FőképElső fejezet
Melyben magam mögött hagyom Párizst,
a Romantikát és a Forradalom Radikális Ügyét
Ha nem lett volna a Terror – mely 1793-ban elragadta Franciaországot, és mely végül arra kényszerített, hogy elmeneküljek Párizsból – talán soha nem fedeztem volna fel szerelmeim legragyogóbbikát és soha nem merészkedtem volna az Őszi Csillagok városába, ahol furfanggal, karddal és hitem fennmaradt foszlányainak segítségével ismételten a világ jövőjéért harcoltam, és egyúttal sajátomat veszítettem el.
Azon a napon, mikor Tom Paine-t tömlöcbe vetették Robespierre kifejezett utasítására, végre elhatároztam, hogy magam mögött hagyom a forradalmi eszményt. Még akkor is, amikor az édes Madame F.-nek örömet szereztem (ki látogatásai során mindig rossz híreket hozott), közelgő szökésemet tervezgettem. Tom bebörtönzése azt jelentette, hogy elveszítettem utolsó szövetségesemet a Nemzetgyűlésben. Önnön nevem most már elkerülhetetlenül rákerül a Közbiztonsági Bizottság által kiadott elfogatóparancsra. Csakugyan, az enragék vezette lármázó csőcselék már úton lehet szállásom felé azzal a céllal, hogy a jól ismert választási lehetőséget felkínálják nekem: szekérrel a guillotine-ra vagy elkorhadt hajóroncsban a Szajna fenekére. Valóban bölcs döntés volna részemről ’94 Újévét már külföldön töltenem.
Amint illőnek láttam, rögtön felöltöttem arra az alkalomra tartogatott álruhámat, minden tulajdonomat két régi, bőrből készült nyeregtáskába dobáltam, sietősen pukedliztem úrnőm előtt, majd végigsiettem Párizs hajnali sikátorain, egy bizonyos, a rue de l’Ancienne Comédie-n álló istállósor irányába. Ott két frankért kiváltottam mihaszna inasom gebéjét egy álmos istállószolgától. További ezüstökért kaptam egy nyerget és lószerszámot, melyek láttak már sokkal jobb napokat is, és ezeket raktam szerencsétlen állat hátára, amint az istállóudvar hidegében remegett és párázott.
Holmi középrangú forradalmi tiszt kinézetét reméltem magamra ölteni. Szokásos selyem és csipke öltözékemet hátrahagytam (vagy még inkább elrejtettem). Egy viseltes fekete kocsisköpenybe bugyoláltam magam, és fésületlen bozontomon egy gyűrött, kétszarvú Kevenküller nyugodott. Ehhez jött még egy durva, szürkés gyapjúból szőtt egyujjas kesztyű, egy zsíros, sötétszürke térdnadrág, egy pár díszítetlen, bőr lovaglócsizma, és mindezek tetejében még trikolór kokárdát is tűztem kalapomra. Saját szamarkandi szablyámat egy ódon gyalogsági kardhüvelybe bújtattam és az egészet egy kék, fehér és vörös színű, kétes tisztaságú övbe dugtam. Nem festhettem másként, mint a bBizottság egy tipikus szolgája, és annak is szándékoztam kiadni magam, állítanának meg és kérdeznének ki. Amennyiben az álca és érvelés csődöt mondana az adott gyanakvó forradalmár meggyőzésében, utolsó megoldásként a két hatalmas, György korabeli pisztoly kap majd szerepet, melyek nagykabátom pisztolytartóiban várakoznak.
Csak sajnálni tudtam, hogy karrierem ilyetén irányt vett, s azt még inkább, hogy politikai álmaink összeomlottak. Az előző évben Franciaország kivégezte királyát és valódi köztársaságot kiáltott ki. De mára a csőcselék futó szeszélye lett az egyetlen törvény, amint Robespierre maga is hamarosan ráébred majd. Csúnyán becsapottnak éreztem magam: becsapott a Forradalom, becsaptak azok, akiket testvéreimként öleltem egykor magamhoz, becsaptak a körülmények és – mint mindig – Isten.
Mivel sem a despotizmusnak, sem az előjogok rendszerének nem voltam híve, először ünnepeltem, majd kiszolgáltam a Forradalmat, majd végül a Nemzetgyűlés tagja lettem. Amikor azonban a vérontás igaztalanná és túlzóvá vált, Paine-hez hasonlóan én is felemeltem a hangom a képmutatás és hamisság rémálma ellen, a bosszú és az állati vadság degenerált orgiája ellen! De – csakúgy, mint Paine – én is idegen voltam, és nemsokára azon bajtársak fordultak hirtelen ellenem, kiknek jogaiért és szabadságáért nemrég magam is lándzsát törtem.
Azt állították, hogy az igaz, hogy a csőcselék az arisztokráciával egyenértékű bűnöket követett el, a különbség az volt, hogy nem álcázta olyan szépen azokat. Számomra ez nem igazolt semmit. Érvelésük önmagában mutatta szegényes és beteges lelkiviláguk sivár valóságát.
Ilyesmiket mondhattam annak idején képviselőtársaimnak, amikor kétségeim újfajta bizonyosságot nyertek a „Szeptemberi Napok” megtapasztalása után, amikor is a Fenevad ólálkodott utcáinkon borzalmas barbársága teljes pompájában, a Szabadság sapkáját viselve és véres mancsait a Szabadság zászlajába törölve.
