Főkép


Amióta hosszas átalakítás után végre megnyitották a Balaton kávéházat, a kávéba eleve cukrot tettek – hacsak az ember nem szólt nekik. Gordonnak ez rendre kiment a fejéből, így aztán legyintett, megitta a feketét cukorral, összehajtotta a Pesti Naplót, felállt, fizetett, feltűrte a gallérját, és kilépett a Rákóczi útra. A Blaha Lujza tér felé pillantott, látta a kiadóvállalat neonfényeit a távolban, majd benyúlt a zsebébe, elővett egy cigarettát, és rágyújtott.
Tőle pár méterre egy izgatott rikkancs üvöltözött. Az utca esti közönsége elkapkodta a lapot a fiú kezéből, akinek köténye egyre lejjebb csúszott a derekán a sok aprótól.
Gordon megindult az Erzsébet híd felé. Útközben csak felületes pillantást vetett a kirakatokra, alig figyelt az autók tülkölésére. Néha diszkréten mellé lépett egy zűrös kinézetű alak, aki vagy selyemharisnyát próbált rásózni, vagy egy hölgy minden bizonnyal felejthetetlen szolgálatait. Gordon meg sem állt, a csikket eldobta, majd ránézett az órájára. Ha siet, még időben odaérhet a Ferenc József térre. Persze felülhetett volna egy buszra is, de annak ellenére élvezte az esti sürgést és felbolydulást, hogy alig vett róla tudomást.
A Károly körút elején egy másik rikkancs üvöltözött. Gordon nem is értette, miért nem rekednek be. Arra gyanakodott, hogy esetleg tojást isznak, akár az operaénekesek, de aztán elhessegette a gondolatot. Annyira meg nem érdekelte, hogy akár egyszer is megkérdezzen egy rikkancsot, pedig lett volna rá lehetősége.
– Meghalt Gömbös! A miniszterelnök halott! A holttestet vonattal hozzák haza Németországból! Meghalt Gömbös! A kormány válságülést hívott össze! – kiabálta a tizennégy év körüli gyerek félrecsúszott sapkában, kipirult arccal. – Itt Az Est! Gömbös meghalt! – rikoltozta tovább a fiú, majd amikor megpillantotta Gordont, az újságot lobogtatta felé. – A legfrisebb hírek Az Estben! Meghalt a miniszterelnök! Vegyen egy lapot a méltóságos úr!
Gordon csak a fejét rázta.
– Nem kell nekem lap, fiam. Tudom, hogy meghalt a miniszterelnök – közölte, azzal továbbindult. Én írom a híreket, tette hozzá magában, már ha a hírek engedik megírni magukat.
Az Apponyi tér után hirtelen jobbra fordult a Városház utcára, és jólesett neki a viszonylagos csend és nyugalom. Nem tudta túltenni magát Róna ügyén. Napok óta ezen járt az esze, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy igaz lenne, amivel gyanúsítják. Napok óta ezen az ügyön dolgozott, erről beszélt – vagy legalábbis próbált beszélni – mindenkivel, akinek csak köze lehet Rónához, de folyamatosan falakba ütközött.
Átvágott a kihalt, esőtől felázott Erzsébet téren, és ahogy kifordult a Tisza István útra, a Duna felől fújó jeges szél majdnem letépte a kalapot a fejéről. Megborzongott a szokatlan októberi hidegben. Reggel még nem így nézett ki az idő, ezért se sálat, se kesztyűt nem vett, az őszi felöltője helyett pedig a raglánjába bújt bele.
A főkapitányság épülete előtt álló rendőr biccentett Gordonnak, aki már megszokta, hogy a Zrínyi utca 4. szám alatti, új bejáraton menjen be az épületbe, amelyet a detektíveknek tartottak fenn. Az összes ügyeletes tiszt ismerte őt, szinte szabad bejárása volt a főkapitányságra. Az ügyeletes tiszt aznap este egy fiatal fiú volt, aki Gordon előtt ismeretlen oknál fogva mindig túláradó tisztelettel köszöntötte őt.
– Jó estét kívánok a szerkesztő úrnak! – üdvözölte Gordont, aki válaszul biccentett, és már indult is volna fel a lépcsőn, de az ügyeletes utána szólt. – Amennyiben Gellért detektívfelügyelő urat keresi a szerkesztő úr, a felügyelő úr azt üzeni, hogy most éppen nincsen benn. Sürgősen elhívták egy értekezletre.
