Főkép

Nem tudom, ki hogy van vele, de vannak ügyek, amelyekkel az elejétől fogva csak gond van, de nem egy, hanem sorozatban. Valami effélét éreztem a Génszimfóniával kapcsolatban. A cím egyébként nagyon hangzatos, bár az eredeti angol közelebb áll a tartalomhoz, lévén menet közben több ízben utalás történik a Gyermekek Csillagára.
Az persze más kérdés, hogy bolygóról lévén szó, aminek eszében sincs napként (csillagként) viselkedni, ez már az eredetiben is sánta hasonlat volt.

Bevallom őszintén, kicsit elfogultan kezdtem el a történetet, jobban mondva ott motoszkált bennem a kérdés, Joan Slonczewski mennyire ír mást, mint Bohdan Petecki a Messier 13 című regényében. Abban is egy idegen bolygó lakhatatlan felszínét kellett személyesen felderíteni. Mindkét műben egyforma megoldás születik, az embert kell átalakítani, hogy elviselje az adott bolygó viszonyait – védőfelszerelés (űrruha és otthonról vitt levegő) nélkül.

Joan Slonczewski művében, a Prokarion nevű bolygó jelenti a vágy titokzatos tárgyát. Érintetlen világ, ami nem csupán ásványi kincseivel kecsegteti a túlnépesedett Szövetség lakóit, hanem beköltözhető szabad lakóhelyekkel is. Az ehhez szükséges életformálás azonban főként a gyerekeken hatásos. Amire esetükben pár hónap elegendő, az a felnőttek számára évekig tartó kezelést jelent.

Az orvosi beavatkozás költéségét mindenki maga állja, vagy keres egy emberbaráti szervezetet, vagy más forrás után néz – itt jegyzem meg, igazság szerint nem sokat tudunk meg a jövő társadalmáról. Vélhetően vannak multicégek, akik saját elképzeléseik szerint folytatják üzleteiket, az is biztos, hogy az állam messze nem képes a polgárok igényeit kielégíteni. Másként biztosan nem tartana mindenki attól, hogy egy bolygó népessége lassan kihal egy gyógyítható járvány miatt.

Szóval gyerektelepeseket küldeni a „lakatlan” Prokarionra olcsóbb, mint tapasztalt tudósokat. Persze felnőttek is matatnak már a felszínen, hiszen különféle bányatársaságok megkezdték a kitermelést, de ezzel különösebben nem foglalkozunk a történetben. Maradnak a gyerekek (akik az egyszerűség kedvéért egyúttal árvák is), no meg az óvodára, iskolára felügyelő emberbaráti csoport tagjai (kiugrott űrgárdista – ezek szerint hadsereg is van –, és öntudatra ébredt intelligens gép egyaránt van köztük).

Bármennyire is hihetetlen, nekik kell választ találniuk a kérdésre: vajon a szerfelett furcsán „működő” bolygó (napnyugtakor menetrendszerűen érkező esők, szemlátomást egymással kommunikáló „fák”) rendelkezik értelmes lakossággal, vagy sem, és ha igen, akkor azok hol vannak, miért nem lépnek kapcsolatba a telepesekkel?

A biológus Slonczewski nem kispályázik, komolyan vette a műfaj nevében szereplő tudományos jelzőt, és olyan biológiai meg genetikai fejtegetést művel a regényben, hogy csak lestem (és persze többnyire egy kukkot sem értettem belőle). Ezek egyébként a legjobb részek a könyvben. Ami néhány hiányosság és furcsaság ellenére kellemes sci-fi, annak is a tudományos ágából. Egy olvasást mindenképpen megérdemel.