Amit az egészből először láttam, az hat, elfogott papokkal telezsúfolt kocsi volt, melyeket egy verőfényes nyárvégi napon a rue Dauphine-on sorakoztattak fel. A kocsiablakokon kinyúló, kegyelemért esedező kezeket a söpredék lenyiszálta, majd a kocsik utasait darabokra szabdalta. Ugyanazon a napon hasonlóképpen megtámadtak egy karmelita kolostort a rue de Vaugirard-tól nem messze, lakóit meggyilkolták és kútba vetették. A börtönöket megszállták, és védtelen őreiket lemészárolták. Az ártatlanok halomra gyilkolása folytatódott. Részeg szeptembristák rángattak aggot és fiatalt, őrültet és épelméjűt a börtönök udvaraira és lándzsákkal karóba húzták őket. Amikor éppen nem börtönlakókat döftek agyon saját celláikban, hol azok tárgyalásra vártak, a félelmes vadak baltával csapták ketté áldozataik fejét. Lassan hozzászoktam a halmokba rakott, borzalmas, megcsonkított testek látványához. De egyéb holtakat is bemutattak az utcákon a nép szórakoztatására. Vénasszonyok rángatták ki a járdára fiatal fiúk még ernyedt hulláit, élettelen partnereiket az emberi illúzió további paródiájában cibálva, egyfajta ocsmány, erotikus tánc figuráiként.
A La Petite Force börtönnél de Lamballe hercegnőt lemeztelenítették, megszégyenítették a tömeg előtt, majd többször meggyalázták. Melleit levágták, és míg még élt, újra alávetették a trágárság összes elképzelhető formájának, mialatt kínzói a vért szivaccsal törölgették bőréről, hogy a Tömeg megfigyelhesse arisztokratikus fehérségét. Mikor a hölgy végül kiszenvedett, nemi szervét ugyanaz a gavallér vágta le és szúrta lándzsára, aki szívét kitépte, s egy közeli borkereskedés tűzhelyénél megsütötte és megette.
Egész Párizsban hasonló barbárságok jöttek gyakorlatba, engem szinte az őrületbe kergetve. Elkínzott agyam nem volt képes ennyi borzalmat, s idealizmusom alattomos elpusztításának tényét befogadni. Csak abban a hónapban ezerötszáz személyt kínoztak és öltek meg olyan borvedelő gazemberek s szajhák, kik az azt követő hetekben büszkén tűztek oldalukra és ragadtak ártatlan vértől maszatos kardokat, lándzsákat és baltákat. Talán még ez sem dühített volna, ha a Törvényszék hangot ad felháborodásának. Ehelyett azonban a csőcseléket éljenezték. Marat és Billaud-Varenne bátorította őket, mondván, hogy közszolgálatot teljesítenek a nemzet ellenségeinek lemészárlásával. Megerőltettem magam, és ottmaradtam a Nemzetgyűlésben, s közben szenvedélyesen érveltem amellett, hogy visszatérnünk szükséges Ügyünk eredeti erényeihez. De még a született franciákat is leordították, ha ilyeténképp esedeztek!
Szászország szülöttjeként a Forradalomhoz Anarcharsis Cloots és jakobinus barátaim hívására csatlakoztam. Clootshoz hasonlóan lemondtam birtokról, címről és családi lojalitásról, követvén őt Párizsba, ahol testvérekként üdvözöltek minket és azonnal polgártársakká tettek meg. Európa más részein persze nem fogadták ilyen hevülettel lelkesedésemet. Mivel az
Ember Jogait követeltem, és bizonyítottam őszinte elkötelezettségemet az állam fentebb említett erőszakos felforgatása iránt, most minden esély megvolt rá, hogy amennyiben elhagyom Franciaországot, azonnal letartóztatnak.
Oly teljességgel adtam magam át a Forradalomnak, hogy még akkor is, amikor felismertem nyomorultul naiv filozófiánk által előhívott gonosz természetét, tovább hitegettem magam Robespierre humanista állításaival kapcsolatban. A halálbüntetés eltörléséért folyamodtam a testülethez: ne büntessék így sem a leggyengébb jobbágyot, sem Marie Antoinette Capet-t, a királynőt. Azok, akik azelőtt soha nem ismerték a hatalmat – érveltem – voltak az elsők, akik félték annak elvesztését és ezért mindenkire gyanakodtak. Ügyünk erkölcsi felsőbbrendűségét alapul véve, nem illő leereszkednünk elődeink módszereihez, hanem éppen azt kell megmutatnunk a világnak, hogy visszatértünk vallott erkölcsi céljaink alapjaihoz. (Ezt a kérvényt ugyanaz az úriember utasította el, aki nem sokkal ezután újkeletű zsarnokságokat zúdított a nép nyakába ama korrupt Direktórium nevében!) Így hát távozásom nem a veszély elől menekülő ember kapkodó rohanása volt. Nem láttam örömet a mártíromságban, és az akasztófa alól mondott utolsó beszédek sem szolgáltak kárpótlással. Szökési tervemet alaposan kidolgoztam.
Mirenburgot választottam végső úti célként. Ebben a béketűrő városban pénz és régi barátok vártak. Nem volt kellemesebb város, melyben az ember átvészelhet egy társadalmi vihart. Mint az egészen egyedülálló Velence, Mirenburg is rendelkezett egy felvilágosult herceggel; de ahhoz, hogy elérjem a várost, át kellett kelnem fél Európa háború sújtotta területein. Azonban nem volt más ésszerű választásom. Nem szívesen látott személy voltam Szászországban, árulásért köröztek Oroszországban, kifizetetlen adósságot hagytam Bécsben, libertinusnak bélyegeztek Genovában és kiközösítettek Rómában (mint született protestáns, ez – okkal – megriasztott), és mint ismert jakobinus,
Robespierre közeli jó barátja, nyugodt és zavartalan utazásra vajmi kevéssé számíthattam.
Ezért hát aggódó pillantásokat vetettem körbe, miközben lovamon poroszkáltam – reményeim szerint – a feltűnést mellőző tempóban, olyan utcákon keresztül, melyek most a véletlenszerű erőszak melegágyai voltak.
Baljós köd szállt le, mely kísérteties és valószerűtlen megjelenést kölcsönzött Párizsnak, mintha a város maga is kivérzett hullává, a Terror legnagyobb és legutolsó áldozatává vált volna.