– Sebaj, fiam, majd megvárom a szobájában – tette Gordon a korlátra a kezét, ám a fiú csak nem hagyta továbbmenni. – Mert, ugye, Gömbös miniszterelnök ma meghalt, és a… – folytatta, de gyorsan észbe kapott. – De ezt bizonyára méltóztatik tudni.
– Tudom, fiam – felelte Gordon, és a lépcsőn felsietett a második emeletre. A folyosón jobbra fordult, és a bal oldali utolsó szobához ment. Bekopogott, ki tudja. Mivel választ nem kapott, benyitott Gellért Vladimir irodájába. A csoportvezető detektívfelügyelő szobája üres volt, csak egy lámpa égett az asztalon. Gordon becsukta maga mögött az ajtót, és az ablakhoz lépett. Gellért különös kegyben részesült: irodája egyike volt azon keveseknek, melyeknek az ablaka a Dunára néz. Gordon rágyújtott, aztán pár pillanatig kifelé bámult, és nézte a kivilágított Lánchidat, a Várat, a Dunán úszó és horgonyzó hajókat, a mérhetetlen lassúsággal vánszorgó vontatóhajókat. Elnyomta a csikket, majd leült az íróasztallal szemben álló két fotel egyikébe.
Elővette a jegyzetfüzetét, hogy pontosan átnézze, mit is akar megtudni Gellérttől. Még hétfőn beszélt a detektívvel telefonon, és akkor kérte meg, hogy segítsen neki némi információval Rónáról. Gordon érdemben már nem sokat tehetett, hiszen Róna Ernő tárgyalása aznap délelőtt megkezdődött, mégis úgy érezte, kötelessége a mindig segítőkész detektív ügyében kideríteni az igazságot.
A városban elszaporodtak a valutaüzérek, akik az ingatag valutahelyzetet kihasználva igyekeztek komoly pénzekhez jutni – gyakran szép sikerrel. Az érintett galeri módszere egyszerű volt: Szörtsey István emberei áldetektívnek adták ki magukat, és egész egyszerűen elszedték a pénzt a valutaüzérektől. Egy Bondi Arnold nevű tőzsdebizományos egy napon bement Rónához az irodájába, és elpanaszolta, hogy ötezer pengővel rövidítették meg. A detektív, aki a csalókra és hamiskártyásokra szakosodott, elővette egy Grósz Gyula nevű férfi képét, akit a kollégáival – éppen az áldetektívként elkövetett bűncselekmények miatt – már egy ideje figyeltek, Bondi azonban nem ismerte fel. Róna ekkor azt javasolta, tegyen feljelentést, amit Bondi meg is tett, majd rendszeresen zargatta a nyomozót, hogy hogyan áll az ügye. Amikor Róna tájékoztatta, hogy még dolgoznak rajta, Bondi mérgesen távozott, majd pár nap múlva az ügyvédje útján feljelentést tett Róna ellen, mely szerint a detektív százötven pengőt fogadott el tőle, hogy majd ennek fejében visszafizetteti az áldetektívekkel az ötezer pengőt. Az ügyben nyomozást rendeltek el, és éppen azon a reggelen tartották az első tárgyalást.
Ekkora marha lenne Róna? Rongyos százötven pengőért kockáztatná a karrierjét, a nyugdíját? Az ügy ködös volt, mindenki tagadott. Egyedül Bondi és bűntársai állították, hogy ők igenis lefizették Rónát. Bár Gellért Vladimir a gyilkosságokért felelős V. főcsoport egyik csoportvezetője volt, Róna pedig a bizalmi lopásokért, csalásért és hasonló bűncselekményekért felelős IV. főcsoportnál dolgozott, jól ismerték egymást, s ha barátok nem is voltak, de mindig számíthattak egymásra. Gellért emiatt fog segíteni neki. Ha mást nem is tesz, hát irányba állítja. Ha pedig nem, akkor az is jelent valamit, talán még többet is.
