FőképKezdetben vala a punkzene. Rövid számok, egyszerű dallamszerkezetek, politikus, általában a fennálló rendszert bíráló szövegekkel. Merthogy akkoriban Angliában munkanélküliség dúlt, ami főként a fiatal pályakezdőket érintette.
No meg a rockdinoszauruszoknak csúfolt megabandák annyira voltak életszerűek és izgalmasak, mint egy kiöregedett utcalány.

Ekkor vált népszerűvé a punk, ami a maga tiszteletlenségével nem csupán megkérdőjelezte a polgári lét örömeit, hanem helyettesítő életformát is kínált. Merthogy a punk nem csak zene és divat, hanem életérzés is, amivel azonosulni lehet.
Legalábbis a hetvenes évek végén az volt. Aztán ebből is üzlet lett, a házi másolású fanzinok ötletei átkerültek a magazinokba, az amatőr bandák nagykiadós szerződéseket kötöttek, és divattá vált szakadt farmerben járkálni az utcán.
Na és ez volt az a pillanat, amikor a lázadás értelmét vesztette, illetve a lázadók bekerültek a tisztes középosztály tagjai közé.

Lassan harminc éve már mindennek…

A mai punk (poszt-punk) már egészen mást jelent – számomra legalábbis – így más szemmel nézem a mai bandákat is. Mint például a The Bonest.
Ők a mesés Karlskrona városából érkeztek – a helyiségről annyit tudok, hogy Svédországban van, és errefelé sértette meg a felségvizeket 1981-ben a szovjet U137-es tengeralattjáró, a közeli svéd tengerészeti bázist fürkészve (vagy valami hasonló célból, sosem derült ki mit is kerestek errefelé).

De nem is erről van szó, hanem a The Bones 2007-es lemezéről. Ami gyors és kicsit dühös. Továbbá a punk örökségéhez híven rövid (nincs negyven perc az egész), csak négy szám hosszabb három percnél.
Valamint fémesebben szól, mint egy hagyományos punklemez (most látom, hogy még egyetlen klasszikus punkalbumról sem írtunk), ja és szövegektől ne várjon senki mélységet vagy társadalmi leleplezést.
Egyszóval poszt-punk, keverve jó adag fémes rock n’ roll muzsikával.

Ideális bulizene, főként ha egy sört is lenyelt már az ember. A másik javallott felhasználási lehetőség, szigorúan csak gyakorlott sorőrök részére, ha teljes hangerőn hallgatják vezetés közben.
Azért koncerten is megnézném őket, mennyire tudják beindítani a nézőket.

Első hallásra egyforma dalok sorjáznak egymás után, de pár alkalom után azért kiviláglik, van pár, a többinél ütősebb szerzemény, amit érdemes meghallgatni (kivált nagyobb hangerőn). Ilyen például a „Flatline Fever” (erős húzása miatt), a „Not My Kind” (hangosan tarol) és a „Sealed With A Fist” (kimondott bulinóta).

Általánosságban majd mindegyik számra érvényes, hogy az egyszerű megközelítés miatt (a Motörhead volt ilyen a korai években), no meg a fogós refréneknek köszönhetően a zene belopja magát a hallgató zsigereibe.
Azt már nem állítom, hogy hetekkel később is emlékezni fog a dallamokra, de a jelenben biztos a hatás.

Az együttes tagjai:
Marcus „Boner” Petersson – gitár, ének
Spooky Fred – dob, vokál
Andi Nero – basszusgitár, ének
Beef Bonanza – gitár, ének

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Mighty Touchdown
2. Flatline Fever
3. She Hates Me (Yeah Yeah Yeah)
4. Stuck In The Mud
5. Not My Kind
6. Straight Flush Ghetto
7. Sealed With A Fist
8. Dead Weight
9. Ain`t Life A Mother Fucker
10. Not Predictable
11. Destination X
12. Black Day Boogie
13. Too Many Miles
14. Fools Vacation
15. Fit In My Skin

Diszkográfia:
The Horrorway EP
The Rock n’ Roll Race EP
Six Feet Down and Two Fingers Up (2000)
Bigger Than Jesus Prison (2002)
Straight Flush Ghetto People Like You (2004)
Screwed, Blued and Tattooed Sonic Bubblegum (2004)
Partner in Crime, Vol. 1 (2006)
Burnout Boulevard (2007)