Az éppen időben érkezett hideg, reggeli napfény oszlatta fel a ködöt és tette élesebbé a kövek anyagát, feltárva a mocskot és a férgektől hemzsegő romokat, melyeket az Égalité kezeletlen, a Fraternité pedig figyelmen kívül hagyott. Örültem, hogy a vaskaput nyitva találom, és hogy utamat nem keresztezte az a három részeg nemzeti gárdista, akik egy csuklás és egy ásítás között „Bonjour, citoyen!” felkiáltással köszöntöttek. Anélkül, hogy megálltam volna, meglobogtattam útlevelemet és utazódokumentumaimat (egyik sem volt teljesen rendben s némelyik a megfelelő bélyegzőknek csupán szánalmas utánzatait viselte) és kiléptettem az elhanyagolt, vékony hóval fedett, és fekete, aszott fákkal szegélyezett országútra.
Amint a párizsi kockakövek lassan elmaradtak, és átadták a helyet a dijoni út keményre fagyott kátyúinak, végre gyorsabb ügetésre ösztönözhettem lovamat, mely jobban illett szívem kalapálásának üteméhez. Ismertem már terrort és veszélyt azelőtt is (leginkább akkor, amikor Katalin cárnő Szibériába száműzött, ahonnan megszöktem, két évet a vad tatárok vidékén töltve, megtanulván harci fortélyaikat és nap mint nap rákényszerülve arra, hogy ugyanolyan jó barbárnak bizonyuljak, mint ők), és mégis, ez a vérszomjas demokrácia volt a leggyarlóbb sport, amit keresztények valaha is űztek.
Világunk tökéletesíthetőségébe vetett minden hitemet elvesztettem. Az Amerikában eltöltött idő, ahol von Staubennel, Lafayette-tel és Wayne-nel szolgáltam, megtanított arra, a tűz zsonglőrjei milyen gyakran válnak a tűz oltóivá: a Szabadság szellemét, amikor az érdekeikkel ütközött, oly sebesen csillapították, mint amilyen sebesen először meggyújtották azt a legtöbb hasznot remélve. Távozásom után eme első nagy, modern Köztársaság eseményei gyászos állóvíznek bizonyultak, lévén, hogy a vezető szellemek fele már vagy meghalt, vagy börtönben és száműzetésben sínylődött. Hallottam, azt tervezik, hogy uralkodót választanak, és hogy Washington tábornokot ajánlották erre a posztra! Arra készültek vajon, hogy az egyik György királyt helyettesítik egy másikkal? Amennyiben ez így volna, legalább az Egyeduralom Zsarnoksága találó név volna!
Lovam, egy öreg vidéki vadászló, beleszimatolt a levegőbe és valósággal megfiatalodott, amint elhagytuk a város bűzét, de én csak kevéssé tudtam örülni megmenekülésemnek. Lajos például már a belga határt is elérte, amikor elfogták és visszahozták. A királyt ezenkívül segítette ismerősöm, de Korff báró, Franciaország orosz nagykövete, míg én továbbra is a moszkoviták által körözött bűnöző voltam, akit a Katalin cárnő meggyilkolására irányuló összeesküvés egy tagjának hittek. Minden franciaországi barátom vagy halott volt már, vagy elhagyta az országot, vagy börtönben ült, vagy pedig túl óvatos, hogy egy gyanú alatt álló royalistával szövetkezzen (könyörögtem, Paine-nel és másokkal egyetemben, hogy a királynőt inkább száműzzék lefejezés helyett); így egyetlen szövetségesem csakis egyszerű észjárásom maradt.
A nagyüzemi gyilkolás párizsi divatja ekkorra már a vidékre is eljutott, így nem tudhattam magamat biztonságban a Demokrácia elől addig, míg legalább egy vagy két országot magam mögött nem hagytam. Elkezdtem megbánni korábbi döntésemet, hogy a háziszőttes és kátrányos bőr alatt finom ingemet, selyembricseszemet és (csizmám alatt) elegáns cipőimet viseljem. Egy olyan korba születtem, mely komoly eretnekségnek tekintette azt, ha valaki nem megfelelő öltözetben járt; ezért átkozottul kényelmetlenül éreztem magamat. A zavargások alatt végig elegánsan öltöztem és jó megjelenésem volt, és ebbéli minőségemben (ha másban nem is) Robespierre-re hasonlítottam, kinek kabátja még akkor is mindig kifogástalan szabásról árulkodott, amikor csipkébe bújtatott csuklóját mezítlábas gyújtogatóinak és szajhából lett hárpiáinak buzdítására emelte.
Párizs ködbe veszett. Illúzióim maradékai vele együtt tűntek a semmibe.
Rousseau, Voltaire, Descartes – még Paine maga is – most nem többnek, mint bolond, túllelkesült fecsegőknek tűntek, kiknek gondolatai köszönőviszonyban sem álltak a világ valódi állapotával.
Rousseau-ból csupán figyelmeztetését őriztem meg, mely szerint elméleteinek vakbuzgó követése elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy a királyok zsarnokságát végül felváltja a diktátorok zsarnoksága.
Lajos pusztán Isten Akaratából uralkodott. Robespierre azt szerette hinni, ő a Nép Akaratából uralkodik. Ez a morális meggyőződés tette lehetővé számára, hogy mindennemű, a Biblia igazolását nélkülöző tetteket jóváhagyjon, azokban részt vegyen, vagy hogy egyenesen kezdeményezze azok végrehajtatását. Mint oly sok kegyetlen forradalmárnak – kiknek nem sikerült oly mélyen befolyásolniuk a valóság menetét, mint ahogyan azt megálmodták – neki is megvolt az a képessége, hogy feltalálja a spanyolviaszt, és az eredményt a Felvilágosodás diadalának tulajdonítsa.
Isten eltörlése egy dolog – gondoltam –, de trónjára önmagunkat ültetni: az már egészen más! Csak találgatni tudtam, milyen eretnekségek, istenkáromlások és a természetnek miféle további eltorzításai következetnek még. A rómaiak hanyatlását többé már nem úgy láttam, mint csupán az ókori tudatlanság eredményét. Az ő hanyatlásuk most, úgy tűnt, bizonyítékként szolgál az emberiség rabszolgaság iránt táplált állandó vágyára.
