Részlet Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet című könyvéből

Az oly ismerős kivimadár alakú épület a szokásos füstös-szürke fényben fürdött, ahogy Eric Sweetscent összecsukta a kereket, és leparkolt vele a neki kijelölt parányi állásban. Reggel nyolc, gondolta csüggedten, és főnöke, Mr. Virgil L. Ackerman már kinyitotta a TSzFV irodáit. Elképzelni is nehéz olyan embert, akinek az agya reggel nyolckor már vigyázzban áll, merengett dr. Sweetscent. Isten parancsa ellen való. Szép kis világ az osztályrészünk: a háború jó kifogás minden emberi aberrációra, még az öregekére is.
Amint elindult a bejárdán, valaki a nevét kiáltotta: – Mr. Sweetscent! Egy pillanatra, uram! – Egy robga pengetésszerű és felettébb visszataszító hangja. Eric vonakodva állt meg, s a robotszolga már oda is evickélt hozzá, karjai-lábai lendületesen csapdostak. – Mr. Sweetscent a Tijuanai Szőrmekészítő és Festő Vállalattól?
– Dr. Sweetscent, ha kérhetem.
– Van önnek egy számlám, doktor úr. – A szerkezet fehér papírt vett elő fémerszényéből. – A felesége, Mrs. Katherine Sweetscent terhelte ezt három hónapja az Álomvilág Boldog Idők Mindenkinek számlájára. Hatvanöt dollár, plusz tizenhat százalék kezelési díj. És a törvény… ugye, érti, uram? Sajnálom, hogy feltartom, de ez, khm, illegális.
A robga éberen figyelte, ahogy Eric érezhetően neheztelve előveszi a csekk-könyvét.
– Mi az árú? – kérdezte a csekket írva.
– Egy csomag Lucky Strike, doktor. Az eredeti zöld. 1940 körüli, a második világháború előttről, amikor a csomagolás megváltozott. „A zöld Lucky Strike háborúba ment”, tudja – kuncogott a robga.
Ezt nem tudta elhinni, valami nem stimmelt. – Azt a cég számlájára kellett volna terhelni, nem?
– Nem, doktor úr – tiltakozott a robga. – Kizárt. Mrs. Sweetscent világosan értésre adta, hogy ez magánvétel. – Majd megtoldotta egy magyarázattal, amiről a férfi azonnal sejtette, hogy nem igaz, de hogy a robga ötlötte ki, vagy Kathy, azt nem tudta megmondani, legalábbis nem azonnal. – Mrs. Sweetscent – pontosította a robga ájtatosan – egy Pitts-39-et épít.
– Egy frászt.
A kitöltött csekket a robgának dobta, s ahogy az próbálta elkapni a lebegő papírt, továbbindult a bejárdán.
Lucky Strike-csomag. Hát Kathy megint elszállt, tűnődött komoran. A kreatív késztetése csak a pénzköltésben bír kifejezést találni. És persze mindig messze a fizetésén túl, ami, ezt sajnos el kellett ismernie, az övénél is nagyobb. De akkor is, miért nem szólt róla? Egy ekkora kiadás…
A válasz persze nyilvánvaló. Maga a számla mutatott rá csüggesztő józansággal a problémára. Tizenöt éve azt mondtam volna, gondolta, és mondta is, hogy Kathy meg az én jövedelmem együtt bőven elég két értelmes felnőttnek bármiféle luxuséletre. Még a háborús inflációt figyelembe véve is.
Csakhogy nem így alakult. És az a mély, megingathatatlan gyanú lappangott benne, hogy ez már így is marad.


A TSzFV épületében a saját irodájának folyosóját tárcsázta, elnyomva a késztetést, hogy felugorjon Kathyhez azonnali konfrontációra. Később, döntött. Munka után. Esetleg a vacsoránál. Atyaég, nagyon sűrű napja lesz, most sincs és a múltban sem volt soha energiája erre a végtelen civakodásra.
– Jó reggelt, doktor úr.
