Főkép1

A Morrissey ablakait feketére festették. A robbanás elég erős és elég közeli volt ahhoz, hogy megrázza az üvegeket. A beszélgetést mondat közben szakította félbe, a pincér mozdulatlanná dermedt, és szinte szoborrá vált: egyik lába a levegőben, a kezében tartott tálca vállmagasságban. A robbanás hangja elhalt, akár a felkavart homok a sivatagban, a helyiségben egy hosszú pillanatig hirtelen nagy csend lett, mintha mindenki és minden megilletődött volna.
Valaki megszólalt: – Jézusom. – Sokan végre mertek levegőt venni. Az asztalunknál Bobby Ruslander kivett egy cigarettát a dobozból: – Olyan volt a hangja, mint egy bombának.
– Egy kis titánbombának – mondta Skip Devoe.
– Micsoda?
– Éppen elég az – felelte Skip. – A kis titánbomba a neve ellenére nagyot robban. Ha papír helyett fémből lenne a külseje, akkor nem játéknak, hanem fegyvernek lehetne használni. Namost, ha meggyújtasz egy ilyen kis rohadékot, és elfelejted eldobni, akkor fel kell készülnöd arra, hogy életed hátralévő részében mindent bal kézzel kell csinálnod.
– A hangja olyan volt, mint egy igazi bombának – erősködött Bobby. – Gránát vagy dinamit, vagy valami hasonló. Mintha a harmadik világháború tört volna ki, olyan volt ez a robbanás.
– A színész már csak tudja – jegyezte meg Skip. – Nem imádnivaló a fickó? Ott harcol a lövészárkokban, megrohamozza az ellenség állásait a hegyen, a sárban menetel. Bobby Ruslander, ezernyi csata harcedzett veteránja.
– Piaedzett, nem? – szólt közbe valaki.
– Kibaszott ripacs – borzolt bele Skip Bobby hajába. – „Hah! Hallom az ágyúk dörgését!” Ismeritek a viccet?
– Én mondtam neked.
– „Hah! Hallom az ágyúk dörgését!” Mikor hallottál utoljára dühből elsütött fegyvert? Az utolsó háború alatt – mesélte Skip – Bobby hozott egy papírt a diligyógyászától. „Kedves Amerikai Hadsereg, kérem, tekintsenek el Bobby behívásától, mert a golyóktól teljesen begolyózik.”
– Az apám ötlete volt – közölte Bobby.
– De te meg le akartad beszélni róla. „Adjatok már egy puskát!” Ezt mondtad. „A hazámat akarom szolgálni!”
Bobby felnevetett. Egyik karjával a csaját ölelte át, a másikkal a szájához emelte a poharát. – Én csak annyit mondtam, hogy szerintem olyan volt a hangja, mint a dinamitnak.
Skip megrázta a fejét. – A dinamité nem ilyen. Mindegyik robbanóanyagnak más a hangja. A dinamit nagyot durran, hangosabbat és laposabbat a titánbombánál. Mindegyiknek más a hangja. A gránáté például olyan, mint egy akkord.
– Az elveszett akkord – mondta valaki, majd megint más folytatta: – Hallgassátok csak, tiszta költészet.
– A kocsmámat Lópatkó & Kézigránátnak akartam nevezni – jegyezte meg Skip. – Tudjátok, mit mondanak. Lópatkó és kézigránát esetében nincs olyan, hogy tisztes távolság.
– Szerintem jó név – bólintott Billie Keegan.
– A társam utálta – folytatta Skip. – Az a kurva Kasabian azt mondta, ez nem egy kocsma neve, hanem valami puccos bolté, ami magániskolákba járó gyerekeknek árul játékokat a SoHóban. Nekem azért még mindig tetszik. Lópatkó & Kézigránát.
– Lófasz és Szopás – szólt közbe valaki.
– Lehet, hogy Kasabiannek igaza volt. Talán mindenki így hívta volna. – Bobbyhoz fordult: – Ha arról akarsz beszélni, milyen a robbanás hangja, akkor beszéljünk az aknavetőről. Talán Kasabian egy napon majd mesélni fog az aknavetőkről. Átkozott egy történet.
– Okés, majd megkérem, mesélje el.
– Lópatkó & Kézigránát – mondta Skip. – Így kellett volna elneveznünk a krimót.