Ezért, hogy új irányt vegyek – s hogy rothadásnak indult erkölcsi ruhatáramtól megszabaduljak –, dédelgetni kezdtem azt az elhatározást, hogy régi von Bek családi mottónkat kövessem, melyet népünk generációi örökítettek apáról fiúra, azaz, hogy Végezd el az ördög munkáját.
Végre rátaláltam arra az értelmezésre, mely a múltban annyiszor elkerült. Most már tudtam, hogy engednem kell mindazoknak a késztetéseknek, melyeket eddig alantasságuk és nemtelenségük okán elutasítottam. Ha Róma kell, hogy legyen modern világunk modellje, akkor letérek a sztoikus filozófia keskeny ösvényéről, mely mostani vízválasztómhoz vezetett.
Megvolt még az előkelő öltözködés iránti kimunkált ízlésem, és mindig is élveztem a jó ételeket és borokat, a bujálkodásról nem is beszélve. De elhatároztam, hogy hedonizmusomat mostantól új lojalitással házasítom össze: csakis saját magam iránt viseltetek hűséggel.
Az igazság és az emberi méltóság kereséséről lemondva, ehelyett a Vagyon nyugalmát fogom keresni: az arany megbízható szerető és kézzelfogható barát is egyben.
Néhány év Mirenburgban – okoskodtam –, kiélvezve sokrétű örömeit, mialatt vagyonomat becsületes vagy kevésbé becsületes módszerrel növelem, és azután visszatérek saját szász birtokaimra, megvásárolom jó híremet és apámtól visszaszerzem elsőszülötti jogomat. Nem fogok Bekbe levetett süveggel belovagolni. Vissza fogom vásárolni, felvirágoztatom, olyan gazdaságokat és lakhelyeket létesítve, melyek legalább saját népemnek boldogságot hoznak.
Sőt, miután meggazdagodtam, újra könnyedén utazgathatok Európában, hiszen míg egy szegény radikális a nép szemében veszélyes gaztevő, egy gazdag radikális mindössze különc úriember.
A szabadságnak adott hűségemet most Mammon művelésének szolgálatába állítom. Volt egy kis pénzecském, melyet barátommal, a helvét filozófussal, a vaud-i Frederic-Caesar de la Harpe-pal együtt takarítottam meg, akit Szentpéterváron ismertem meg, mialatt a szász nagykövet titkáraként dolgoztam. Lausanne-t ezért első állomásként tűztem ki, de ahhoz, hogy elérjem a várost, először vad hegyvidéken kellett átkelnem, melynek útonállói olyan hírhedten szegények voltak, hogy az utazót már csak a fején növő haj miatt is megölnék. Azonban mielőtt utazásom azon szakaszáig egyáltalán eljutnék, át kell vonulnom Sainte-Croix faluján, ahol általában a Nemzeti Gárda egy nagyszámú, a hozzám hasonló alakokra kiképzett helyőrsége állomásozott.
Ahogyan fogytak a mérföldek, úgy találtam, álcámat jól választottam meg: az egyetlen fajta figyelem, ami kiérdemelt, a félelem vagy a tisztelet volt. Muszkaföldi és tatárföldi utazgatásaim alatt megtanultam, hogy annak művészete, hogyan kerülhet az ember összhangba környezetével, nem úgy érhető el, hogy valaki az egyszerű emberhez hasonlóan öltözik, sem pedig úgy, hogy annak feljebbvalóihoz hasonul. A legjobb átmenetet képezni a kettő közt.
Egy fantáziátlan, szőrszálhasogató állami hivatalnok, egy írnok, futár, vagy más efféle? – mind olyanok, kiket az egyszerű emberek félnek és tisztelnek, de akik az arisztokrácia számára láthatatlanok, vagy legjobb esetben is csak megvetendő, de szükségszerű tartozékok. Ha valaki az emberfolyam közepe felé úszik, joggal gyanítható, hogy az előítéletek és közönséges szokások árja előbb utóbb a hátára veszi. Ezért hát az alattam állók irányában türelmetlenséget és leereszkedő önhittséget mutattam, míg amikor az országúton feljebbvalómmal akadtam össze (katonai parancsnokkal, fontos vidéki kommünárral, és így tovább), szolgálatkész vidámságot és engedelmes tiszteletet mutatva szalutáltam, elérve azonnali megvetésüket, mely mindig az én malmomra hajtotta a vizet: az ember soha nem nézi meg közelről azt, amit se nem fél, se nem csodál.
Ilyenformán keltem át Franciaországon.
A városoktól távol eső fogadókban volt a legkönnyebb meglobogtatni a hamis papírokból álló köteget és felszólítani a népeket arra, hogy igényeimet kiszolgálják, akik azonnal elvörösödtek a vádló hangon elvakkantott „Royalista!” hallatára és remegő kézzel szolgálták fel szegényes készletük legjavát.
Nevem „Didot Polgártárs” volt, és az ügy, melyben utazom – oktattam ki őket – Titkos vagy Fontos: elég ahhoz, hogy benyomást gyakoroljak rájuk anélkül, hogy valamit is közölnék velük. Ha pappal kellett asztalomat megosztanom, fenyegetően bámultam, míg a hadnagyok felé bajtársiasságot mutattam, akik ezért ellenszenvvel viseltettek irántam. Egy kapitány rangú személy, talán említenem sem kell, azonnal kiérdemelte talpnyaló imádatomat.