Gordon felállt a fotelból. A falióra kilencet ütött. Az asztalon patinás rend uralkodott, mint mindig. A bal oldali stócban az éppen aktuális ügyek aktái feküdtek, középen a detektív sűrűn teleírt naptára, a jobb oldalon az írógépe, félretolva. A naptár előtt egy szecessziós bronz tintatartó, előtte tollszár, egy kis dobozkában pedig tollhegyek. Gellért sokszor mondta, hogy az írógépet még csak-csak megszokta, de a töltőtollal már nem tudott megbarátkozni.
Neki azonban semmi gondja nem volt vele, a tollszárat maradi és elavult találmánynak tekintette. Jegyzetfüzetét az asztal sarkára tette, és éppen pár kérdést akart leírni,a mikor hirtelen felegyenesedett. Ennyi erővel az asztalhoz is leülhet, nem egyszer tette már meg Gellértre várakozva. Az asztalt megkerülve leült a székbe, amelyet azonban hiába próbált maga alá akarta húzni, nem ment. A szék megakadt valamiben. Gordon jobbra nézett, és látta, hogy a szék a kihúzott fiókban akadt el. Megrázta a fejét. Erre még nem volt példa. Valóban kiváló kapcsolatot ápolt Gellérttel az elmúlt öt évben, ám arra még nem akadt példa, hogy a fiókját nyitva hagyta volna. Sőt, mindig gondosan bezárta, a kulcsot pedig mellényének zsebébe rejtette. Gordon ott ült, és nézte a kihúzott fiókot. Kicsit lejjebb csúszott a széken. Egy dossziét látott a fiók alján feküdni, semmi jelölés, csak egy egyszerű hivatali dosszié, fedőlapján üresen hagyott címsorral. Az alján viszont kilógott egy fénykép sarka.
Gordon egy ideig csendben, mozdulatlanul ült. Nézte a fiókot, benne a dossziét és a fénykép sarkát. Rágyújtott. A gyufát a hamutartóba dobta, fújta a füstöt, és egyre csak a fiókot fixírozta. A cigarettát letette a márványtálka szélére, odanyúlt a fiókhoz, egy kicsit kijjebb húzta, éppen csak annyira, hogy meg tudja emelni a fedelét.
Felvette a cigarettát. Szívott egy mélyet, majd kiemelte a dossziét a fiókból, maga elé tette, és kinyitotta. Jól látta. Semmi más nem volt benne, csak két fénykép. A felső egy fiatal lányt ábrázolt. Egy drapériával letakart asztal mellett állt, a háttérben súlyos függöny. Arckifejezése egyszerre volt szomorú és incselkedő. Ugye tetszem neked? – kérdezte a lány arca. Tudom, hogy tetszem neked, mindenkinek tetszem.
Gordon előrehajolt. A lány a mosolyon kívül mást nem viselt. Ott állt ledéren, világos szemében bujasággal és szomorúsággal, hosszú combokkal, a szokottnál teltebb, kerek mellekkel, vékony csípővel, vállára omló sötét, enyhén göndör hajjal. Gordon a lány szemét fürkészte. Rájött, hogy nem incselkedést, hanem dacot lát benne. Teste hibátlan, fiatal és ruganyos. Illetve mégsem hibátlan. Maga elé emelte a fényképet, majd a lámpa fényköre alá tartotta, és közelebbről megnézte a bal karját. A könyökhajlat alatt pár centivel egy anyajegy barnállott. Mint egy kétpengős, alig nagyobb.
Gordon félretette a fényképet, és felvette a másikat. Ez is műteremben készült, bár teljesen más körülmények között. A portrén ugyanaz a lány nézett a lencsébe. Haját feltűzte, arca komoly volt, nyomát sem lehetett látni rajta a dacnak, talán inkább a szomorúságnak. Szabályos vonások, erőteljes szemöldök, világos szemek. Meg sem kellett néznie a másik képet, hogy tudja: ugyanarról a lányról van szó.
Fogta a két képet, visszatette őket a dossziéba, azt a fiókba, felállt, megigazította a széket, és odalépett az ablakhoz. A várost nézte, aztán az óráját.
Éppen indulni készült, amikor nyílt az ajtó. Gellért lépett be lendületesen. Komor arca a szokottnál is komorabbnak látszott. Zakója meggyűrődött, a szeme alatti karikákat épphogy eltakarta a szemüvege. Ösztövér testének minden mozdulata fáradtságról árulkodott. Gordon megfordult, hogy üdvözölje, de a detektív felemelte a kezét.
