae csak ült és szaporán lélegzett a stressztől. Ez a hét! Végignézett Hatijah ruháján. A férje régi ingeiből volt összefoltozva, a patchwork anyag gyönyörű öltésekkel megvarrva. Hatijah igazán tudott varrni. Mae nem. A változásokat figyelembe véve Mae tudta, hogy mással is elő kell majd rukkolnia, mint ruhafotókról készített vázlatokkal. Hirtelen támadt egy ötlete.
–Szeretnél nekem dolgozni? – kérdezte az asszonytól, és Hatijah örömmel vegyes félelemmel ránézve felelte, meg kell kérdeznie a férjétől. Végül beleegyezett, hogy három ruhát ő fejez be.
„Mindennek meg kell változnia” – gondolta Mae, mintegy önmagát győzködve.

A kiadó engedélyével.