A tél a rossz utak állapotát tovább rontotta és lassan haladtam, de vigasztalt az, hogy olybá tűnt, nem követ senki. Talán Franciaország olyannyira el volt foglalva külhoni háborúival és támadástól való rettegésével, hogy nem mutatott érdeklődést egy szász áruló iránt, aki a szabadsága felé menekült. Már mélyen megbántam döntésemet, hogy azon korai, eufórikus napokban elfogadtam a francia állampolgárságot. A forradalom ügynökei jelen voltak minden országban, Cloots abbéli törekvését segítve, hogy a Szabadságot eljuttatja külföldre is, egy megszálló francia hadsereg formájában, mely mindenkit megszabadít majd rabláncától. Cloots maga hamarosan guillotine alá került, a többi hébertista radikálissal egyetemben, de a nemzetközi felszabadításról alkotott elképzelése szolgáltatta a löketet a Birodalmi Franciaországnak ahhoz, hogy Európa meggyalázására induljon. (Így látja el egy generáció idealistája hasznos retorikával a következő generáció mohó pragmatistáját!) Nem azt mondom, hogy előre láttam Napóleon felemelkedését mialatt Svájc felé lovagoltam, de családom egész Németországban híres jóstehetségéről, valamint saját rosszkedvem is elég lehetett ahhoz, hogy bizonyos pontosságot kölcsönözzön jövendöléseimnek.
Svájc egyre közelebb volt. A faluk megritkultak és a szállások úgyszintén.
Sainte-Croix-tól nem messze végül egy tanyaházból átalakított vendégfogadóban húztam meg magam, egy deszkákra állított pótágyban, mely deszkákon keresztül megfigyelhettem és hallhattam három vézna tehén, saját lovam, két igavonó ló és egy disznó mozgolódását és zajos csurgatásait, melyek közé egy istállófiú és egy meghatározhatatlan korú nő hangjai keveredtek. A nő az éjszaka közepén nekiesett a legénynek és örömét lelte benne, míg a fiú nyögött és ő röfögött. Hamarosan lehetetlenné vált megállapítani, hogy vajon megőrizték-e duettjüket, vagy a disznó is csatlakozott hozzájuk.
Mindezen állatok egymással keveredő bűze olyan átható lett, hogy úgy hiszem, végül ez segített elaludni.
A következő reggel szélfútta, hideg esőt hozott. A fogadós, öve alól tetveket szedegetve, úgy számította, hogy a közeli folyó bizonyosan kiárad délig. Azt javasolta, menjek egy másik úton, nem azon, mely Sainte-Croix-n keresztül vezet. Én azonban egyre nyugtalanabb lettem, ha arra gondoltam, hogy még egy napot el kell töltenem Franciaországban, és nem kívántam megkockáztatni, hogy gyanúba keveredek azzal, ha kikerülöm a helyőrséget. Megmondtam neki, hogy kipróbálom a szerencsémet a gázlón.
Vállat vont. Vastag jég van rajta, mondta, és ha az áramlat erős, elég valószínű, hogy ledob a lovam hátáról.
Rá sem hederítve aláírtam egy papírt a Bizottság nevében, biztosítottam felőle, hogy az Állam rendezi a költségeket, amint megjelenik az irattal Párizsban, és nekivágtam, fejemet leszegve, keresztül a csípős szélen, mely – lévén, hogy fagyos esőt fújt – azzal fenyegetett, hogy mind engem, mind hátasomat miszlikre vág.
A szél erősödött. A csupasz szilfák ágai tikkadt éhezők módjára integettek felém.
Az eget kémleltem, egy kis szünetért esedezve, de a szürke fellegek továbbszáguldottak, és helyükre újabbak tolultak.
Nagykabátomban is reszkettem és sarkantyúmmal megpróbáltam a vonakodó állatot nagyobb sebességre ösztökélni. Attól tartottam, hogy ha leáll keringése, menet közben szoborrá fagy. Elhaladtunk egy ősöreg, fekete fából és meszelt kőből épült, nyikorgó szélmalom mellett. A vitorlák panaszosan nyögtek és fel-felvisítottak lassú, gabonát nélkülöző őrlés-forgásuk közben.
Úgy tizenegy órára átkeltünk Sainte-Croix-n, egy szép kis kőből, palából és faragott fából épült falun, ahol meglepetésemre a helyőrség csupán két-három bóbiskoló katonából állt. Úgy véltem, a többit más feladatokra vezényelték, és gratuláltam magamnak jó szerencsémhez. Megmutattam papírjaimat és elmagyaráztam, hogy kormányügyben utazom, és egy svájci ügynökünkkel kell találkoznom. Ártatlanul elfogadtak mindent, amit mondtam, és szerencsét kívántak a munkámhoz. A svájci határ már csak egy-két mérföldnyire volt a folyó túloldalán.
Behavazott alpesi dombok és örökzöldek nyújtottak valami kevés védelmet az időjárással szemben, míg végül elérkeztem a gázlóhoz.
Amint a fogadós előre megmondta, habzó áradatban száguldó hatalmas jégtáblák bucskáztak és csattantak össze a vízen, majdhogynem teljesen eltakarva a keskeny kövezett töltést, melyen át kellett kelnem.
Válogatott szidalmakat mormolva és egy kicsit vonakodva végül térdig beösztökéltem szegény paripámat a jeges áradatba.
A víz úgy harapta a csizmámat, mint holmi haragvó sarkköri troll, és már félig át is keltem, hüvelybe bújtatott kardomat használván a nagyobb jégtáblák odább taszítására, mikor egy kiáltást hallottam az előttem lévő partról.
Átkémlelve a tajtékon, esőn és párán, egy csoport lovast vettem ki a fenyők között. Figyelmemet elég időre elvonta a látvány ahhoz, hogy egy fénylő jégtömb végighorzsolja lovam szügyét, melytől a szegény állat felnyihogott és nekiiramodott a vízben, és majdnem elvétette a lépést a keskeny töltésen.
–Könyörgöm, uraim, álljanak meg! – kiáltottam át feléjük az üvöltő viharfüggönyön keresztül. Attól tartottam, elkezdenek átkelni, mielőtt elérném az ő partjukat és ezzel mindannyiónk élete veszélybe kerülne. – Hamarosan elérem az önök partját, s azután önök is átgázolhatnak. De ha megijesztik a lovamat, vagy a sajátjukat, valószínű, hogy egyikőnk sem éri el úti célját!
