Főkép

Sokáig éljen, aki kitalálta a százas csomagolású papír zsebkendőt.

Kedden, munka után, megfázva nem tűnt akkora poénnak az Obituary. Sőt reggel még azon gondolkoztam, hogy lemondom az egészet a fenébe. Ahhoz azért több kell, mint most is kiderült, így ugyan nem túl lelkesen, de csak sikerült odaérni az Avatar közepére.

Húsznál is többen voltak ekkor a teremben, és ki ettől, ki attól fellelkesülve éltette a zenekart két szám között, bár a közönség nagyobb része ekkor még leginkább zombiként bámult ki a fejéből.
A svéd srácokat ez nem igazán zavarta és a hátsó soroknak is énekeltek, ami néha azért vicces volt, mert ekkor még nem nagyon voltak ilyenek.

Legutóbbi, második, Schacht című lemezüket szupportálták. Kellemes, technikás és üdítően gyors zenét játszanak. Nyilván a korukból is következik, hogy még nagyon dühösek meg lelkesek, meg gondolom örültek, hogy anyu elengedte őket turnézni.
Jó, annál azért idősebbek. Mivel a felére értünk oda, csak azt tudom mondani, hogy hamar vége lett, és ez az este kulcsmondatává is vált, persze ezt akkor még nem tudtam.

A Holy Moses következett. Ők már egy igazán régi együttes, habár a felállásuk elég sokat változott.
Először pont úgy hangzottak, mintha egy láthatatlan, baromi nagy vödör mélyéről szólnának. Aztán ez jobb lett, de tényleg van egy ilyen hangzásuk. Inkább a buli felől közelítettek a témához, és nagyon komolyan vették, hogy itt hangulatot kell csinálniuk. Ez abszolút sikerült.

Nem csak azért, mert egyre többen lettünk a teremben, hanem azért mert a közönséghez – az átlagéletkorból következtetek – gondolom közelebb állt ez az oldszkúl dolog.
A Holy Moses-ről nekem egy szám jut az eszembe, van hogy elég gyakran – persze sosem a tükörbe nézve – ez a „Too Drunk To Fuck”. Záró számnak tökéletes választás.

Ekkorra persze embereket hívtak énekelni a színpadra meg gitárt pörgettek, szóval tényleg mindent megtettek azért, hogy az Obituary egy kellőképpen feltüzelt közönség előtt játsszon. Sikeresen. De itt is az volt az érzésem, hogy egy-két szám még belefért volna.

Elérkezett az Obituary kezdésének ideje, amit némi vacsorával voltam kénytelen eltölteni – igen, igen ez bénaság – de a negyedik szám már a pogó mögött ért minket. Igaz lemaradtunk egyik állandó tettestársam kedvencéről, amit nagyon fogok sajnálni még egy jó darabig.
Viszont már amikor beparkoltunk, éreztem, hogy pont jó helyen vagyok éppen a jó időben.

Végre egyértelműen idősebbek a színpadon levők mint jómagam, sőt körbenézve is majdnem ez a helyzet, és ez mindig jól esik.
Ráadásul nem nagyon volt érezhető rajtuk a fáradság (talán az énekes néha mintha szétesett volna), tök lelkesen játszottak bele az éjszakába.
Ekkor már tényleg sokan voltunk, és látszódott, hogy ki itt a fő attrakció. Mindenki tudta a szövegeket, és habár az ugrálás annyira nem volt jellemző – járókerettel azért nehéz (jó, csak irigykedek az Avatar gitárosára, aki bement a sűrűjébe) – mégis kellemesen eldurvultak az események.

Az Obituary műfajilag death metal-t játszik, de mivel a floridai irányt, ezért gyorsan és agresszíven. De néhol mégis technikásan. Pont, ahogy szeretem.
Az új lemezről elég sokat játszottak, hiszen nem rég jelent meg, és ezeket a számokat is ismerte mindenki. Sokáig éljen az Internet is. Ráadásul az új lemez, az jó, és nem valami szánalmas öreguras próbálkozás, mint amitől én egy kicsit tartottam.
Sikerült bebizonyítaniuk, hogy joggal hajtanak az élő legenda címre, amit önmaguk kímélésével is szeretnének elősegíteni, mert azért ennek a koncertnek is elég hamar vége lett.

Végezetül álljon itt egy hozzávetőleges, ezeket a számokat játszották lista, a teljesség és a sorrendiség igénye nélkül: „Chopped In Half”, „Face Your God”, „Black Inside”, „Evil Ways”, „Stand Alone”, meg még nem túl sok szám.