Főkép

Olyan nevű együttes láttán, mint a Deathstars, mindenkinek felcsillan a szeme, és kíváncsi lesz, milyen zenét játszhatnak ezek a mind öltözködésben, mind viselkedésben igencsak kirívó srácok.
Nem először adnak nálunk koncertet, és nem is újoncok a téren, hisz már hat éve mozognak a szakmában.
Az ez idő alatt két albumot és számtalan elismerést szerző együttes felnőtt a feladathoz, hogy egy kisebb helyen, rövid előadás keretében is tudjanak akkora élményt szerezni, mintha egy világsztárt látnánk.

Megérkezésünket követően volt körülbelül még négy és fél óránk koncertkezdésig, úgyis, hogy egy keveset vártunk a sorunkra, hogy interjút készíthessünk a csapattal. Így kénytelenek voltunk az előzenekarokat is meghallgatni, még ha eleinte nem is nagyon volt kedvünk hozzá, hiszen lényegében a főszámért mentünk.

Nem mondom, hogy életem legszörnyűbb órái voltak, mert hát volt tehetség bennük (a Drugzone-ban főleg), de olyan mély benyomást nem tettek rám.
Ez persze lehet azért, mert az asztaloknál ülve, beszélgetés közben, csak futólag hallgatva és látva valamit, nem lehet felmérni, mit is kapunk.
Nem is mondom, hogy rosszak lettek volna, de mindannyian megörültünk, mikor levonult a legutolsó is a színpadról és megkezdődött a fél óra várakozás, hogy Deathstarsék végre előlépjenek.

Az elmúlt két év alatt ez a harmadik alkalom, hogy hazánkban járnak, és mindkét koncert esetében jóval nagyobb helyen játszhattak, nagyobb színpadon, több rajongó előtt.

Kicsit aggódtunk az elején, mert addig bármikor a színpad környékére tekintettünk, nem láttunk túl sok embert, és az Avalon eleve nem egy borzasztó nagy hely (bár nagyon barátságos és kulturált), hát még ha nem is telik meg, az nem teremt éppen jó hangulatot. De végül szép számú közönség gyűlt össze és mire megpendültek a húrok, már méltó taps fogadta az együttest.

Tavaszra tervezik a harmadik lemezük kiadását, így még csak két teljes album számaiból választhattak.
Főleg a 2006-os Termination Blissről hallhattunk nótákat, majdnem az egész lemezt lenyomták, míg a Synthetic Generationről csak olyan hármat, négyet játszottak. Remekül szóltak, (dicsérjük meg a hangosítót is nyugodtan) és látszott, hogy tényleg tudnak ezek a fiúk…

Illetve azt, hogy fiúk, nem feltétlen mondanám, hisz egy beteges transzvesztita is megirigyelhetné a kinézetüket, sminkjüket, piercingjeiket.
A kiscsajok mind odáig voltak értük, sikítoztak, tényleg mintha csak Ville Valo, vagy Jyrki69 lenne a színpadon. Még az előadásmód is hasonlított a The 69 Eyes-éra, persze egy kis Kisstől, Mansontól, és számos más metál bandától kölcsönzött állatsággal ötvözve.

Nem akarok én hasonlítgatni, mert teljes mértékben saját stílusuk van, és nagyra értékelendő, hogy két lemez után így kiforrt egy együttes, és ilyen show-t képesek adni. Amit hiányoltam, az a vidámság, felszabadultság érzése.
Lehet, hogy azok voltak, és ez egy álarc, de a közönséggel beszélgethettek volna többet, szórakozhattak volna a színpadon, tudniillik az ilyesmi mindig ad egyfajta tetőpontérzést a koncertnek.

Persze ez nem működik anélkül, hogy tudnának zenélni, méghozzá ennyire jól zenélni. És ha valaki kicsit túl egyszerűnek érezte volna a koncertet, azt biztosan kárpótolta, hogy ilyen előadásmódban kaphatta vissza kedvenc számait.
A nagyszerű az egészben az, hogy valahányszor Whiplasher elkezd gépiesen hörögni, egy lágy, csilingelő billentyűs vagy gitártéma mindig emlékeztet minket arra, hogy valójában egy goth együttest látunk.

Talán egy gondolatnyival tarthatott volna tovább, így csak egy és negyed órát kaptunk, és biztos vagyok benne, hogy akárkinek jól esett volna még pár szám. És nem hiszem, hogy bárki megbánta volna, hogy elment, mert egy ilyen koncertet azért kár kihagyni.