– Ne mondjon semmit – szabadkozott. – Tudom, hogy ma estére beszéltük meg, de dr. Ferenczy főkapitány hivatott minket.
– Holnap reggel érkezik a miniszterelnök holttestét szállító vonat a Keletibe – bólintott Gordon.
– Nem mondom, számítottunk arra, hogy meghal, főleg amióta Darányi vette át az ügyek vitelét. Én arra fogadtam volna, hogy lemond, de lényegében mindegy.
– Mindegy – mondta Gordon.
– Hiába volt kész tervünk a miniszterelnök temetésére, de még így is rengeteg a tennivalónk – magyarázta Gellért. – A főkapitány minden detektívet, rendőrt és csendőrt szolgálatba helyezett, hogy megfelelően biztosíthassuk a gyászmenetet a Keleti pályaudvartól a Parlamentig.
– A belügyminiszter feloldja a gyülekezési tilalmat? – kérdezte Gordon.
– Miért tenné?
– A gyászmenet és a temetés nem gyülekezés?
– Ezt ugye nem kérdezi komolyan – nézett rá a szemüvege fölött Gellért.
– Nem – felelte Gordon. – Akkor nem is zavarom. Azt hallotta, hogy Turcsányi-Schreiber Róna mellett tanúskodott?
– Hogyne hallottam volna. Dániel értelmes és logikus ember. Ha nem haragszik…
– Természetesen – lépett el az ablaktól Gordon. – Gyanítom, a temetésig nem is érdemes keresnem.
– Nem – ült le a székébe Gellért, majd a helyére tolta a fiókot.
– Majd keresem telefonon. Jó éjszakát.
– Vitéz Kozma Miklós belügyminiszter és titkos tanácsos rendelete értelmében ma éjjel egyetlen rendőr sem alszik – felelte Gellért, miközben naptárára húzta az írógépét, papírt fűzött bele, és szemüvege mögül hunyorogva gépelni kezdett. Gordon nem tudta eldönteni, érzett-e némi gúnyt a nyomozó hangjában.

A Rákóczi úton láthatóan kevesebben voltak. A bárok, lokálok egy része már bezárt, a kávéházak is lassan kiürültek. Ezzel szemben az utcán szokatlanul sok rendőrt és csendőrt látott, amint mereven álltak az út szélén, felkészülve a hosszú éjszakára. A Balaton kávéház mellett elhaladva megpillantotta a táblát a kávéház ajtaján: „Október 10-én a miniszterelnök halála miatt zárva vagyunk.” Mivel Gordonnak úgysem lett volna ideje kávézni, ezért nem is érdekelte különösebben a bejelentés, amely – most, hogy felfigyelt rá – minden üzlet, étterem, hivatal és kávézó ajtaján ott függött.
A Blaha Lujza téren egy üres villamos haladt keresztül. A város szinte teljesen elnémult, mire Az Est szerkesztőségéhez ért. Az éjszakai portás vígan intett felé. Ha nem a szekrénykéjében lapuló borosdemizson miatt volt ilyen jókedvű, akkor talán Gömbös halálának örült. – Jó estét, szerkesztő úr! – emelte meg a sapkáját, és a kis ablakon kihajolva figyelte, ahogy Gordon eltűnik a lépcső tetején.
A szerkesztőségben az ügyeletes gépírón kívül senki sem tartózkodott. Amióta Gordon Az Estnél dolgozott, mindig Valéria volt az éjszakai ügyeletes gépíró. Most is ott ült az asztalánál, gépébe fűzve a papír, hófehér haján csillogott a lámpa fénye, szemét azonban sötét szemüveg takarta, Valéria legféltettebb tulajdona. Büszkén mutogatta mindenkinek a szerkesztőségben a ritka kincset, egy hegymászók által használt, oldalt kis bőrlebernyeggel ellátott szemüveget, melyet az egyik barátnője hozott neki a svájci Bernből. Lámpafénynél csak ezzel tudott olvasni, a napot meg – állítása szerint – tíz éve nem látta. – Az albínók sorsa – magyarázta egyszer Gordonnak. – De nem bánom. Itt minden nyugodt, csendes, és hajnalban mindig tudok néhány órát olvasni – emelte fel a kezében tartott füzetet, az Atheneaum Detektívregénytárának legújabb kötetét.
