FőképAlighogy megszületett, a rock (rockabilly, beat, pop, metál - nevezzük bármilyen néven, mégis ugyanaz marad) megpróbált kitörni szűkös keretei körül.
Az „A Whiter Shade Of Pale”-ben a Procol Harum ehhez Bach szellemét hívta segítségül, míg a Deep Purple orgonista frontembere, Jon Lord a klasszikus nagyzenekar és az öttagú rock-formáció concertálásában látta a jövőt.

Ám az igazi áttörés nem ezekhez az elszigetelt, bár fontos kísérletekhez, hanem két hetvenes években feltűnt zenész egy-egy művéhez kapcsolható.
Az 1973-ban napvilágot látott Tubular Bells, Mike Oldfield máig roppant hatással bíró gitárszimfóniája alig négy évvel előzte meg minden idők legismertebb és legfontosabb elektronikus könnyűzeneként kiadott albumát, Jean Michel Jarre Oxygene-jét.

A mai napig emlékszem, hogy gimnazista koromban barátommal hosszú szombat estéken át merengtünk a borítójával is a Föld pusztításának veszélyeire figyelmeztető zenemű felett. Színekre, témákra asszociáltunk, megpróbáltuk kibontani, értelmezni, szavakra fordítani a zenét.
És nem pusztán képzeletünk túltengése miatt, hanem mert Jarre lemeze eleve kínálja magát az efféle gondolatfolyamok kiárasztására.

Jarre muzsikáját nem kizárólag a klasszikus hatások különböztetik meg a korszak más hasonló próbálkozásaitól.
A Kraftwerk nem csupán sterilebb, a Tangerine Dream nem egyszerűen hatásvadászabb az Oxygene-nél, hanem egészen más minőséget képviselnek a kortárs zenében. Jarre műve igazi klasszikus a szó minden értelmében.
Benne a stockhauseni gondolattól a posztmodern paródiáig és vendégszövegekig a hetvenes évek „komoly” muzsikájának számos jegye fellelhető.

Mégsem elsősorban ezért szeretem. És nem is azért, mert az album egyes motívumait kísérőzeneként felhasználták a Galaxis útikalauz stopposoknak eredeti rádiójáték változatának elkészítéséhez. Hanem azért, mert a lemez tökéletes megtestesülése az egyetemes világzenének, amit akár világegyetemes muzsikának is nevezhetnék.

A nyitó részben mintha az űrben lebegve hallgatnánk a szférák zenéjét. És nem számít, hogy a köztudatban főként a második és negyedik - nyilván populárisabb, könnyebben megközelíthető - részek maradtak meg, a lemez csúcspontjának mindenképp az ötödik részt tekintem.
Ez a tétel önmagában végigvezet mindazon, ami a modern elektronikus zenével elérhető. A barokk motívumok nyugalmát egyszerre szinte tudathasadásos sztereofonikus megosztottság töri meg.

Úgy érezhetni, szétreped a fejünk az egymással viaskodó csatornák és témák között. Aztán következik a feloldás, a minimalista alap felett Ravel Bolerójának főtémáját idéző tematikai meditáció.
A hatodik rész földsóhaja pedig az óceánok hullámzásának monumentalitását és magasztosságát köti az emberi (és mindenféle magasabb rendű) élet legalapvetőbb megnyilvánulásához.

A feljavított CD mellé egy DVD-t is kapunk. Ezen Jarre és néhány zenésztársa újragondolva ismét feljátszották az eredeti dallamokat. És ehhez az eredeti hangszereket porolták le. Az egésznek hihetetlen sci-fi fílingje van. A muzsikusok mintha a hetvenes években elképzelt csillaghajó hídján irányítanák bolygóméretű járművüket.

Maguk a hangszerek úgyszintén meghökkentőek. Álmomban sem gondoltam volna, hogy puszta érintéssel efféle hangokat lehet kicsalni egy szigetelt (vagy ki tudja milyen) fémrúdból, vagy delejezéssel meg lehet szólaltatni egy antennát.
Az ősi szintetizátorok önmagukban is fenséges látványt nyújtanak, a köztük serénykedő zenészekkel együtt pedig végképp hatalmas élményt jelentenek.

A modern zene, a klasszikus és a populáris frigyének egyik első szép gyermeke méltó gúnyában került újrakiadásra. Meggyőződésem, hogy az évfordulós Oxygene-nek az elektronikus zene rajongói mellett általában minden zeneszerető ember gyűjteményében ott a helye.

Előadók:
Jean Michel Jarre - szintetizátorok
Claude Samard - szintetizátorok
Francis Rimbert - szintetizátorok
Dominique Perrier - szintetizátorok

A lemezen elhangzó számok listája:
DVD

2D-s és 3D-s koncertfilm
1. Prelude
2. Oxygene (Part I)
3. Oxygene (Part II)
4. Oxygene (Part III)
5. Variation I
6. Oxygene (Part IV)
7. Variation II
8. Oxygene (Part V)
9. Variaton III
10. Oxygene (Part VI)

A kulisszák mögött
3D-s képgaléria

CD
1. Oxygene (Part I)
2. Oxygene (Part II)
3. Oxygene (Part III)
4. Oxygene (Part IV)
5. Oxygene (Part V)
6. Oxygene (Part VI)

Diszkográfia:
Deserted Palace (1972)
Oxygene (1976)
Equinox (1978)
Magnetic Fields (1981)
The Concerts in China (1982) - koncert
Zoolook (1984)
Rendez-Vous (1986)
In Concert Houston-Lyon (1987) - koncert
Revolutions (1988)
Jarre Live (1989) - koncert
Waiting for Cousteau (1990)
Images - The Best Of Jean Michel Jarre (1991) - válogatás
Chronologie (1993)
Hong Kong (1994) - koncert
Oxygene 7-13 (1997)
Metamorphoses (2000)
Sessions 2000 (2002)
Geometry of Love (2003)
AERO (2004) válogatás
Live From Gdańsk (2005) - koncert
Live Printemps de Bourges 2002 (2006) - koncert
Téo & Téa (2007)
Oxygene (30th Anniversary Edition) (2007) DVD + CD