Vagy meghallottak és elhallgattak, vagy nem volt mit közölniük. Azonban mindenképpen úgy tűnt, nyugodtan várják érkezésemet.
Lovam továbbra is izgatott maradt, és én hamarosan arra kényszerültem, hogy leszálljak, nehogy mindketten a vízbe essünk. Bár a hab azzal fenyegetett, hogy vízbe öl, én mégis a mélybe vetettem magam, és végül egy sekélyebb szakaszra leltem, mely csak mellkasomig ért.
Megkönnyebbülve végül átverekedtem magam egy nyugodtabb folyásba, aztán levegőért kapkodva és remegve megálltam a sáros, gyökerekkel behálózott folyóparton.
Biztosra vettem, hogy lélegzetem vagy megfagy a levegőben, vagy megszilárdul a tüdőmben. Mind lovam, mind én reszkettünk. Kellett egy-két perc, mire a hatalmas paripákon ülő sötét figurákat megnézhettem magamnak, akik mindvégig szenvtelen figyelemmel szemléltek.
Kinézetre katonák voltak. Sok katonaszökevény akadt a határok között, amikor az adott országok úgy rendezték vitás ügyeiket, hogy hadiállapotra hivatkozva felfüggesztették emberölésre vonatkozó törvényüket.
Kezemet zsebemre tettem, és megragadtam az egyik mordály átnedvesedett tusát. A pisztoly használhatatlan volt.
Ha ezek a lovasok valóban tolvajok, egyedül a kardomra számíthattam.
Az idegenek továbbra is nyugodtak maradtak. Több perc telt el, és mintha csak arra vártak volna, hogy összeszedjem magam és felegyenesedjek.
Természetesen óvatosságra intettem magam, mégis próbáltam elővigyázatlannak tűnni és azt mutatni, hogy nem aggaszt a jelenlétük. Hangosan beszéltem magamban és hozzájuk, a szörnyű időjárást ecsetelve és azt, hogy nagy szükség volna egy hídra a folyón. Továbbra sem válaszoltak.
Csak amikor éppen felszálltam volna lovamra, vált ki egy lovas a csapatból, és felém közeledett a folyóparton, roppant hátasát kiszámított tempóban léptetve.
Jóvágású, saséhoz hasonló arcvonásai voltak, melyek fakón villantak a széles homlok és a vastag, fekete szemöldök alatt. Hosszú, barna haja varkocsban lengte körül arcát és tarkóján nagy, kétszarvú kalapot viselt, melyet karimáján összetűzött, nehogy az esőben elveszítse formáját. Az így képződött csatornákból víz ömlött testét térdig beburkoló bőrköpenyének vállaira. A köpönyegből csak egyik sötétbe bújtatott ingujja és kantárszárat és nyeregkápát markoló fehér kesztyűje látszott ki. Csizmái is feketék voltak, a száruk lehajtva, hogy kilátszott a puha barna bőrbélés.
A lovas vékony ajkait csücsörítve léptetett elém és jól végigmért.
–Jó reggelt, polgártárs! – üdvözöltem tettetett jókedvvel. – Itt szándékoztok-e átkelni? Ez, amint magad is láthattad, csak hajszál híján lehetséges.
–Mi magunk már átkeltünk, uram – mondta a sápatag figu-
ra –, és Nyon városa felé tartunk. No és tenmagad?
–Állami ügyben utazom, polgártárs. – A szokásos válasszal szolgáltam neki is.
–Akkor hasonló megtiszteltetésben van részünk – mondta. Úgy tűnt, magában mulat válaszomon.
Miközben mi társalogtunk, emberei közelebb jöttek, lovaikat úgy megállítva, hogy akadályt képezzenek a sáros úton.
Hallgattam a fenyőfák nyikorgását és az eső csurdogálását.
A levegő tele volt fenyőillattal, melybe az erdei penész frissessége és a nedves lótestek meleg bűze keveredett.
– Polgártárs – mondtam, rá sem hederítve ezekre az aggasztó jelekre –, köszönöm udvariasságod, mellyel megvártad, hogy
biztonságosan átérek-e a túlpartra. – Arra a következtetésre jutottam, hogy minden bizonnyal megtaláltam a sainte-croix-i helyőrséget. Kezemben tartava a gyeplőt, felkaptattam a partra, gebém horkantásaitól kísérve, amint megpróbálta sörényéből kirázni a vizet. Amint közelebb értem, a sápadt férfi leszállt lováról. Macskaléptekkel felém közeledett, és kezét nyújtotta, hogy felsegítsen az út szintjére. Szemei ördögien feketék voltak, tele azzal a titokzatos derültséggel, mely vagy felsőbbrendű értelmi képességekre vagy krónikus rövidlátóságra utalt. – Mi is a neved, polgártárs? – kérdezte megnyugtató nyájassággal hangjában.
–Didot – válaszoltam. – A bizottság parancsait viszem.
–Valóban? Akkor bajtársak vagyunk. Nevem Montsorbier.
Ebben a pillanatban jöttem rá, kivel van dolgom! Már háromszor találkoztunk azelőtt – egyszer Metzben, valami éjszakai gyűlésen Cloots szervezésében, mely a forradalmat akarta elvinni Poroszországba és Belgiumba, azután legutóbb Párizsban, amikor Danton intézkedett róla, hogy a Nemzetgyűlés tagjai kihallgassák a Nemzeti Gárda tisztjeit. Montsorbier híres volt arról az ügybuzgóságról, mellyel a királypártiakat megszimatolta. De legelső találkozásunkra kevésbé valószínű, hogy emlékezhetett, mert az nem Franciaországban történt, hanem Münchenben, még azelőtt, hogy mindkettőnket a nép szolgájának kineveztek volna. Mindketten inkognitóban dolgoztunk egyazon metafizikai testvériség tagjaiként, mindketten tudományos kutatásnak szentelve életünket, az ember természetes egyenlőségének kialakulását vizsgálva, inkább mintsem hogy a világ felforgatásának visszataszítóan gyakorlati kérdéseivel foglalatoskodtunk volna. Akkor Vicomte Robert de Montsorbier-nek hívták. Én Manfred, Ritter von Bek voltam.