Ehelyett Miss Kittynek nevezték el. A legtöbben azt hitték, hogy a Gunsmoke című rádiósorozat egyik szereplője alapján, pedig egy saigoni bordélyház adta az ötletet. Én jobbára Jimmy Armstrongnál piáltam a Kilencedik sugárúton az Ötvenhetedik és az Ötvennyolcadik utca között. Miss Kitty a Kilencediken volt, az Ötvenhatodik alatt. Én nem nagyon szerettem az ilyen nagy és hangos helyeket. Hétvégén soha nem mentem oda, de hétközben, miután a tömeg levonult és így a zajszint is csökkent, nem is volt olyan rossz hely.
Aznap éjjel már jártam ott korábban is. Az Armstrongnál kezdtem, és ott is fejeztem be a körutamat. Fél három körül már csak négyen maradtunk: Billie Keegan a bárpult mögött, én előtte, meg még két nővér, akik jelentős mennyiségű Fekete Oroszt döntöttek magukba. Billie becsukta a boltot, a két ápolónő eltántorgott az éjszakába, mi ketten meg elindultunk Miss Kittybe, amit négy után Skip bezárt, így végül mindannyian a Morrissey-ben kötöttünk ki.
A Morrissey soha nem zárt be reggel kilenc vagy tíz előtt. New Yorkban a bároknak hajnali négykor le kell húzniuk a rolót, szombatonként egy órával korábban, de Morrissey illegálisan működött, ezért az ilyen előírások sem vonatkoztak rá. A Tizenegyedik és a Tizenkettedik sugárút között az Ötvenegyediken volt egy négyemeletes ház első emeletén. Az utcában az épületek harmada elhagyatottan állt, ablakaik betörve vagy bedeszkázva, némelyik bejáratát befalazták.
Az épület a Morrissey testvéreké volt. Nem fizethettek túl sokat érte. A legfelső két emeleten éltek, a földszintet kiadták egy amatőr ír színtársulatnak, az elsőn meg engedély nélkül mérték a sört és a whiskyt. Az első emeleten az összes közfalat kibontották, hogy egy nagy belső teret hozzanak létre. A falakat a tégláig lepucolták, aztán drótkefével megtisztították, a fenyőfapadlót felcsiszolták, diszkrét lámpákat szereltek fel, az egyik falra egy hatalmas Aer Lingus posztert tettek, a másikra meg Pearse beszédét, amit az Ír Köztársaság kikiáltásakor mondott („Írország fiai és lányai! Isten és a letűnt generációk nevében…”). Az egyik falnál egy kis bárpult állt, előtte meg húsz-harminc egyszerű asztal.
Kettőt összetoltunk, oda ültünk le. Skip Devoe volt ott, meg Billie Keegan, az Armstrong pultosa. No meg Bobby Ruslander, és a csaja, egy bávatag tekintetű vöröshajú nő, aki a Helen névre hallgatott. Meg egy Eddie Grillo nevű srác, akik egy olasz éttermben dolgozott pultosként a Negyvenedik utca környékén, és egy Vince nevű alak, aki hangtechnikus vagy mifene volt a CBS-nél.
Én bourbont ittam, vagy Jack Danielst, vagy Early Timest, mivel Morrissey-nél nincs más bourbon. Whiskyből sem volt sok, talán három vagy négy, Canadian Club, egyfajta vodka és gin. Kétféle sör: Bud és Heineken. Talán még konyak, és néhány lötty. Kahlúa biztosan, mert abban az évben szinte mindenki Fekete Oroszt ivott. Háromféle ír whisky, Bushmill’s, Jameson meg Power’s. Ez utóbbit soha senki nem rendelte, de a Morrissey testvérek azért nem vették le a polcról. Az hitte volna az ember, hogy sör is csak ír van, mondjuk minimum Guiness, de Tim Pat Morrissey egyszer elmagyarázta nekem, hogy nem szereti az üveges Guinesst, mert borzalmas az íze, így a maga részéről marad a csapolt változatnál, de azt meg az óceán túlsó partján lehet csak kapni.
Nagydarab fickók voltak ezek a Morrissey testvérek, magas homlokkal, és kócos, sűrű vörös hajjal. Fekete nadrágot viseltek, fényesre pucolt cipőt, fehér inget, aminek felgyűrték az ujját, és bokáig érő henteskötényt. A fiatal, vékony, simára borotvált arcú pincérgyerek is ugyanezt viselte, de rajta úgy állt, mint valami jelmez. Szerintem valami unokatestvér lehetett. Biztosan vér szerinti rokona volt a testvérpárnak, mert azok idegent nem vettek volna fel.
Heti hét napon tartottak nyitva, délután kettőtől másnap reggel kilencig, tízig. Egy pia három dollárba került, többe, mint a környékbeli bárokban, viszont nem pancsolták, és reggelig lehetett inni. A sört két dollárért mérték. A legtöbb italt szívesen keverték, de itt nem lehetett kapni puccos divatkoktélt.
