FőképEl kell mondanom, hogy a zene iránti szeretetem már szinte beteges, igazi mániákus vagyok. A zene adott hangulatba hoz, vagy épp a hangulatom határozza meg, hogy mit hallgatok, teljesen mindegy, csak szóljon valami.
A minőségi produkció követelményétől eltekintve a legnyugisabb minimálzenétől kezdve a legelvetemültebb durvulásig elég széles a skála.

Napjaink stresszes légkörében talán nem meglepő, hogy a keményebb zenék élveznek nálam elsőbbséget, ugyanakkor ezt a fajta zenét legtöbbször a mai napig nehezebb megemésztenem, mint a nyugisabbakat.

A Sworn Enemy alapvetően a durvább zenék csoportjába tartozik, ezen belül is a nagyon durva zenék közé, emellett meg tipikusan az a fajta hallgatnivaló, amit értékei ellenére tényleg képtelen vagyok megszeretni, akárhányszor is próbálkozom vele.

A new yorki horda eredetileg hardcore-nak induló zenéje ma sokkal inkább death metal, annak is az amerikai típusa, amiben jómagam nem sok értékelhető, vagy kimagasló alkotást tudok felsorolni.
Persze vannak ebben a stílusban is alapművek és nagyszerű produkciók, de ha már death metal, akkor én inkább a skandináv vonalat favorizálom. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy az európaiak a nagy durvulás közepette azért nem mulasztanak el dallamokat is pakolni a betonkemény alapokra.

A Sworn Enemy-ből viszont ez szinte teljesen hiányzik. A srácok jó nagy lendületet vettek az elején, majd elindították a felvételt, brutalizáltak teljes erőből és csak akkor állították le, amikor elfáradtak.
Ez egyébként nem tartott sokáig, mivel a lemez játékideje alig lépi túl a fél órát, ám ezt ez esetben kivételesen jó húzásnak tartom: a több már fárasztó lett volna.

A kiadvány címe maximálisan illik a produkcióra: ritka beteg zene ez. Eszeveszett tempóban követik egymást a rövid, de tömör zúzások, és az egészet egy olyan károgó hang teszi még embertelenebbé, amit én az At The Gates-ben hallottakhoz tudnék hasonlítani.

Amúgy a fiúk egész technikásak: a számokon belül is egymást érik a tempóváltások, a riffhegyek tetején olykor eszelős gitárszólók is megjelennek.
Ugyan melódiák valóban nincsenek a lemezen, ennek ellenére van pár olyan találat, ami emlékezetes lehet.

Ilyen például a kissé Machine Head-re emlékeztető „A Place of Solace”, aminek durva „refrénje”, valamint furcsa gitártémája kitűnik a zajhalmazból. De ilyen a lemez lezárása is, ami egy egész kellemes és nyugis akusztikus levezetés, ez kifejezetten kellemes.

Remekül eltalált a lemez hangzása is, ami tényleg gyilkos, és a borító is, ami meg tökéletesen passzol a beltartalomhoz.
A Maniacal tehát összességében jól összerakott produkció, csak sajnos engem nem győztek meg vele.

Egy véres leszámoláshoz, vagy legalább csirkedaráláshoz jó alapzörej lehet, de össze sem tudom hasonlítani például egy Hypocrisy lemezzel, amin ugyanilyen mértékű és súlyú darálás mellett még óriási dallamokat/dalokat is találhatok.

Az együttes tagjai:
Lorenzo Antonucci – gitár
Jamin Hunt – gitár, háttérvokál
Sal LoCoco – ének
Sid Caballero – basszusgitár
Jerad Buckwalter – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Ignorance
2. Time to Rage
3. A Place of Solace
4. Weather the Storm
5. Destroyer
6. The American Way
7. Fear of Failure
8. No End To This Nightmare
9. Talk is Cheap
10. Said and Done

Diszkográfia:
Negative Outlook (2001)
Integrity Defines Strength (2002)
As Real As It Gets (2003)
The Beginning Of The End (2006)
Maniacal (2007)