– Helló – biccentett bodros titkárnőjének, Miss Perthnek, aki ezúttal fénylő kékre spriccelte magát, némi csillogó berakással, amin tükröződött a külső iroda világítása. – Himmel hol van?
Az utolsó fázis minőségirányítójának nyomát sem látta, pedig a parkolóban már szálltak le a leányvállalatok képviselői.
– Bruce Himmel betelefonált, hogy a San Diego közkönyvtár perli, be kell mennie a bíróságra, ezért elképzelhető, hogy késik. – Miss Perth csábítóan mosolygott rá, kivillantva makulátlan, szintetikus, elefántcsontszín fogait; ez az ijesztő modorosság a texasi Amarillóból érkezett vele egy éve. – Tegnap a könyvtárrendőr betört a lakásába, és talált több mint húsz könyvet, amit úgy lopott el. Ismeri Bruce-t, fóbiája van a kölcsönzéssel… hogy is mondják görögül?
Eric bement a belső irodába, ami csak az övé volt; Virgil Ackerman ragaszkodott ehhez a presztízskérdéshez; persze fizetésemelés helyett. És ott az irodában az ablaknál, édes mexikói cigarettát szívva és Baja Kalifornia zord, barna dombjait bámulva állt Kathy. Ezen a reggelen először találkozott vele; felesége egy órával előtte kelt, felöltözött, egyedül megreggelizett, majd a saját kerekével jött munkába.
– Mizújs? – kérdezte Eric.
– Gyere be és csukd be az ajtót. – Kathy megfordult, de nem nézett feléje, éles vonású arca tűnődő kifejezést öltött.
Eric becsukta az ajtót. – Kösz, hogy lefáradtál az irodámba üdvözölni engem.
– Tudtam, hogy az a rohadt számlás elkap befele jövet – mondta Kathy szórakozott hangon.
– Majdnem nyolcvan zöld hasú. Plusz apró.
– Kifizetted? – Kathy most először nézett rá; mesterségesen sötétített szempillái rebegése felgyorsult, elárulva aggodalmát.
– Nem. Hagytam, hogy a robga lelőjön ott a parkolóban. – Beakasztotta a kabátját a szekrénybe. – Persze, hogy kifizettem. Kötelező, amióta Girmo eltörölte az egész hitelvásárlási rendszert. Tisztában vagyok vele, hogy téged ez hidegen hagy, de tudod, ha nem fizetsz…
– Kérlek, ne oktass ki. Mit mondott? Hogy egy Pitts-39-et építek? Hazudott. A Lucky Strike-csomagot ajándékba kaptam. Nem építenék babavilágot anélkül, hogy ne szólnék neked, hiszen az a tiéd is lenne.
– A Pitts-39 nem jó. Nem éltem ott se ’39-ben, se máskor. – Eric leült és megnyomta a viszkomot. – Megérkeztem, Mrs. Sharp – informálta Virgil titkárnőjét. – Hogy van ma, Mrs. Sharp? Rendben hazaért a háborús kötvényes gyűlésről tegnap este? Nem verte fejbe valami militáns uszító? – Kikapcsolta. – Lucile Sharp lelkes békepárti. Szerintem szép egy társaságtól, hogy engedi alkalmazottait részt venni politikai agitációban. Te nem gondolod? És még szebb, hogy egy centünkbe se kerül, mivel a politikai agitációs gyűlések ingyenesek.
– De kell imádkozni és énekelni – emlékeztette Kathy. – És meg kell venni a kötvényeket.
– Kinek vetted a cigarettát?
– Virgil Ackermannak, ki másnak – fújta ki a füstöt két szürke csíkban a nő a szája két sarkából. – Szerinted máshol akarok dolgozni?
– Miért ne, ha jobb pozíciót ajánlanak.
– Nem a magas fizetés tart itt, Eric – felelte elgondolkodva Kathy –, hiába gondolod azt. Hiszek benne, hogy segítjük a háborút.
– Itt? Hogyan?
Nyílt az iroda ajtaja, Miss Perth alakja rajzolódott ki; sugárzó, bolyhos, vízszintesre állított melle az ajtókeretet érte, ahogy a férfi felé hajolt: – Elnézést, doktor úr, de Mr. Jonas Ackerman szeretné látni. Mr. Virgil unokaöccse a Kádak részlegből.