Nem hiszem, hogy a rendőrség valaha is komolyan baszogatta volna őket. Ugyan nem lógott a bejárat fölött neonfény, azért a legtöbben tudták, mi működik ott. A zsaruk tudtak róla, azon az éjjelen is megpillantottam a kocsmában két járőrt a Midtown North-ból, meg egy detektívet, akit még Brooklynból ismertem. A helyiségben ült még két fekete férfi, őket is felismertem: az egyiket gyakran láttam bokszmeccseken a ring mellett, a másik meg szenátor volt az állami törvényhozásban. Biztos vagyok benne, hogy a Morrissey testvérek fizettek azért, hogy ne zárják be a kocsmájukat, ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy a pénzen túl még kiváló kapcsolatokkal is rendelkeztek a helyi politikusok között.
A piát nem vizezték, jóféle italt szolgáltak fel. Kell ennél többet tudni két emberről?

Az épület előtt egy újabb titánbomba robbant. Nem közvetlenül előtte, hanem egy vagy két sarokkal odébb, így mi csak beszéltünk tovább. A CBS hangtechnikusa amiatt panaszkodott, hogy már megint korábban kezdtek el ünnepelni. – Negyedike pénteken van, igaz? Ma meg elseje?
– Két órája már másodika.
– Akkor is van még két nap. Hova sietnek?
– Megveszik azokat a kibaszott tűzijátékokat, és nem bírnak magukkal – jegyezte meg Bobby Ruslander. – Tudjátok, kik a legrosszabbak? Azok a kurva kínaiak. Egy ideig jártam ezzel a lánnyal, a Chinatown mellett élt. Ezek megállás nélkül gyertyákat égetnek, petárdáznak, titánbombát robbantanak. És nemcsak júliusban, hanem egész évben. Kurvára imádják a tűzijátékot.
– A társam Kis Saigonnak akarta hívni a krimót – szólt közbe Skip. – Mondtam neki, John, az isten szerelmére, az emberek azt hiszik majd, kínai éttermet nyitottunk, elözönlenek minket a családok a Rego parkból, és édes-savanyú levest rendelnek, meg sült tésztát. Mire ő: Mi a francot tudnak a kínaiak Saigonról? Mondom neki, John, ezt te is tudod, meg én is, de a családok a Rego parkban mi a szart tudnak? Édes-savanyú levest akarnak majd enni, meg tojásos rizst.
Eddie megszólalt: – Mi van az emberekkel a Park Slope-ban?
– Mi van az emberekkel Park Slope-ban? – ismételte Skip, aztán átgondolta. – Az emberekkel Park Slope-ban. Basszanak egyedül az emberek Park Slope-ban.
Bobby Ruslander csaja, Helen, nagyon komoly arccal közölte, hogy az egyik nagynénje Park Slope-ban él. Skip rámeredt. Felemeltem a poharamat. Üres volt, körbenéztem, hogy szóljak a simára borotvált pincérnek vagy valamelyik rokonának.
Szóval éppen az ajtó felé néztem, amikor az kicsapódott. A lenti bejáratnál kidobóemberként dolgozó testvér tántorgott be rajta, és az egyik asztalra zuhant. Az italok felborultak, egy szék feldőlt.
Két férfi lépett be mögötte. Az egyik egynyolcvan magas lehetett, a másik egy kicsit alacsonyabb. A magasabb baseballdzsekit viselt, az alacsonyabbik királykék nejlon szélkabátot. Mindketten baseballsapkát nyomtak a fejükbe, arcukra meg vérvörös zsebkendőt kötöttek, a vörös háromszög eltakarta szájukat és orrukat.
Mindketten fegyvert tartottak a kezükben. Az egyik egy rövidcsövű revolver volt, a másik egy hosszúcsövű automata. A férfi, aki az automatát fogta, felemelte a fegyvert, és kétszer a plafonba lőtt. A lövésnek nem olyan volt a hangja, mint a titánbombának vagy a kézigránátnak.
Gyorsan jöttek, és gyorsan is távoztak. Az egyik bement a bárpult mögé, és kihozta a Garcia y Vega szivarosdobozt, amiben Tim Pat a pénzt tartotta. A pulton állt egy üvegedény, rajta egy kézírásos cetli kért segítséget az Észak-Írországban bebörtönzött IRA-tagok családtagjai számára. A férfi abból is kiszedte a pénzt.
