Főkép

Marco Ferreri filmjére aligha mondhatná a nagyérdemű, hogy világos és közönségbarát mű. Nemcsak saját korában számított kivételes mozinak, hiszen a huszadik századi filmtörténetben is kevés (bár kétségtelen, javarészt olasz gyártmányú) olyan mozival találkozhatunk, amely nem hódol be a prűd, vagy sekélyes korszellem igényeinek, és a leplezetlen irónia fegyverével sújtja a művelődni vágyókat, méghozzá tárgyául nem mást választ, mint a rothadó emberi társadalmat.

A nagy zabálás egyértelműen didaktikus céloknak alárendelt, kesernyés ízű szatíra. Éppen ezért nincs tendenciózus cselekménye sem: a történet négy barát vidéki tivornyáit meséli el. A főszerepeket négy jeles férfiszínész, Marcello Mastroianni, Philippe Noiret, Michel Piccoli és Ugo Tognazzi alakítja, méghozzá saját keresztnevükön szólítva egymást a vásznon. A középkorú úriemberek mind a jómódú polgárság kényelmét élvezik, de hirtelen megelégelik egyhangúan csordogáló életüket, és úgy határoznak: Philippe kastélyában elrejtőznek a világ elől. Unaloműzésként prostituáltakat, és egy gömbölyded tanárnőt (Andrea - Andrea Ferréol) is meghívnak magukhoz, majd következik a főfogás: a végtelen lakomák, hatalmas zabálások, halálvárás és az ösztönök visszataszító szintjére süllyedés…

Ahogy említettem, didaktikus filmmel állunk szemben, amelyhez statikus, önmagát sokszor csak vonszoló dramaturgia, valamint a színészi munka dominanciája társult. Az esszenciát a meglehetősen eseménytelen történet mélyén kell megragadnunk: az emberi nexusok a huszadik század ocsmány fertőjében felemésztődtek, akárcsak az olyan, egykoron fontosnak vélt jelszavak, mint az önbecsülés, vagy a szeretet.

 

A huszadik századi irodalom – és szinte minden fontos művészeti ágat felölelően: a művészet – sokszálú ábrázolással, és eltérő mondanivalóval ugyan, de folyamatosan felkarolta ezt a gondolatsort: a Kafka, Brecht, Beckett, Ionesco és Pilinszky János alkotásaiban is megelevenedő magányosság, pszichikai bénaság – mint a végső értékválság tünetei – reflexiói sokunk előtt ismeretesek. Hozzájuk hasonlóan Ferreriben is bizonyossággá érik ez a benyomás: az ember leszakadt valami egyetemesről. Ez a művészeti tradíció képezi tehát Ferreri groteszk víziójának táptalaját, de korántsem vonul végig gerincén – már ami a megvalósítást illeti. A rendező ugyanis azon túl, hogy hatásosan érzékelteti a fogyasztói társadalom alkonyát, modern eszközrendszerrel igyekszik alátámasztani borús érveit: a kendőzetlen szexualitás, a hedonista örömökben való tobzódás mitikus arányú, a gusztustalanságig explicit képeivel illusztrálja didaktikáját.

Nem sorsokat, vagy embereket ábrázol, illetve állít egymással szembe: ebben a divergáló mikrokozmoszban már értékdifferencia, sőt, érték sem létezik: megfojtja ezeket a szereplőket szétmarcangoló életidegen, amorf világérzés. Lelkek sincsenek, csak pusztulásra determinált társadalmi figurák lézengnek. És ebben fedezhető fel a felsorolt szerzők, illetőleg Ferreri vélemény- és korkülönbsége: míg előbbieknél egyfajta külsőleges destrukció (pl. a háború) váltja ki a szereplők – már szinte nem is ebbe a dimenzióba tartozó – rezignációját, addig A nagy zabálás karikatúra-jellemei kezdettől fogva halálra vannak ítélve. A hajdani civilizációt csupán értelmetlen melléktevékenységeik – konyhaművészet, autószerelés – idézik meg, de ez édeskevés ahhoz, hogy akár átérezzük ezeknek a merev karaktereknek a sorsát. Annál találóbb és intenzívebb a négy színészóriás mindent betöltő jutalomjátéka: Noiret életunt arckifejezése, Piccoli infantilis lelkesedése, Tognazzi faragatlan cinizmusa és Mastroianni rapszodikus nyugtalansága különös mértékben járul hozzá, hogy a jelképes értelmű szereplők iránti megvetésünk csúcspontjához érkezzen.

Külön kell szólnunk Mario Vulpiani operatőri remekléséről: a fakó fényképezésnek, a sivár helyszíneknek köszönhetően lesz igazán hiteles ez a súlyos mondanivalójú szatírabravúr. Azt persze nem mondhatjuk, hogy zabálnivaló lenne a film, hiszen az emésztésnél felléphetnek bizonyos komplikációk – akárcsak „hőseink esetében.” Még csak különösebben szórakoztatónak sem mondhatjuk, legtöbbször inkább kicsinyesen komikus, esetleg enyhén tragikus A nagy zabálás, de leginkább: elgondolkodtató. Ám valójában csak kívülállóként szemlélhetjük ezt a kegyetlen víziót, amelynek tömör végkövetkeztetése akár az Antigoné kardalának fordítottja is lehetne: „Az embernél nincsen ocsmányabb!” Olvasóink nem is kívánhatnának ennél biztatóbb aperitifet…

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Hang: magyar (Mono), Francia (Mono)
Kép: 1, 66:1 (4:3)
Felirat: magyar