Főkép

Az Omosi mama sípja a régi Lawrence-érához tartozik, amely ma már klasszikusként könyvelhető el, hiszen a szerző életmű-sorozatának díszkötéses darabjaként is megjelent. Nemrég sikerült hozzájutnom az eredeti, 1991-es kiadáshoz, és nagy étvággyal fogtam hozzá, akárcsak egy ínyenc egy nem akármilyen ételkölteményhez.

Eleinte kissé déjá vu érzésem volt, hiszen véletlenül éppen előtte volt szerencsém A rózsa nevéhez, és hát mit ad Isten, Lawrence regénye is egy kolostorban kezdődik, csupa titokzatos, sötét csuhás szerzetes között. Ám tegyük félre minden aggodalmunkat, semmi köze nincs Umberto Eco könyvéhez, na meg kisvártatva főhősünk is más vizekre evez, és hirtelen az egykori Mandzsúria területén láthatjuk viszont, egy érdekesen összetákolt expedíció tagjaként.

Lawrence megnézi magának a helyi gejzírt, majd belemászni is kénytelen lesz, hiszen egy hatalmas medve veszi üldözőbe. Ezután rátalál a régi tunguz temetőre, az egyik sírban pedig egy nagyon nem odavaló hullára, és…

…és talán bennem van a hiba, de innentől a regényt olyan kuszának éreztem, hogy néha már szinte idegesített. Még egy Lawrence könyvhöz képest is túl soknak találtam a gyilkosságokat, bár talán nem is a mennyiség volt olyan zavaró, hanem a gyakoriság, hiszen a halálesetek olyan gyorsan követték egymást, hogy a szereplőket meg sem bírtam ismerni, és már halottak voltak. Egyébként nagy tisztelője vagyok a szerzőnek, munkásságát is jól ismerem, és talán ezért is volt furcsa, hogy a regény közepét alig-alig teszi ki bármi más, mint gyilkosság, meg a hóviharban egy-egy elejtett mondat.

Aztán szerencsére kivilágosodott a történet, és az utolsó harmadra ismét a klasszikus LLL-t láthattam (olvashattam) viszont. A poénok ismét ültek, és jött a jól megszokott „utolsó felvonás”, csaknem száz oldalon keresztül, egy varázslatosan gyönyörű jégbarlangban. Nem mondom, hogy a szerző legjobb művéről van szó, talán épp a közepe miatt nem, de az utolsó száz oldal simán felhozta az egész könyv színvonalát.

Leslie L. Lawrence könyveiben gyakran találkozhatunk a valóságból kölcsönvett tényekkel vagy szereplőkkel: az Omosi mama sípjában pontosan ilyen Matteo Ricci, a középkorban élt szerzetes, aki társaival együtt Kínába ment téríteni, ahol titokzatos tudásra tett szert. A szerző őt tette meg a könyv központi alakjává, és végig úgy tűnik, az ármánykodás, a gyilkosságok mind a valaha élt szerzetes számlájára írhatók. A szerző persze nem szentségteleníti meg Ricci emlékét, de ez már maradjon a könyv titka, és az olvasókra váró felfedezés…