Mindeme meglehetősen elegáns sans-culotte-izmus ellenére de Montsorbier épp olyannyira volt a Nép természetes fia, mint én magam. Kék vére szakasztott olyan erekben folyt, mint az én esetemben, bár ő is, csakúgy, mint én, lemondott előjogairól. Eredetileg Laclos követője volt, de később Cloots és egyéb szélsőséges hébertisták bűvkörébe került. Számára Robespierre nyúlszívű konzervatív volt és Marat erőtlen, érzékeny gyomrú forradalmár-paródia.
Azon imádkoztam, hogy az utazás mocska és az arcomon meredező borosta megfelelő álcát nyújtson. Mikor egykori illuminátus rendtársam legközelebb megszólított, hangom behízelgő nyafogásra váltott.
–Kitől vannak a parancsaid, polgártárs? – kérdezte.
– A Kommüntől, polgártárs. Maga Hébert polgártárs bízott meg. – Ezzel természetesen Montsorbier-t akartam lenyűgözni.
–Irataid nálad vannak? – Kinyújtotta egyik kesztyűs kezét. Ezüst esőcseppek hullottak fekete bőrköpönyegre. – Polgártárs – intett ujjaival –, látnom kell az irataidat.
–Milyen hatóság nevében? – kérdeztem.
–A Nép nevében! – válaszolta önelégült gőggel hangjában.
Szilárdan kitartottam szerepemben. – A Népnek melyik képviselője írta alá saját parancsaidat, polgártárs? Attól tartok, meg kell, hogy kérjelek arra, sajátodat mutasd először, mielőtt én is felfedném enyémet. Titkos ügyben vagyok úton.
–Én úgyszintén.
–Közel vagyunk a határhoz. Ellenségeink majd’ minden oldalról szorongatnak minket. Amennyire én tudom, akár porosz is lehetsz, polgártárs. – Csak azt kísérelhettem meg, hogy hirtelen lerohanom, saját magam indítva támadást.
–Neked van idegen kiejtésed, polgártárs, nem nekem. – Válasza békés volt, és még mindig derűs. – Ízig-vérig francia vagyok. De te, „Titkos Küldetés” polgártárs, mind hangodat, mind viselkedésedet tekintve németnek tűnsz!
–Nem tűröm, hogy sértegess! Lorraine Németország része talán? Igaz köztársaságpárti vagyok. Már akkor forradalmár voltam, mikor ti, kékvérűek lehúztátok borjúbőr csizmátokat, hogy parasztosdit játsszatok, csakúgy, mint amikor Lajos ideje alatt árkádiainak képzeltétek magatokat. – A támadás maradt egyetlen retorikai fegyverem.
Montsorbier felvonta a szemöldökét. – Mi ez a nagy sértettség hirtelen? A félelemtől harapsz úgy, mint egy csapdába esett vidra, polgártárs? Mitől ijedtél meg? – Ujjának egyetlen
jelzésére öt embere leszállt lováról, muskétájukat lekapták hátukról és tüzelésre előkészítették, melynek következtében azonnal felugrottam nyergembe, sarkantyúmat mélyen szerencsétlen kancám horpaszába vágtam, és egyenesen átlovagoltam közöttük. A gebe patái megcsúsztak a sárban, orrnyílásai kitágultak, sörénye lobogott, és puskák dördültek minden irányból, a golyók pedig körülöttünk fütyültek. Egyik sem talált célba. Elég korán letértem az útról, és mély, levéllel borított mohában galoppoztam a szökés reményében, bizakodva abban, hogy a határőröket elkerülve sikerül átjutnom Svájcba.
Montsorbier hangja még mindig túl közelről szólt, amint embereinek kiáltott, hogy ne töltsenek újra, hanem iramodjanak utánam, de zavarodottságukkal nyertem egy percnyi egérutat, és az öreg vadászlovat saját előnyömre kívántam felhasználni. Az egyenetlen talajon való üldözéshez igazán hozzá lehetett szokva. Így volt rá egy halovány esélyem, hogy elmenekülhetek, és még ha sarokba is szorítanak, választhatok olyan területet, ahol könnyebben megvédhetem magam. Ennek tudatában kihúztam hüvelyéből kardomat, bár az egyedülálló tatár mestermunka egy engem valamennyire is ismerő személy számára egyértelmű azonosító jelként szolgált volna.
Hirtelen kiértem az erdőből, és hegynek felfelé lovagoltam hóbuckák, sziklák és bokrok közt, alkalmanként oly mély hóba tévedve, melyben lovam majdhogynem elmerült, de áttörtem ezeken. Szűzi fehér, eső pettyezte földsávokon vágtáztam keresztül, míg mögülem hujjogó kiáltások hangzottak fel, amint üldözőim átvergődték magukat a havon, mint részeg angol vadászok, összevissza a nyeregben, lábaik csúszkáltak, kantárszárukkal rángatták ellenkező lovaik fejét, muskétáik folyton-folyvást eldördültek – egyedül Montsorbier vágtázott teljes erővel utánam, arcát lova nyakára hajtva; haja szállt a szélben és összegabalyodott csődörének sörényével, kalapja félrecsúszott, bal kezében egy nagy pisztollyal, jobb kezében a hámmal: vérbeli lovas, hozzáillő paripával.
Saját magam is ilyen ügyes voltam, ha nem ügyesebb. Lovam azonban, szerencsétlenségemre, már nem bírt ilyen képességekkel. Egy pisztoly dörrent a fagyos levegőben, és hallottam, amint a golyó elsziszeg mellettem, láttam, amint a hó és kavics csapódik fel közvetlenül előttem. Megnyugodtam, hogy fegyverének elsütésével Montsorbier és én most már egyenlő esélyekkel indulunk. Ha elég messzire elhagyja saját embereit, megérné szembefordulni vele, annak reményében, hogy jutalmul jobb lovat szerezhetek.
Hallottam, amint felkiált: – Von Bek, ismerlek téged! – Mindez egy- vagy kétméternyire mögöttem hangzott fel. Azon tűnődtem, milyen messzire lehetünk a határtól.
– Megállj, áruló! Állj, te átkozott királypárti! Tisztességes tárgyalást biztosítunk neked! – Már majdhogynem könyörgött nekem, még feltételeket is ajánlott. De ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy akit letartóztattak azokban az időkben, egyedül halálra számíthatott; ezért hát továbbvágtáztam, kockára téve mindent, szegény lovamat túl gyorsan hajtva, remélve, hogy hamarosan jelét látom annak, hogy már helvét földön járunk, ahol Montsorbier már nem követhet tovább. Átugrattunk egy befagyott patakon, fák között száguldottunk, és többször is majdnem felbuktunk észrevehetetlen akadályokban, egyikünk sem törődve a veszéllyel; míg én ziháltam és fohászkodtam, hogy a légáram megszárítsa puskáimat, vagy hogy Montsorbier – aki így már félmérföldnyire került legközelebbi katonájától – felbukjon a következő ugratónál, anélkül, hogy lova megsérülne.
–Von Bek, nem kell meghalnod! – kiáltotta a vékony szájú, kékvérű kopó, és másodjára is elsütötte flintáját, de olyan hangerővel, hogy szívem majd’ megállt, és kutya legyek, ha a puskapor nem égette ki rongyos nagykabátom ujját.
Zeuszra! – gondoltam. Ilyen véget ember még nem ért: Teremtőmmel egy agyonhasznált pelerinben és koszos nyaksálban fogok találkozni.
Ez a kép már önmagában elég volt ahhoz, hogy sarkaimat feltüzelje, melyek hatalmasat rúgtak a nyomorult ló vérző horpaszába, és az rögvest átugrott egy oly szépen gondozott sövényen, hogy megesküdtem volna rá, valami svájci Landsdorfhoz tartozik; bár a tájék többi része túl gazdagnak tűnt a híresen elszegényedett hegyi népséghez képest, kiknek fő bevételi forrását az jelentette, hogy zsoldosokat szállítottak különböző külföldi királyi udvaroknak, főként Rómának. A Pápa megbízta őket azzal, hogy őrizzék őt, mert való igaz – mint a mindenütt jelen lévő útonállók esetében, kiket felbérelni nem volt nehéz –,
hogy a legszilárdabb hűséget csakis a teli pénztárca képes biztosítani. A fanatizmus olyan misztérium, amit csak kevés svájci ér fel ésszel. Rendszerint nem jellemző, hogy Idealizmustól hevített rohamok törnének rájuk. Túl kemény életet élnek már hosszú évszázadok óta, és ezért minden svájci – lett légyen szegény vagy gazdag – leginkább csak meleg tűzhelyre és teli hasra vágyik. Csupán barátom, La Harpe tudhatott valaha is magáénak egy kicsinyke képzelőerőt a hegyi emberek között, és az övé is inkább gyakorlatias, túlzásoktól mentes elme volt.
Ekkor elkezdtem lefelé csúszni. Lovam, fülét hátracsapva és hátsó lábait behajlítva, mintha guggolni akarna, egy háborítatlan hóréteggel vastagon beborított, sekély völgy felé tartott. Kicsit távolabb, a havas esőn keresztül megpillantottam egy alacsony zsúptetős házat, mely kéményéből fenyő füstjét ontotta. Egy újabb lövésre felkaptam a fejem. Montsorbier a hegygerincen állt, és éppen második fegyverét töltötte újra. – Bolond! – kiáltozott, mintha bizony a jó ízlés és a józan ész ellen vétettem volna azzal, hogy megúsztam elfogatásomat.
Kancám elérte a völgy alját, megpróbált hatlábnyi hóban egyenesen megállni, majd egy nyögés kíséretében összeesett és zihálva feküdt. Üres tekintettel, szemeit forgatva nézte a szürke eget, és olyan mennyiségű pára szállt fel testéből, mely elegendő lett volna meghajtani Trevithick valamely roppant gőzmozdonyát. Kiszabadítottam lábam a kengyelből, és visszapillantottam Montsorbier-re, aki most már fehér sállal integetett felém és azt kiáltozta: – Alkut! –, de a sálat nem lehetett kivenni a mindent beborító fehérségben. Így hát joggal vélhettem, hogy nem láttam semmit, és előhúztam egyik saját pisztolyomat.
A závár szikrázott, de a puskapor a lőporserpenyőben nem volt hajlandó begyulladni, így elvesztettem legkínálkozóbb esélyemet arra, hogy megszabaduljak ettől a bosszantó ellenféltől.
–Tűzszünet! – kiáltotta. – Valamit meg kell vitatnunk, testvér! – Egy régebbi testvériségünkre utalt, de én soha nem hittem igazán az Illuminátusoknak, és könnyen átláttam kicsinyes hadicselén.
–Mostantól a világ a segítségem nélkül jobbítsa meg magát! – kiáltottam vissza. – Engedj elmennem, Montsorbier. Nem vagyok áruló, ezt neked kell a legjobban tudnod.
 

 

A szerző magyarul eddig megjelent könyvei:*
A Bika és a Dárda (The Bull and the Spear)
Corum kardjai (The Swords of Corum)
Harcikutya (The War Hound and the World’s Pain)
Fekete folyosó (The Black Corridor)
Melnibonéi Elric (Elric of Melniboné)
Az Igazgyöngy Erődje (Fortress of Pearl)
Az Örökkévaló Bajnok (The Eternal Champion)
Gloriána, avagy a kielégítetlen királynő (Gloriana; or the Unfulfill`d Queen)
Obszidián Főnix (Phoenix in Obsidian)
Sárkány a kardban (Dragon in the Sword)
Város az őszi csillagok alatt(The City in the Autumn Stars)

*Lehetséges, hogy a felsorolás nem teljes, és semmiképpen sem tükröz időrendiséget.