– Mi a baj, Zsigmond? – kérdezte Valéria. – Nem tud aludni? Krisztina kirakta a szűrét?
– Délelőtt már nem lesz időm megírni a szentlőrinci borbélymestert – felelte.
– A darabolósat?
– Azt. – Azzal odament az asztalához, Valéria pedig fekete szemüvege elé emelte a vékony kis kötetet, és folytatta a történetet. Gordon kibújt a raglánjából, és felakasztotta a fogasra. Kalapját az asztalra dobta, de előtte lerázta még róla az esővíz maradékát. Felkapcsolta a lámpát, papírt fűzött az írógépébe, majd elővette jegyzetfüzetét, és gépelni kezdett.
„Megdöbbentő bűntény híre érkezett ma délután Budapestre. Szentlőrinckáta községben borzalmas gyilkosság történt: Novotny Frigyes 46 éves borbélymester megfojtotta a vele közös háztartásban élő Barta Erzsébet 30 éves elvált asszonyt. A gyilkosság után a borbélymester feldarabolta, azután elégette a holttestet. A gyilkosság már márciusban történt, de csak most fedezték fel. Új lakók költöztek a borbélymester házába, Zombori János iparos a feleségével. Az asszony begyújtott a kemencébe, kenyeret akart süni. A tűz rosszul égett. Zomboriné kitisztította a kemencét. Ekkor megdöbbentő felfedezést tett. Emberi csontokat talált a kemence hamujában. Azonnal a csendőrségre szaladt, ahol…”
Megszólalt a telefon. Gordon felkapta a fejét, de amikor látta, hogy Valéria felveszi, folytatta a cikket.
„…közölte a felfedezést a csendőrőrs vezetőjével.”
– Zsigmond!
Gordon megfordult.
– Magát keresik.
– Kicsoda?
– Azt mondja, Kalmár a neve.
Gordon felállt, és odasietett a telefonhoz.
– Honnét tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte.
– Nem tudtam, de gondoltam, nem árt megpróbálni.
– Na, mi az?
– A szokásos, a maga asztala. Találtunk egy lányt.
– Milyen lányt?
– Maga szerint milyet? Halottat.
– Kinek szólt róla?
– Mindig magával kezdem – felelte a rendőr.
– Azt meghiszem. Maga is ott van a helyszínen?
– Nem, a kapitányságról hívom. Eddig mindig kifizette az öt pengőmet, miért pont most ne fizetné ki.
– Mondja a címet.
– Ezért külön hálás lehet, Gordon. Mindjárt a szomszédban van.
– Ha azt mondja, hogy egy cselédet csapott el a villamos a körúton…
– Nem mondom. A Nagydiófa utca elején már látni is fogja a rendőröket. Ott állnak egy szép és nagyon meghalt lány holtteste körül.
– Gyufát ivott? Kiugrott az ablakon?
– Honnét tudjam? De szerintem igyekeznie kellene, ha még látni akarja. A hullaszállító már tíz perce elindult.
Gordon belebújt a raglánjába, fejébe csapta a kalapját, kifele menet mormogott valamit Valériának, és lesietett a lépcsőn.

Pár perc alatt odaért a Nagydiófa utcába. Ahogy bekanyarodott a Rákóczi útról, már látta a fekete autót, mellette néhány egyenruhás rendőrt és két civil ruhásat. Gordon ránézett az órájára: tíz óra is elmúlt. Általában kerülte a gyilkossági helyszíneket, eleget látott belőlük, és Az Estnél eltöltött öt év után már nem nagyon érhette meglepetés. Ennek ellenére sietett, mert Kalmár neki szólt először, így másnap – Gömbös halála ide vagy oda – minden lap erről fog írni. De ő az egyetlen, aki a helyszínen járt, és ez többet ért öt pengőnél.