– Mi újság a Kádaknál, Jonas? – nyújtotta a kezét Eric. A tulajdonos unokaöccse odament és keményen kezet ráztak. – Valami kiszivárgott az éjszakai műszakban?
– Ha igen, munkásnak adta ki magát, és a főkapun távozott. – Jonas most vette észre Kathyt. – Jó napot, Mrs. Sweetscent. Láttam az új konfigot, amit a Wash-35-höz szerzett, azt a bogár alakú autót. Mi is az, Volkswagen? Így nevezték?
– Áramvonalas Chrysler – felelte Kathy. – Jó kocsi volt, csak túl sok benne a rugózatlan fém. Mérnöki hiba, ami ellehetetlenítette a piacon.
– A mindenit – mondta Jonas érzéssel. – Milyen remek lehet valamit töviről hegyire ismerni. Egy területre kell specializálódni, aztán… – Elhallgatott, mert észrevette, hogy mindkét Sweetscent komor, szótlan. – Megzavartam valamit?
– A társaság ügyei elsőbbséget élveznek az egyéni örömökkel szemben – mondta Eric. Örült, hogy megzavarta őket a társaság tekervényes rokoni hierarchiájának ez az ifjú tagja. – Kérlek, lépj le, Kathy – mondta a feleségének, és arra se vette a fáradtságot, hogy vidám hangot használjon. – Vacsoránál majd beszélünk. Túl sok dolgom van, hogy arról vitatkozzam, egy robga pénzbeszedőbe mechanikusan bele van-e építve a hazugság. – Az iroda ajtajához kísérte feleségét, aki passzívan, ellenkezés nélkül lépdelt. – Mint mindenki a világon, az is téged gúnyol, mi? Mind rólad pletykálnak. – Majd becsukta az ajtót a nő után.
Jonas Ackerman vállat vont.
– Ilyen manapság a házasság. Legalizált gyűlölet.
– Miért mondod ezt?
– Ó, hát a felhangok elég nyilvánvalóak voltak. Úgy éreződött a levegőben, akár a halál jeges lehelete. Rendelettel kéne tiltani, hogy az ember a feleségével egy helyen dolgozhasson. Sőt, egy városban. – Elmosolyodott és vékony, fiatalos arcáról egyszeriben minden komolyság lefoszlott. – De nagyon jól csinálja. Virgil szép lassan az összes többi antikvitásdílerét elhajtotta, miután Kathy beállt… no persze ezt biztos neked is elmondta Kathy.
– Néhányszor. – Szinte mindennap, helyesbített magában epésen.
– Miért nem váltok el?
Eric vállat vont, amely gesztus mély, filozófiai problémát volt hivatott sejtetni. Legalábbis remélte. Az üzenet valahogy mégsem érhetett célba, mert Jonas azt kérdezte:
– Úgy érted, jó így neked?
– Úgy értem – válaszolt rezignáltan –, hogy előtte is voltam házas, az se volt jobb, és ha elválnék Kathytől, úgyis megint megnősülnék, mert ahogy az agyfurkászom mondja, nem találok magamnak más identitást, mint a férj, az apuci és a nagy pénzkereső szerepet, ezért a következő pont ugyanolyan lenne, mert ehhez a típushoz vonzódom. Ilyen a természetem. – Felemelte a fejét, és a mazochista dac tőle telhető legerőteljesebb pillantásával nézett Jonasra. – Miért jöttél?
– Utazunk – élénkült fel Jonas Akcerman. – A Marsra, mindnyájan! Valami konferencia. Mi ketten ülhetnénk jó messze Virgiltől, hogy ne kelljen üzletről, háborúról és Gino Molinariról beszélni. A nagy hajóval megyünk, úgyhogy hat óra lesz oda és vissza is. Az isten szerelmére, nehogy állnunk kelljen az egész úton.
– Meddig leszünk ott? – Nagyon nem kívánta ezt az utazást, túl sokáig elvonja a munkától.