Miközben az alacsonyabbik ezeket szedte össze, a magasabbik a Morrissey testvérekre fogta a fegyverét, és kipakoltatta a zsebeiket. A pénztárcájukból kiszedte a pénzt, Tim Pat-től meg elvett egy rolni bankót. Az alacsonyabbik egy pillanatra letette a szivarosdobozt, majd odament a falhoz, leemelte az Aer Lingus posztert, ami mögött egy csukott szekrény bújt meg. Szétlőtte a zárat, kivett egy fém pénzesdobozt, a hóna alá vágta, odament a szivarosdobozért, az ajtóhoz sietett, majd eltűnt.
Eközben a társa végig fegyvert fogott a Morrissey testvérekre. Egészen pontosan Tim Pat mellkasára célzott, és egy pillanatig azt hittem, le fogja lőni. A fegyvere hosszúcsövű automata volt, ő lőtt kétszer a plafonba, így aztán nem kételkedtem benne, ha Tim Pat-re lő, nem fog célt téveszteni.
És én semmit sem tehettem.
A pillanat elmúlt. A férfi kifújta a levegőt a száján keresztül, a vörös zsebkendő háromszöge egy kicsit felemelkedett. Kihátrált az ajtón, és követte a társát.
Senki sem mozdult.
Aztán Tim Pat odament a testvéréhez, aki a lenti ajtót vigyázta, halkan beszélgettek. Tim Pat testvére végül bólintott, és odament a nyitott szekrényhez, becsukta, és visszaakasztotta elé az Aer Lingus posztert.
Tim Pat megint váltott pár szót a testvérével, majd megköszörülte a torkát. – Uraim – kezdte, és megsimította szakállát jobb kezével. – Uraim, hadd raboljam egy percüket azért, hogy elmagyarázzam, pontosan minek voltak szemtanúi. Két barátunk ugrott be, hogy kölcsönkérjenek pár dollárt, és mi örömmel álltunk a rendelkezésükre. Egyikünk sem ismerte fel őket, a kinézetük sem tűnt fel nekünk, és biztos vagyok benne, hogy a jelenlévők sem ismernék fel őket, ha valami csoda folytán ismét találkoznának velük. – Megvakarta a homlokát, majd az ajtó felé indult, hogy lenn őrizze a bejáratot. – Uraim – mondta –, megtisztelnének minket, ha meginnának velünk egy italt.
A Morrissey testvérek szépen felszolgálták az italt. Nekem bourbont, Billie Keegan-nek Jamesont, Skipnek whiskyt, Bobbynak brandyt, a bávatag csajának meg szintén whiskyt. A fickó a CBS-től sört ivott, Eddie, a pultos brandyt. És a többiek is ittak: a zsaruk, a fekete politikusok, a pincérek, a pultosok, mindenki. Senki sem kelt fel, hogy elmenjen, hiszen a testvérek fizették az italt, és az utcán két fegyveres menekült arca előtt vérvörös zsebkendővel.
A simaarcú kuzin és a két testvér hordták körbe az italokat. Tim Pat félreállt, karját összefonta fehér köténye előtt, arca kifejezéstelen. Miután mindenki megkapta az italát, az egyik testvér súgott valamit Tim Patnek, megmutatta neki az üres üvegedényt, aminek az alján csak pár aprópénz maradt. Tim Pat arca elsötétült.
– Uraim – szólalt meg, mindenki elhallgatott. – Uraim, a kavarodásban véletlenül elvitték a pénzt is, amit a Noradnak gyűjtöttünk, Mint tudják, ez a szervezet támogatja az Észak-Írországban bebörtönzött politikai foglyok szerencsétlen sorsú feleségéit és gyerekeit. A veszteség természetesen a sajátunk, és többet nem is akarok beszélni róla, de ott Északon nincs mit enniük a családtagoknak… – Megállt, hogy levegőt vegyen, majd mélyebb hangon folytatta. – Az üvegperselyt körbeadjuk – mondta –, és ha valamelyikük adakozni akar, akkor biztosan számíthat Isten áldására.

Talán egy félórát maradtam utána, aligha többet. Megittam az italt, amit Tim Pat hozott, meg még egyet kísérőnek, és ez elég is volt. Billie és Skip velem együtt jöttek el. Bobby meg a csaja maradtak még egy ideig, Eddie átült egy másik asztalhoz, és egy lánnyal kezdett beszélgetni, aki az O’Neal-nél volt pincérnő.
Az ég már világosodott, az utcák még üresek voltak, a hajnal csendje töltötte meg őket csupán. Skip szólalt meg: – Nos, a Norad azért nem járt rosszul. Frank és Jesse alig találtak valami pénzt abban az üvegurnában, mi meg azért elég szépen megtöltöttük.
– Frank és Jesse?
