FőképA brit nemzetiségű My Dying Bride indulásakor komoly szerepet vállalt a death/doom metal megszületésében és pályatársaival ellentétben a mai napig hű maradt önmagához.
Rengeteg zenekart fel lehetne sorolni, akik ma nem is léteznének e korszakalkotó együttes nélkül. Ők maguk sosem váltak annyira ismertté, mint követőik, sikereiket csak underground szinten aratták, ugyanakkor mély tisztelet övezi őket a stílust kedvelők körében. Ám zenéjük valóban csak egy kisebb, arra fogékony rétegnek szól.
Lemezeik mindig minőségi és átgondolt produkciók, amik bár mind felismerhető, jellegzetesen egyedi stílusukban és hangzással fogantak, soha nem ismétlések, vagy unalmasak.

Magam is régen rabja lettem ennek a bandának és azóta is hatalmas kedvenceim, amióta a Like Gods of the Sun című lemezükkel teljesen elvarázsoltak. Nincs még egy olyan zenekar (de más művészeti ágakban is ritka az olyan), aki olyan művészien tudja kifejezni magát, mint a My Dying Bride.
Sötét tónusú, depresszív, romantikus és fájdalmas zenéjük mindannyiszor elvarázsol, akármelyik lemezüket hallgatom. Egyszerre szép és könyörtelenül fájó.

Mindez pedig nagyrészt egyetlen embernek köszönhető: Aaron Stainthorpe-nak, aki azontúl, hogy nagyon impresszív szöveget ír, végtelenül karizmatikus frontember, aki hiteles előadásmódjával és érzésekkel teli, változatos énekhangjával egymaga meghatározza a My Dying Bride, mint intézmény fogalmát.

A Dreadful Hours esetében egy tradicionális és tipikus My Dying Bride lemezről beszélhetünk, amin ugyanúgy megtalálhatók a death metalos elemek, mint legtöbb esetben, mégis erősen a doom kategóriájába tartozik, ugyanakkor meg itt is vannak kísérletezgetések más hangzásokkal.

A lemez a címadó dallal kezdődik, ami a teljes csendből fájdalmasan szépen bontakozik ki, majd pusztító erejűvé duzzadva eléri csúcspontját és újra elcsendesül. A keretbe foglalt történet jellemzően egyszerre borzasztó és szomorú.

A „Raven and the Rose” képében egy tipikus death metal dalt kapunk, ami lassan hömpölyögve, iszonyatos erővel pusztít el mindent maga körül.
Aaron embertelenül hörög itt, amivel még kifejezőbb ez a hideg atmoszféra, ugyanakkor a több helyütt is felbukkanó, a teljes reménytelenséget tükröző tisztább pillanat, vagy a dal végén található zongorás betét jó ellenpontozása a dalnak, csakúgy, mint a legvégén található, szinte már reményt sugárzó és szép gitáros rész.

Ezután furcsa hangokkal és kórussal indul a „La Figlie Della Tempesta”, amiből aztán egy félelmetes és nyomasztó hangulatú, szinte már fenyegető hangú opusz válik.
Az idegeket borzoló, őrjítő alap gitártéma és basszus végigkíséri a dalt, majd helyenként egy még nyomasztóbb monumentalitással kiteljesedik, hogy aztán újra lenyugodjon. Az embernek olyan érzése támad közben, mintha tengeren hánykódna, a természet szeszélyeinek kiszolgáltatva, tehetetlenül, miközben lassan beleőrül.

A sort a „Black Heart Romance” folytatja, ami egy könnyedebb darab, furcsán pszichedelikus gitármelódiával és alapvetően egy leheletnyit kevesebb melankóliával, bár azért itt is található nem kevés komorság.

Az „A Cruel Taste of Winter” és a „My Hope The Destroyer” remek bizonyíték rá, hogy a billentyűs hangszer nem csupán megszínesíti, kiegészíti a gitárzenét, hanem egyenrangúként hathat a többi hangszerrel.
Különösen az utóbbi tételben tetszik, amivel hozzájárul a hangzáshoz. Ebben kiváló az éteri hangzású billentyűfolyam és a mélyen dörgő gitárok kettőssége, mintha menny és pokol harcolna egymással.

Ez a dal egyébként is nagy kedvencem, sodró lendületével és ezzel az ellentmondásossággal, ami a durva és a gyönyörűen tiszta ének váltakozásában is megjelenik. A cím mindent elmond róla: a reménnyel teli vágyakozás és a fájdalmas csalódottság, ami azt lerombolja, egyszerre jelenik meg benne.

A „The Deepest of All Hearts” egy death metalosan romboló lassú menettel kezdődik, majd fájdalmas monotonitás veszi át a helyét.
A lemezt pedig egy első albumos dal, a majd negyedórás „Return To The Beautiful” új verziója zárja, ami egy death metalos elemekkel vegyített súlyos és lassan őrlő doom opusz.

Nem tudnám megmondani, hogy melyik a kedvenc Bride lemezem, hiszen mindegyiken van legalább egy olyan dal, ami a többihez képest is kiemelkedően katartikus élményt nyújt, így találomra választottam ki jelen ajánlóm tárgyát.
Egyik album sem emészthető könnyen, azonban ha az ember kellő türelemmel közelít hozzájuk, olyan szomorú szépségben és katartikus élményben lehet része, amit senki más nem tud ennyire hitelesen nyújtani.

Az együttes tagjai:
Aaron Stainthorpe – ének
Andrew Craighan – gitár
Hamish Glencross – gitár
Adrian Jackson – basszusgitár
Shaun Taylor-Steels – dobok

Közreműködk:
Jonny Maudling – billentyűk

A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Dreadful Hours
2. Raven and The Rose
3. La Figlie Della Tempesta
4. Black Heart Romance
5. A Cruel Taste of Winter
6. My Hope The Destroyer
7. The Deepest of All Hearts
8. Return To The Beautiful

Diszkográfia:
As the Flower Withers (1992)
Turn Loose the Swans (1993)
The Stories (1994) (box set)
The Angel and the Dark River (1995)
Trinity (1995)
Like Gods of the Sun (1996)
34.788%...Complete (1998)
The Light at the End of the World (1999)
Meisterwerk 1 (2000)
Meisterwerk 2 (2001)
The Dreadful Hours (2001)
The Voice of the Wretched (2002) (live)
Songs of Darkness, Words of Light (2004)
Anti-Diluvian Chronicles (2005)
A Line of Deathless Kings (2006)