Főkép

Ismét olyan együttes lemeze került a kezembe, akikről még sosem hallottam korábban. Ez persze cseppet sem meglepő, hiszen ahogy növekszik az emberiség lélekszáma, úgy próbálnak egyre többen zenélésből megélni. Ami viszont meglepő, hogy ez egy nagyon jó kis album. Mondja ezután valaki, hogy vidéken nincsenek tehetségek.

Az Airbourne ugyanis Warrnambool városából indult világhódító útjára, ami azért nem kis teljesítmény, hiszen a nagyjából harminckétezer lakosú ausztrál kisváros kellőképpen messze esik bármelyik zenei központtól (Seattle, New Orleans, London, stb.). A település méretét jól jellemzi, hogy a helyi dicsőségtáblára pár sportoló és egy komikus után a négy srác is felkerült. Idehaza mikor fog hasonló elismerésben részesülni a Lord vagy az Omega?

De a lokálpatriotizmus helyett sokkal fontosabb hogy az O’Keeffe testvérek nagyjából tízéves koruk óta a zenélésről álmodoztak. Majd bandát alapítottak, amivel a helyi pubok közönsége előtt léptek fel. Amikor aztán kicsi lett számukra a város, továbbléptek, és Melbourne-ben próbáltak szerencsét.

Első lemezük 2004-ben jelent meg szerzői kiadásban, amit 2007-ben követett a második, a Runin’ Wild. Ez már komoly kiadó neve alatt futott (Capitol), azonban némi üzletelés eredményeként átkerültek a Roadrunnerhez. Mindeközben folyamatosan koncerteznek, ami csak növeli népszerűségüket. No meg pár számítógépes játék alatt is ők szólnak.

Amikor első ízben hallgattam a zenét, főszerkesztőnk megkérdezte hogy melyik AC/DC lemez szól. Amivel nem is lőtt annyira mellé, mivel a muzsika kísértetiesen emlékeztet a szintén ausztrál csapatra. Ugyanazok a négynegyedes rocknóták, bólogatásra késztető ritmus, könnyen megjegyezhető (egymásra is hasonlító) dallamok, s bizony a szövegek sem távolodnak el a rock’n’roll életérzéstől.

„All right people/Welcome to the show/Are you ready to rock?/Are you ready to go?/Now we’ve got what you want/And we’ve got what you need/So get your ass down here/And let your ears bleed.”
valamint „Drink your beer/Drink your wine/Let’s have a good time.”
Ja és időnként olyan érzésem volt, mintha nyolcvanas évekbeli Judas Priest gitárhangzást produkálnának.

Második nekifutásra már árnyaltabb a kép. Ez egy olyan AC/DC, ahol minden zenész ott van a szeren és nem egy emberre épülnek a dalok, hanem csapatjátékra. Mindezek tetejébe a hangzás nagyon modern, tiszta és erőteljes (mire nem képes egy profi producer). Az énekesnek Brian Johnson orgánumánál egy fokkal emberbarátibb, férfiasabb hangja van. Ja és az Airbourne nem AC/DC koppintás, csak hasonló zenét játszanak, hasonló helyről jöttek és ez érezhető a produktumon (ott van benne a jó öreg bugi).

Ami a legfontosabb, hogy Airbourne fiatal, bizonyítani akaró srácokból áll, akik tele vannak energiával, s nem restek mindezt a zenébe sűríteni. Ez egyébként meglátszik a színpadi teljesítményükön is: rohangálás, fejrázás ezerrel. Ilyen volt Zodiac Mindwarp az első lemeze idején – csak ő ugye kiégett, mire sor került a másodikra.

A Runin’ Wild halkan is megmozgatja az embert, de hangosan csodákra képes. A kedvenceim: „Stand Up For Rock ’N’ Roll”, „Runnin’ Wild”, „Blackjack”, „What`s Eatin` You”, „Girls In Black”. De a többi szám is jól sikerült, van annyira változatos az egész, hogy ne mosódjon össze, érzékelhetőek az egyes szerzemények közötti különbségek.

Mindezek után csak reménykedem, hogy a bulizás nem megy az alkotótevékenység kárára, illetve a következő lemezen is (minimum) tartják ezt a szintet.

Az együttes tagjai:
Joel O`Keeffe - ének, gitár
Ryan O`Keeffe - dob
David Roads - gitár
Justin Street - basszusgitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Stand Up For Rock ’N’ Roll
2. Runnin’ Wild
3. Too Much, Too Young, Too Fast
4. Diamond In The Rough
5. Fat City
6. Blackjack
7. What`s Eatin` You
8. Girls In Black
9. Cheap Wine & Cheaper Women
10. Heartbreaker
11. Hellfire

Diszkográfia:
Ready To Rock (2004) EP
Runnin` Wild (2007)
No Guts. No Glory. (2010)