– Az isten szerelmére, vörös zsebkendők! Tudod, Frank és Jesse James. Egy- meg ötdollárosokat vettek ki az üvegből, mi meg tízeseket és húszasokat tettünk bele, szóval a szegény északír feleségek és gyerekek nem jártak rosszul.
– Szerinted mennyit vittek el Morrisey-éktől? – kérdezte Billie.
– Nem tudom. Lehet, hogy a pénzesdobozban iratok voltak meg szentképek, de azért nem valószínű, igaz? Lefogadok, hogy a pénzből egy rakás fegyvert tudnak majd küldeni Derrybe és Belfastba.
– Szerinted az IRA emberei rabolták ki őket?
– Ki más? – felelte, aztán a cigarettáját a csatornába dobta. – Szerintem Morrisey-ék is azok. Oda megy a pénzük. Szerintem…
– Várjatok!
Megfordultunk. Egy Tommy Tillary nevű férfi integetett felénk Morrisey-ék háza elől. Nagydarab fickó volt, széles állkapoccsal, hordónyi mellkassal, és hasonló méretű hassal. Könnyű nyári kabátot viselt, meg nyakkendőt. Majdnem mindig nyakkendőt viselt.
A társaságában lévő nő alacsony volt, vékony, világosbarna hajjal, benne pár vörös csíkkal. Szoros, fakó farmert viselt, rózsaszín inget, aminek feltűrte az ujját. Fáradtnak látszott, és egy kicsit részegnek.
– Ismeritek Carolynt? – kérdezte Tillary. – Hát persze, hogy ismeritek. – Mindannyian üdvözöltük a nőt. – A sarkon parkolok, mindenki elfér a kocsimban. Hazaviszlek titeket.
– Szép a hajnal – mondta Billie. – Én inkább sétálok, Tommy.
– Tényleg?
Skip és én is csatlakoztunk Billie-hez. – A sétától egy kicsit kimegy az ital – felelte Skip. – Meg közben leengedünk. Lefekvés előtt nem árt.
– Biztos? Mert szívesen elviszlek titeket. – Megköszöntük, és a fejünket ráztuk.
– A kocsihoz azért elkísértek? Egy kicsit ideges vagyok. Tudjátok, ami a bárban történt.
– Hogyne, Tom.
– Szép reggel van, mi? Meleg lesz ma, de most nagyon szép. Esküszöm, azt hittem, hogy le fogja lőni mianevét, Tim Patet. Láttátok az arcát?
– Volt egy pillanat – bólintott Billie –, amikor én is ettől tartottam.
– Azt hittem, lövöldözés lesz. Azt néztem, melyik asztal alá bújjak. De olyan kicsik az asztalok, hogy kurvára nem mentem volna semmire velük.
– Igaz.
– És kicsi célpont sem vagyok, mi? Mit szívsz, Skip? Camelt? Adj már egyet, ha nem bánod. Én füstszűrőset szívok, és hajnalban már semmi íze sincs. Kösz. Csak én képzeltem, vagy tényleg volt pár zsaru a kocsmában?
– Volt pár.
– Szolgálaton kívül is viselik a fegyverüket, igaz?
Ezt tőlem kérdezte, én meg bólintottam, hogy így igaz.
– Azt hittem, valamelyik csak csinál valamit.
– Előhúzza a fegyverét, és a rablókra fogja?
– Valami hasonló.
– Így lehet remekül embereket ölni – feleltem. – Össze-vissza lövöldözni egy tömött kocsmában.
– Ja, meg hát ott a geller veszélye is.
– Ezt miért mondtad?
Rám nézett, a hangomnak valóban volt éle.
– Hát a téglafalak miatt, asszem – válaszolta. – Még akkor is gellert kaphat egy golyó, ha a plafonba lőnek, nem?
– Gondolom – feleltem. Egy taxi gurult el mellettünk. A tetején nem égett a lámpa, nem volt szolgálatban, a sofőr mellett ült valaki. – Egy ilyen helyzetben egy rendőr akár szolgálatban van, akár nincs, csak akkor lő, ha valaki már tüzet nyitott. Igen, volt a kocsmában pár zsaru, akik a fegyverükön tartották a kezüket. Ha az fickó lelőtte volna Tim Patet, akkor a zsaruk is tüzelni kezdenek. Feltéve, hogy valamelyikük tisztán látja.
– És ha elég józanok – szúrta közbe Skip.
– Jogos – bólintott Tommy. – Matt, nem léptél közbe pár éve, amikor ki akartak rabolni egy kocsmát? Valaki említette.
– Az egy kicsit más volt – válaszoltam. – Már agyonlőtték a csapost, amikor én előkaptam a fegyverem. És a kocsmában nem lövöldöztem. Hanem követtem őket az utcára.
