Főkép

A néha rendkívül idegesítő negatívságoknak tudom be azt, hogy a koncert előtti napokban azon járt az agyam, milyen „gyászjelentés-féleséget” fogok majd írni a koncert után. Mert hogy a The Mission itt és most befejezete: kész, vége, ennyi volt.
Hogy Wayne Hussey (énekes, gitáros) szólóban folytatja-e, az még a jövő zenéje. A koncert végén mégsem gyászos, hanem sokkal inkább emelkedett hangulatban távoztam a hajóról.

A koncertet megelőző szinte utolsó pillanatokban kiderült, hogy Mátyás Attila is fellép zenekarával az eseményen.
Ez mindjárt okot adott arra, hogy spekulációba kezdjünk; vajon játszani fog-e valamit az F. O. System repertoárjából, hiszen a február közepére tervezett koncertjüket legnagyobb részt a The Mission előtti fellépés miatt halasztották el meghatározatlan időre.
Rögtön szárnyra kapott a hír, hogy akár csak a Sex Action esetében, most is a Sziget Fesztiválon történhet valami.

A társaságomban lévő barátaimmal alkotott „fanatikus rajongói csoport” egyöntetű véleménye az volt, hogy inkább F. O. koncertet kellett volna Hussey-ék elé tenni, de aztán ugye mégsem így alakultak a dolgok.
Azt azért tegyük hozzá, hogy nagyobbrészt lecsúsztam Mátyás Attila fellépését, tekintettel arra, hogy a már említett baráti társaságom szomjas volt és az „Orrbárt” célozták be a „Koncertterem” helyett.

Másodikként a szegedi Variola lépett a színpadra. Ők is jó választásnak bizonyultak a szervezők részéről, hiszen megalakulásul óta a „dark” irányvonalon haladnak előre. Zenéjük határozottan kellemes volt számunkra, nem úgy, mint a Dead Guitars.
A belassult, bús-borongós hangzásvilág nem bírt megfogni bennünket, amiben az is nagymértékben közrejátszott, hogy már tűkön ülve vártuk a The Mission színpadra lépését.
Nem is kellett sokat várnunk, „N” barátom szerint nagyjából húsz percet ha játszott a Dead Guitars.

És aztán végre elkezdődött a várva várt koncert. Nagyjából két-három számot bírtam ki a hátsó traktusban, aztán – meglett korom ellenére és az elfogyasztott bátorságitaloknak „hála” – menthetetlenül magával ragadott megboldogult ifjúságom egyik meghatározó zenekarának muzsikája.
Hipp-hopp a második sor kellős közepén találtam magamat, ahol aztán sikerült tanyát vernem és csak a koncert végén távoztam onnan. Ahogy azt kell. Még most is fáj mindenem, kellett nekem ugrándozni.

Persze előzetes terveim közt nem szerepelt ilyesmi, arra gondoltam, „öreges” stílusomban a hátsó sorokból végignézem a koncertet, gondosan elraktározva minden egyes mozzanatot a megszólaló számok címétől kezdve, a zenekar ruházatáig.
Ehhez képest önfeledten szórakoztam egy remekül sikerült koncerten és leginkább a füleimet használtam érzékelésre.

Természetesen minden meghatározó dal megszólalt, amit mi lelkesen énekeltünk végig Hussey-val. Kétszer is visszatapsoltuk a zenekart a színpadra, miközben valahol legbelül, titkon arra számítottunk, hogy nekünk hajnalig játszanak majd.
Persze nem így lett, de ettől függetlenül ily édesen kevésszer búcsúznak az embertől.

The Mission:
Wayne Hussey: ének, gitár
Mark Gemini Thwaite: gitár
Richie Vernon: basszusgitár
Steve Spring: dob

Stúdiólemezek:
First Chapter (1987)
Children (1988)
Carved in Sand (1990)
Grains of Sand (1990)
Masque (1992)
Neverland (1995)
Blue (1996)
Aura (2001)
God Is a Bullet (2007)

web: The Mission


Dead Guitars:
Carlo van Putten: ének
Peter Brough: gitár
Ralf Aussem: gitár
Sven-Olaf Dirks: basszusgitár
Patrick Schmitz: dob

Stúdiólemezek:
Airplanes (2007)

web: Dead Guitars


Variola:
Gajda Ferenc: dob
Himer István: basszusgitár
Varga Zoltán: gitár, ének
Dula Sándor: gitár

Stúdiólemezek:
Sötét a csillagod (2006)

web: Variola


Mátyás Attila Band:
Mátyás Attila: ének, gitár
Bense Sándor: basszusgitár, vokál
Koltay Tamás: dob

Stúdiólemezek:
Föld és az Ég (2002)
Mélyen (2008)

web: Mátyás Attila Band