– Holnap vagy holnapután már itthon leszünk. Legalább addig se vagy a feleséged útjában. Kathy marad. Ironikus, de megfigyeltem, hogy amikor az öreg a Wash-35-ben van, nem szereti maga körül az antikvitás szakértőit… szeret belecsusszanni a hely, hm, varázsába… ahogy öregszik, egyre inkább. Majd ha százharminc éves leszel, megérted. Meg talán én is. Addig el kell viselnünk tőle. – Aztán komolyan hozzátette: – Te biztos tudod ezt, Eric, hiszen orvos vagy: nem halhat meg. Sosem kell szembenéznie a nagy döntéssel, ahogy mondják, akármi is megy tönkre és kell kicserélni benne. Néha irigylem, amiért ilyen… optimista. Amiért ennyire szereti az életet; amiért elhiszi, hogy ennyire fontos dolog. Mi meg, nyápic halandók, a mi korunkban… – Ericre nézett – a nyomorúságos harminc vagy harmincháromnál…
– Bennem még van vitalitás bőven. Jó ideig elvagyok. Az élet nem fog kicsinálni. – Zsebéből elővette a számlát, amit a robga pénzbeszedőtől kapott. – Emlékezz vissza, úgy három hónapja jelent meg egy zöld Lucky Strike a Wash-35-ben? Kathy szerzeménye?
Jonas Ackerman hosszú szünet után felelt.
– Te szegény, gyanakvó hülye. Csak erre tudsz gondolni? Figyelj rám, doki: ha nem tudsz a munkára koncentrálni, véged van. Vagy húsz műszervsebész van bejelentkezve hozzánk, akik alig várják, hogy Virgilnek dolgozhassanak, egy olyan embernek, aki fontos személyiség a gazdaságban és a háborúban. Annyira azért nem vagy jó. – Arcán együttérzés és megrovás tükröződött, s a különös keverék végre felébresztette Sweetscentet. – Személy szerint én, ha a szívem hirtelen megállna – folytatta Jonas –, ahogy biztos nemsokára meg is fog, én nem szívesen mennék hozzád. Túlságosan lekötnek a személyes problémáid. Magadért élsz, nem a bolygó ügyéért. Az isten szerelmére, ember, élethalálharcot vívunk, emlékszel? És vesztésre állunk. Minden átkozott nap a földbe döngölnek minket!
Igaz, ébredt rá Eric. A vezetőnk pedig beteg, hipochondriás és csüggedt. És a Tijuanai Szőrmekészítő és Festő Vállalat is azok közé a hatalmas ipari támaszok közé tartozik, amelyek megtartják beteg vezetőjüket. Ezek a vezetők pedig Girmót tartják meg a hivatalában. Az olyan melegszívű, befolyásos barátok nélkül, mint Virgil Akcerman, Gino Molinari már nem lenne, halott lenne, vagy öregek otthonában csücsülne. Jól tudom… Az egyéni élet mégis megy tovább. Végül is, töprengett Eric, nem én kértem, hogy így belegabalyodjak az otthoni dolgokba, ebbe közelharcba Kathyvel. És ha azt hiszed, hogy igen, akkor azért, mert olyan fiatal vagy, hogy az már morbid. A kamaszos szabadságból még nem léptél át abba a világba, ahol én élek: házasságban egy nővel, aki gazdasági, intellektuális, sőt, igen, még erotikus téren is különb nálam.


Mielőtt távozott volna, dr. Sweetscent beugrott a Kádakhoz, hátha Bruce Himmel közben megérkezett. Így is volt, ott állt egy hatalmas selejtkosárnál, ami tele volt hibás Lusta Barna Kutyával.
– Alakítsák vissza – mondta Jonas Himmelnek, aki a maga üres, zilált módján vigyorgott. A legifjabb Ackerman odadobta neki az egyik hibás gömböt, ami a TSzFV szerelőszalagjairól gördült le azokkal egyetemben, melyek alkalmasak arra, hogy bekössék őket csillagközi űrhajók vezérlőegységébe. Jonas odafordult Erichez: – Tudod, ha fogsz egy tucat ilyen vezérlőszindrómát, nem a hibásakat, hanem amiket elküldenek a seregnek, azt látod, hogy a reakcióidejük az egy évvel, sőt fél évvel ezelőttihez képest több mikroszekundumot lassult.