Ez járt a fejemben, így lemaradtam pár mondatról. Amikor észbekaptam, Tommy éppen nagyban magyarázott. Hogy arra számított, a rablók mindenkinek elszedik a pénzét.
– Sokan voltak ma a Morrissey-nél – folytatta. – Éjszakai melósok, többen az aznapi bevétellel a zsebükben ültek ott. Azért az meglepő, hogy minket nem raboltak ki, nem?
– Gondolom, siettek.
– Nálam csak pár száz dollár van, amit nem szívesen adtam volna oda egy alaknak, aki zsebkendőt kötött az arca elé. Kifejezetten megkönnyebbültem, hogy nem raboltak ki. Aztán amikor az izé, a Norad üvegedényét körbeadták, na akkor meg nagylelkű voltam. Húsz dollárt adtam az özvegyeknek meg az árváknak, minden gondolkodás nélkül.
– Az egész csak színjáték volt – jegyezte meg Billie Keegan. – Azok a rablók családtagok voltak, és pár hetente eljátsszák ezt a rablósdit, hogy pénzt gyűjtsenek a Noradnak.
– Jézusom – nevetett Tommy az ötleten. – Az nem lenne semmi, mi? Ott a kocsim. Szép nagy csatahajó, mindenkit haza tudok dobni vele, ha meggondolnátok magatokat.
Maradtunk a sétánál. Tommy kocsija egy Buick Riviera volt, fehér bőrülésekkel. Kinyitotta az ajtót Carolynnak, aztán megkerülte a kocsit, bedugta a kulcsot a zárba, és fintorogva fordította el, mert a nő nem hajolt oda, hogy belülről kinyissa neki.
Miután elmentek, Billie szólalt meg: – Egy, fél kettőig az Armstrongban voltak. Nem hittem volna, hogy itt látom őket ma éjjel. Remélem, nem Brooklynba mennek.
– Ott élnek?
– Tommy él ott – mondta Billie Skipnek. – Carolyn itt lakik a környéken. Ráadásul Tommy nős. Asszem, gyűrű is van az ujján.
– Én soha nem vettem észre.
– Láttátok, hogy a nő mennyire be volt seggelve? Amikor elmentek az Armstrongból, azt hittem, hogy Tommy hazaviszi. Most, hogy belegondolok, szerintem haza is vitte. Korábban kosztüm volt rajta, nem, Matt?
– Nem emlékszem.
– Meg mernék esküdni, hogy az Armstrongban még kosztüm volt rajta. Valami hivatali ruha, nem pedig az ing meg farmer, amit most viselt. Tommy hazavitte, megdöntötte, aztán megszomjaztak, de akkor már minden be volt zárva, ezért jöttek el T.P. Morrissey-hoz. Szerinted, Matt? Jó detektív lennék?
– Nem csinálod rosszul.
– Tommy nem öltözött át, de a nő igen. Most meg az a kérdés, hogy Tommy hazamegy a feleségéhez, vagy Carolynnél alszik. Namost, az az én kérdésem, hogy ki nem szarja le?
– Éppen ezt akartam kérdezni én is – felelte Skip.
– Aha. Viszont Tommy mondott egy okosat. A rablók miért nem szedték el a vendégek pénzét ma éjjel? Biztos vagyok benne, hogy többeknél jó pár száz dollár volt, vagy még annál is több.
– Nem érte meg.
– Több ezer dollárról beszélünk.
– Tudom – felelte Skip. – Csak éppen legalább húsz perc, mire elszedik mindenki pénzét. A kocsma meg tele volt részegekkel, akik közül csak az isten tudja, mennyinek volt fegyvere. Szerintem volt vagy másfél tucat pisztoly ott.
– Komolyan?
– Komolyan? Szerintem még keveset is mondtam. Először is ott van a három zsaru. Aztán Eddie Grillo az asztalunknál.
– Eddie-nek fegyvere van?
– Eddie pár komoly ember körül zizeg, és arról a helyről nem is beszéltem, ahol dolgozik. Ott volt a fickó, Chuck a neve, nem igazán ismerem, a Polly’s Cage-ben dolgozik…
– Tudom, kire gondolsz. Fegyverrel a zsebében járkál?
– Vagy állandóan áll a farka. Higgyetek nekem, rengeteg embernek van fegyvere. Ha a rablók el akarták volna szedni a vendégek pénzét, sokan a fegyverüket vették volna elő a pénztárcájuk helyett. Mennyi idő alatt csinálták meg a balhét? Öt perc? Szerintem még annyi sem volt. Berúgták az ajtót, belelőttek a plafonba, és már ott sem voltak, Tim Pat meg csak ott állt végig karbatett kézzel, savanyú arccal.