Az Est bűnügyi zsurnalisztájaként sokkal jobban ismerte a halál ezer módját, mint szerette volna. Cselédek gyufát isznak, villamos elé vetik magukat, borbélymesterek darabolják fel szeretőjüket, elvált asszonyok vágják fel ereiket borotvával, iparossegédek vetik le magukat a Ferenc József hídról, féltékeny tisztviselők szurkálják agyon feleségüket böllérkéssel, üzletemberek lövik agyon riválisaikat revolverrel – a lehetőségek végtelenek, ugyanakkor nyomasztóan egyformák, hiszen a vége mindig ugyanaz.
A kapualj felé igyekezett, de az egyik egyenruhás elé lépett. Gordon odaszólt Stolcz Andor detektívnek, aki intett a rendőrnek, hogy álljon csak félre. Gordon jegyzetfüzettel a kezében lépett a holttesthez, amely a kapualjban feküdt, akár egy kidobott rongybaba. Arca a vállába fordult, fekete haja szétterült a hátán.
– Mikor halt meg? – kérdezte Gordon.
– Még meleg – felelte Stolcz. – A kórboncnok nem látta, de szerintem egy órája fekhet itt. Csoda, hogy ilyen hamar telefonáltak.
– Előbb vagy utóbb betévedt volna az utcába egy csendőr vagy egy rendőr, és észreveszi.
– Ha csak úgy nem.
– Mibe halt bele?
A köpcös, véreres arcú detektív a fejét rázta.
– Gordon, honnét tudjam én azt? Pár perce vagyunk itt. Vért nem látok.
– Azt én sem. Ki a lány?
– Na látja, ez a különös – dugta zsebre a kezét Stolcz. – Semmit nem találtunk a retiküljében. Csak néhány papírfecnit, meg egy Mirjamot.
– Mirjamot? – nézett rá Gordon.
– Női zsidó imakönyv – nyúlt be a járdán várakozó kocsi nyitott hátsó ajtaján. – Ezt – emelt fel a fehér anyagba csavart vastag, kis könyvet. Kibugyolálta, és odatartotta Gordon elé.
– Van benne valami bejegyzés?
– Semmi. Néhány behajtott szélű lap, más semmi.
– Semmi, ami alapján azonosítani tudnák.
– A kapitányságon d megnézem az eltűnt személyek listáját, de kétlem, hogy egyáltalán bejelentették volna – vont vállat fáradtan a detektív. – Különben is, csak most találtuk meg. Talán pár nap múlva bejelentik az eltűnését. Ugyanakkor maga legalább olyan jól tudja, mint én, hogy napjában nem egy és nem kettő lány érkezik Pestre, akik közül jó páran itt, a környéken kötnek ki. Nem ez lesz az első jelöletlen sírba temetett kéjnő Budapesten.
Gordon bólintott. Ez azért mindenesetre különös. Egy halott zsidó lány a belváros kétes hírű utcáinak egyikében. Alaposabban megnézte a holttestet. Egyik lába a test alá szorult, a másikon egy ormótlan, olcsó, magasított sarkú cipőt látott. Szoknyája felcsúszott, barna harisnyáján felfutott egy szem. Viseltes, de jó minőségű kabátja alól kivillant barackszínű blúza.
– Nem volt túlöltözve – jegyezte meg.
– Mondjuk ahhoz a munkához, amit végzett, nem is kell több – felelte Stolcz.
A kabát bal ujja felcsúszott a könyök fölé. Gordon a gyér világítás miatt nem látta rendesen, ezért közelebb hajolt. Aztán leguggolt. Majd megfogta a lány csuklóját, és a fény felé fordította. Egy kétpengős nagyságú anyajegyet látott, éppen a könyökhajlat alatt. A gyomra megmozdult, mintha egy elfeledett gyerekkori félelem tört volna rá.
Felpillantott Stolczra. A másik detektívvel beszélt, mellettük három egyenruhás hallgatta őket. Benyúlt a zsebébe, elővette töltőtollát. Óvatosan odanyúlt a halott lány hajához, és a tollal elsimította a haját arca elől. A lány szeme nyitva volt, fénytelen, tompa retinájú. És zöld.
Gordon pár másodpercig még nézte a lány arcát, zöld szemét, vértelen arcát, enyhén göndör fekete fürtjeit. Egyáltalán nem esett nehezére felidézni a dacos, szomorú mosolyt, amelyet a két fényképen látott.

A Kiadó engedéylével.