– Azt akarod mondani, hogy romlik a minőségünk? – nézett rá Eric.
Képtelenségnek tetszett. A TSzFV terméke létfontosságú. A katonai hadműveletek egész hálózata függ az emberi fej nagyságú gömböktől.
– Pontosan. – Jonast láthatóan nem aggasztotta túlságosan a dolog. – Mert túl sokat kiselejteztünk. Nem volt haszon.
– Néha azt k-kivánom – dadogta Himmel –, bárcsak még mindig a marsi denevérguanóban utaznánk.
Valaha a társaság a marsi denevér ürülékét gyűjtötte, így került olyan pozícióba, hogy megszerezze a nagyobb gazdasági jogokat egy másik nem földi lényre, a marsi nyomóamőbára. Ez a fenséges, egysejtű organizmus annak köszönhette a túlélését, hogy utánzott más, hasonló méretű létformákat, s noha ez a képessége mulattatta a földi asztronautákat és az ENSZ-tisztviselőket, senki nem látta az ipari felhasználás lehetőségét, amíg a denevérguanóval hírnevet szerzett Virgil Ackerman meg nem jelent a színen. Órákon belül odatette a nyomóamőbához soros kedvese drága szőrmekabátját, az amőba pedig engedelmesen utánozta, így Virgil, és persze a lány, szemmel láthatóan két menyétstóla birtokosa lett. Végül azonban az amőba megunta a szőrmeszerepet és visszaváltozott. Itt még maradt némi csiszolnivaló.
A válaszba, melynek megtalálása számos hónapig tartott, beletartozott az amőba megölése utánzás közben, majd a tetem megmártása egy fixáló vegyszerekkel teli kádba, amelyek az amőbát ebbe az alakba zárták; nem bomlott fel, így később megkülönböztethetetlen lett az eredetitől. Utána már nem sok időbe telt, hogy Virgil Ackerman gyártelepet létesítsen a mexikói Tijuanában, ahol hajószám fogadta a marsi ipari telepekről a rögtönzött szőrméket. Egy csapásra megtörte a Föld természetes szőrmepiacának egyeduralmát.
A háború azonban mindezt megváltoztatta.
De persze mit nem változtatott meg? És ki hitte volna, amikor aláírták a Békapaktumot a szövetséges Lilicsillaggal, hogy ennyire romlik a helyzet, hiszen a Lilicsillag és annak minisztere, Freneksy azt állította, ők a domináns katonai erő a galaxisban; az ellenség, a rígek alsóbb rendűek katonailag és minden más tekintetben, a háború nem tarthat sokáig.
A háború is elég rémes, gondolta Eric, de egy vesztes háborútól meg pláne elgondolkodik az ember, megpróbálja – hiába – átértékelni múltbéli döntéseit, mint például a Békapaktumot, hogy csak egyet vegyünk, ami elég sok terrainak eszébe juthatott mostanság, ha megkérdeznék őket. Csakhogy nem kérdezte a véleményüket se Girmo, se Lilicsillag kormánya. Sőt az volt az általános meggyőződés – amit nemcsak otthonokban, de bárokban is hallani lehetett –, hogy már Girmo véleményét se kérdezik.
Amint kitört az ellenségeskedés a rígekkel, a Tijuanai Szőrmekészítő és Festő Vállalat a luxus szőrmekereskedésről átváltott a hadiiparra, mint ahogy persze minden más ipari vállalat is. A rakétahajók vezérlő szindrómájának, az uralkodó egysejtű Lusta Barna Kutya természetfelettien pontos másolata szinte sorsszerű természetességgel belepasszolt a TSzFV arculatába; az átalakulás gyorsan és fájdalommentesen végbement. Így most Eric Sweetscent ezt a selejtkosarat nézegette és azon tűnődött – ahogy előbb-utóbb mindenki a társaságnál –, hogyan lehetne gazdaságosan hasznosítani ezeket a kirostált, de elég összetett egységeket. Felvett egyet; súlyra egy baseball-labdára hasonlított, méretre pedig grépfrútra. Nyilván semmit nem lehet kezdeni ezekkel, amiket Himmel kiselejtezett, s már fordult, hogy beledobja a gömböt a komlószedő bendőjébe, ami visszaalakítja a merev műanyagot eredeti organikus sejtformájába.
– Várjon – krákogta Himmel.
Eric és Jonas ránézett.
– Ne olvassza be. – Himmel förtelmes teste feszengve tekergett; karjai hadonásztak, hosszú, göcsörtös ujjai rángtak. Száját beszéd közben nagyra tátotta, akár egy gyengeelméjű. – Már… már nem csinálom. Nyersanyagként úgyis csak negyed centet ér. Az egész kosár egy dollárt.
– És? – kérdezte Jonas. – Akkor is vissza kell…
– Megveszem – motyogta Himmel. Nadrágzsebébe nyúlt és a tárcáját kereste. Hosszú, kínos küzdelem volt, de végül meglelte.
– Megveszed? Minek?
– Megegyeztünk – mondta Himmel görcsös szünet után. – Fél centet fizetek a hibás Lusta Barna Kutyákért, az értékük dupláját. A társaságnak ez haszon. Miért tiltakozna bárki? – Hangja visításig élesedett.
– Senki nem tiltakozik – nézte a férfit Jonas tűnődve. – Csak kíváncsi vagyok, mire kell neked. – Ericre sandított, hogy ő mit szól ehhez?
– Ööö… használom őket. – Himmel mogorván, bicegve indult egy közeli ajtó felé. – De az enyémek, mert előre fizettem értük a fizetésemből – dörmögte a válla felett, ahogy kinyitotta az ajtót. Arca elfelhősödött a bosszúságtól, árkokat ásott bele a mély, fóbiás izgalom. Félreállt.
A helyiségben, ami a jelek szerint raktár lehetett, kis kocsik gurultak ezüstdollár nagyságú kerekeken; húsz-harminc lehetett, nagy lelkesen szlalomoztak fel-alá, csalafintán kerülgették egymást.
Eric látta, hogy minden kocsira egy Lusta Barna Kutyát szereltek be, az irányította őket.
Jonas az orrát dörgölve kérdezte:
– Mi hajtja őket? – Lehajolt és sikerült felkapnia egyet, ami a lába mellett ment el; a kerekek a kezében is tovább forogtak.
– Egy olcsó kis tízéves laposelem – felelte Himmel. – Még fél cent.
– És te építetted a kocsikat?
– Igen, Mr. Ackerman. – Himmel elvette tőle a kocsit, letette a padlóra, ahol az szorgalmasan továbbgurult. – Ezek még túl újak, gyakorolniuk kell.
– És utána szabadon engeded őket?
– Úgy van – bólintott Himmel a kúpos, szinte kopasz fejével, s orrán előrecsúszott a szarukeretes szemüveg.
– Miért? – kérdezte Eric.
Most, hogy elértek a lényeghez, Himmel elpirult, szánalmasan remegett, mégis érthetetlen, sértett büszkeséget mutatott.
– Mert megérdemlik.
– De a protoplazma nem él – mondta Jonas –, meghalt a kémiai fixálóban. Te is tudod. Attól kezdve ezek csak elektronikus áramkörök, halottak, akár a robgák.
Himmel büszkén felelt:
– De nekem élnek, Mr. Ackerman. És csak mert alacsonyabb rangúak és nem tudnak rakétát vezetni az űrben, ettől még joguk van a maguk szerény életéhez. Elengedem őket, és még hat-hét évig gurulnak, azt hiszem. Az elég. Joguk van hozzá.
Jonas odafordult Erichez.
– Ha az öreg tudna erről…
– Mr. Virgil Ackerman tud róla – vágta rá Himmel. – Tetszik neki. – Majd pontosított: – Vagyis engedi nekem, mert tudja, hogy nem károsítom a társaságot. A kocsikat pedig éjjel, a szabadidőmben építem. A lakásomban van egy szerelőszalag. Persze nagyon egyszerű. – Hozzátette: – Minden éjjel egyig dolgozom.
– Mit csinálnak, miután elengeded őket? – kérdezte Eric. – Csatangolnak a városban?
– Isten tudja – felelte Himmel. Ez már láthatóan nem érdekelte; az ő feladata a kocsik építése és a Lusta Barna Kutyák bekötése. És talán igaza is volt; aligha kísérhette el az összes kocsit, hogy megóvja a város veszélyeitől.
– Igazi művész vagy – jelentette ki Eric, maga sem tudva, hogy ez mulattatja, megijeszti vagy micsoda. Le nem nyűgözte, ebben biztos volt; az egész olyan bizarr, hibbant volt. Abszurd. Himmel egész nap itt gürcöl, aztán éjjel a lakásán gondoskodik róla, hogy a gyár selejtje is élje az életét… mi jön még? Ráadásul közben mindenki egy rossz háború butaságától, óriási, kollektív abszurditásától szenved.
Ilyen háttér előtt Himmel már nem festett annyira nevetségesen. Ilyen idők ezek. Az őrület magát a levegőt hatja át Girmótól le egész eddig a meósig, aki nyilvánvalóan zavart személyiség, a szónak a klinikai, pszichiátriai jelentésében.
Amikor kint a folyosón ballagtak vissza Jonas Ackermannal, Eric megjegyezte: – Ez egy púk. – Mostanság ez volt a legerősebb használt kifejezés az aberrációra.
– Az hát – vont vállat Jonas. – Viszont új oldaláról ismerem meg Virgilt azzal, hogy eltűri ezt, és nyilván nem a profitért, nem ám. Őszintén szólva örülök. Azt hittem, Virgil keményebb, kipenderíti ezt a szerencsétlent egyenesen egy rabmunkás hajóra, ami a Lilicsillagra tart. Istenem, az ám a sors. Himmel szerencsés.
– Szerinted mi lesz a vége? Girmo aláír egy külön egyezményt a rígekkel, minket kiment a háborúból, a csillagiak meg hadd harcoljanak maguk?
– Nem teheti – jelentette ki kereken Jonas. – Freneksy titkosrendőrsége lecsapna ránk, belőle meg vagdalthúst csinálnának. Kirúgnák és azonnal egy militánsabb valakit tennének a helyébe. Aki imád háborúzni.
– Azt nem tehetik. A mi választott vezérünk, nem az övék. – Pedig Eric is tisztában volt vele, hogy a jogi kérdések dacára Jonasnak igaza van, realistán, a tények tükrében mérlegeli a szövetségesüket.
– A legjobb esélyünk, ha vesztünk. Lassan, elkerülhetetlenül, ahogy tesszük is. – Jonas suttogóra fogta a hangját. – Nem szeretem a defetista beszédet, de…
– Mondd csak.
– Eric, ez az egyetlen kiút, még ha a rígek egy évszázadig el is nyomnak majd minket bosszúból, amiért a rossz szövetségest választottuk a rossz háborúban a rossz pillanatban. Először lépünk be egy csillagközi hadjáratba, és tessék, mit választunk… vagyis Girmo mit választott – vágott pofát Jonas.
– Őt meg mi választottuk – emlékeztette Eric. Vagyis a felelősség visszatalál ránk, gondolta.
Egy karcsú, levélszerű – száraz és súlytalan – alak sodródott feléjük, és vékony, magas hangon kiáltotta.
– Jonas! És maga is, Sweetscent, ideje elindulni a Wash-35-re.
Virgil Ackerman hangja kicsit durcás volt, egy felelős anyamadár hangja; ebben az előrehaladott korban Virgil szinte hermafrodita lett, férfi és nő keveréke egy nemtelen, aszott, mégis létfontosságú entitásban.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Lawrence Sutin: Isteni inváziók – Philip K. Dick élete
Életrajz