– Jogos.
– És akármit is vettek volna el a vendégektől, az csak aprópénz lett volna.
– Szerinted a pénzesdoboz tele volt? Mennyi lehetett benne?
Skip megvonta a vállát. – Húsz lepedő.
– Komolyan?
– Húszezer, ötvenezer, találgass.
– Azt mondtad korábban, hogy az IRA pénze volt.
– Miért, szerinted mi másra költenék a pénzüket, Bill? Nem tudom, mekkora a forgalma a kocsmának, de heti hét napot tartanak nyitva, és költségük se nagyon van. Az épületet bagóért vehették, benne élnek, így aztán bérletet sem kell fizetniük, és ugye alkalmazottból sincs sok. Biztos vagyok benne, hogy nem fizetnek sem társasági-, sem jövedelemadót, hacsak azok a bohócok a földszinten a színházukkal nem termelnek nyereséget, ami után csengetnek valami sarcot. Szerintem legalább heti tíz- vagy húszezret rántanak be a kocsmából, és szerinted mire költik a pénzt?
– Azért kell ide meg oda tejelniük, hogy ne zárják be a kocsmát.
– Hogyne, zsaruknak meg politikusoknak perkálnak, de nem heti tízezer dollárt. Aztán nagy kocsijuk sincs, nem járnak sehova, nem költenek semmire. Tim Pat meg nem az a figura, aki egy kiscsajnak gyémántokat vesz, és a tesói sem tolják ész nélkül az ír orrukba a kokaint.
– A te ír orrodba – mondta Billie Keegan.
– Nekem tetszett Pat kis beszéde, meg hogy mindenkinek fizetett egy kört. Ha jól tudom, ez volt az első alkalom, hogy a Morrissey testvérek meghívtak mindenkit.
– Kurva írek – mondta Billie.
– Jesszusom, Keegan, te megint részeg vagy.
– Adjunk hálát az istennek. Az vagyok, neked meg igazad van.
– És te mit gondolsz, Matt? Szerinted Tim Pat felismerte Franket és Jesse-t?
Elgondolkodtam. – Nem tudom. Tim Pat lényegében azt mondta, hogy ne ártsuk bele magunkat, ők majd mindent elintéznek. Talán politika volt mögötte.
– Kibaszottul igazad van – helyeselt Billie. – A reform-demokraták álltak mögötte.
– Vagy a protestánsok – mondta Skip.
– Vagy valami IRA-frakció. Mert több van belőlük, nem?
– Azért az ember nem mindennap lát protestánsokat az arcuk elé kötött zsebkendővel – jelentette ki Billie. – Mert vagy a mellényzsebükbe dugják a zsebkendőt, vagy a farzsebükbe…
– Jézusom, Keegan, te nagyon berúgtál.
– Kibaszott Billie Keegan – ingatta a fejét Skip. – Haza kellene kísérnünk ezt a seggfejet.
– Kurva fegyverek – szaladt ki Billie-ből. – Az ember elmegy inni egyet lefekvés előtt, és fegyvert fognak rá. Neked van, Matt?
– Nekem nincs, Billie.
– Tényleg? – A vállamra támaszkodott, hogy ne essen el. – De te zsaru vagy.
– Voltam.
– Jó, akkor magánzsaru vagy. Még a biztonsági őröknek is van fegyverük a könyvesboltokban. Tudod, aki befelé menet megnézi az aktatáskádat.
– Csak a forma kedvéért van nekik.
– Úgy érted, hogy nem lőnek agyon, ha ki akarok sétálni a boltból A skarlát betű egy példányával? Ezt korábban is mondhattad volna, mert akkor nem fizetek érte. Neked tényleg nincs fegyvered?
– Egy újabb összeomlott illúzió – jegyezte meg Skip.
– És mi van a haveroddal, a színésszel? – kérdezte tőle Billie. – Bobbynak is van stukkere?
– Ha van is neki, színházi kellék – felelte Skip. – És még vaktöltény sincs benne.
– Honnét tudod? – erősködött Billie. – Lehet, hogy ő az izé, Bobby, a kölyök.
– Nem Billy, a kölyökre gondoltál?
– Mi közöd hozzá, mire gondoltam? Meg akarod mondani nekem, hogy mire gondoljak? Van neki?
– Kinek van mije?
– Fegyvere Bobbynak, az isten áldjon meg! Nem erről beszélünk?
– Jesszusom, Keegan, engem aztán ne kérdezz, mi a szarról beszélünk.
– Azt akarod mondani, hogy nem figyeltél? Bazdmeg.

Billie Keegan egy elegáns épületben élt az Ötvenhatodik utcában a Nyolcadik sugárút közelében. Az épülethez közeledve összeszedte magát, és egészen józannak látszott, amikor elbúcsúzott tőlünk.
– Matt, Skip – nézett ránk. – Majd találkozunk.
– Keegan jó srác – mondta egy sarokkal odébb Skip.
– Az.
– És annyira nem is részeg, amennyire mutatta. Csak élvezte a helyzetet.
– Tudom.
– Nálunk a Miss Kittyben van egy fegyverünk a pult mögött. Egyszer kiraboltak, még a régi helyemen, ahol Johnnal dolgoztam. A Második sugárúton volt a Nyolcvanadik utcában, a pasi besétált, fehér férfi, odatolta a pisztolyát az arcomba, és bevételt kérte. A vendégeket is kirabolta. Csak öten vagy hatan voltak, de elszedte az összes pénztárcáját. Azt hiszem, még a karóráikat is. Alapos volt.
– Az.
– Amíg Vietnamban a Különleges Egységnél szolgáltam, egyszer sem fogtak rám fegyvert. Szóval rablás közben nem éreztem semmit, de utána mérges voltam, érted? Iszonyú dühös. Fogtam magam, vettem egy fegyvert, ami azóta velem van, amikor dolgozok. Most is, a Miss Kittyben. Még mindig azt gondolom, hogy Lópatkó & Kézigránátnak kellett volna elneveznünk.
– És van engedélyed?
– A fegyverre? – Megrázta a fejét. – Nincs. Ha az ember kocsmákban dolgozik, nem olyan bonyolult fegyvert venni. Két napig kérdezősködtem, a harmadikon meg száz dollárral kevesebb volt a tárcámban. Amióta megnyitottunk, egyszer raboltak ki minket. John melózott, nem nyúlt a fegyverhez, átadta a rablónak a pénzt a kasszából. De az mondjuk a vendégeket nem rabolta ki. John szerint drogos volt, és csak akkor jutott eszébe a fegyver, amikor a srác már eltűnt. De az is lehet, hogy eszébe jutott, csak éppen nem akarta használni. Én is ugyanezt tettem volna. Vagy nem. Csak akkor tudja meg az ember, amikor benne van a helyzetben, nem igaz?
– De.
– Azóta tényleg nincs fegyvered, hogy otthagytad a rendőrséget? Azt mondják, a leszerelt zsaruk meztelennek érzik magukat fegyvertelenül.
– Én nem. Mintha egy nagy tehertől szabadultam volna meg.
– Tehertől. És megkönnyebbültél?
– Mondjuk.
– Aha. Nem gondolta ám komolyan. Amit a gellerről mondott.
– Kicsoda? Ja, Tommy.
– Kemény Tommy Tillary. Seggfej, de nem rossz ember. Kemény Tommy. Olyan, mintha egy dagadt embert Kicsinek hívnának. Nem akart semmi rosszat.
– Biztosan igazad van.
– Kemény Tommy. Van még egy másik beceneve is.
– Telefonos Tommy.
– Az az, Telefonos Tommy. Telefonon keresztül árul valamit. Azt hittem, felnőtt férfiak nem csinálnak ilyet. Hanem csak háziasszonyok. Óránként harmincöt centért.
– Úgy hallottam, jó pénzt lehet vele keresni.
– A jelek szerint igen. Láttad a kocsiját. Mind láttuk a kocsiját. A nő ugyan nem nyitotta ki neki az ajtót, de a kocsit láttuk. Matt, nem akarsz feljönni még egy italra? Van whiskym, van bourbon-öm. Talán még valami kaját is találok a hűtőben.
– Kösz, Skip, de azt hiszem, hazamegyek.
– Semmi gond. – Beleszívott a cigarettájába. A Parc Vendome-ban élt az utca túloldalán, az én hotelomtól egy kicsit nyugatra. Eldobta a csikket, kezet fogtunk, és ekkor öt vagy hat pisztolylövést hallottunk úgy egy sarokra tőlünk.
– Jézusom – mondta Skip. – Ez pisztolylövés volt, vagy féltucat petárda? Szerinted?
– Nem tudom.
– Én sem. Gondolom, inkább petárda, elvégre mindjárt itt van negyedike. Vagy a Morrissey testvérek elkapták Franket és Jesse-t. Vagy mittudomén. Ma másodika van, igaz? Július másodika?
– Azt hiszem.
– Nem akármilyen nyarunk lesz – szögezte le.

A Kiadó engedélyével

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei
Az apák bűnei
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak