Főkép„Az élet szép” - mondja Roberto Benigni. „Az édes élet” - című filmjét Federico Fellini. „Az élet álom” - jegyzi meg Pedro Calderón de la Barca.
„Az élet olyan, mint egy doboz csokoládé” - állítja Forrest Gump. „Az életet érdemes elveszíteni” - biztosít George Carlin. „Az élet nem habostorta” - játssza ki legnagyobb ütőkártyáját Virág elvtárs.
Mégis, azért valahogy el kell tölteni ezt a meghatározhatatlan, varázzsal és kínnal teli hetvenegynehány évet. Hogy ki mit talál benne, hogy számára mi az élet értelme, az mindenkinek magánügye. Douglas Adams szerint 42.

Azonban sokan vannak olyanok, akiknek feltűnik, hogy milyen kivételes helyzetben vagyunk, hogy öntudattal rendelkezhetünk, képesek vagyunk jót és rosszat szétválasztani, félni a jövőtől, az ismeretlentől, a haláltól.
És meg is kérdik: honnan jön mindez a különleges képesség? Mi az alapja erkölcseinknek? Mi történik velünk, miután meghalunk?

Korábbi korok embertömegeinek teljesen nyilvánvaló volt, hogy az emberi sors csakis egy természetfölötti hatalom kezében lehet, melynek mindenképpen van egy, de lehet, hogy több irányítója is.
Isten ad és elvesz, mindent lát, mindent tud, mindenre képes. Egy emberiségen kívüli lény, mely egyszerre bosszúálló és jóságos, igazságos és büntető, de mindennek fölötte álló, abszolút ura e világnak.

Aztán az embert páratlan gyönyöreivel lenyűgöző, gazdag földi élet felkeltette egy Charles Robert Darwin nevű shropshire-i legény érdeklődését.
Roppant lelkesedéssel olvasta William Paley A természet teológiája című kötetét, melyben Paley kifejti, hogy az élővilág bonyolultsága és gazdagsága miért a legkiválóbb példa a teremtő tökéletes munkájára.
A mű, bár némiképp paradoxikusan, mégis kihatott Darwinnak az evolúcióról alkotott képére.

Darwin veszélyes ötlete, mely annak egyszerűségében rejlik, azóta meghódította a világot, és tudósgenerációk számára volt ihlető erejű.
Ezen tudósok közé tartozik Richard Dawkins is, akit a természettudomány szenvedélyes védelmének okán el is neveztek Darwin rottweilerének. Darwinnak másik kutyája is van ám: Thomas H. Huxley - az író és látnok Aldous Huxley nagyapja hasonló tevékenységéért a „Darwin bulldogja” megtisztelő címet viselte a XIX. században.

Munkája során, lévén etológus, evolúcióval foglalkozó biológus, gyakran találkozott a neokreacionistákkal és az értelmes tervezés (angolul: Intelligent Design, ID) híveivel, akik William Paley nyomán a régebbi világmodellt próbálják továbbéltetni.
Ennek pusztító hatását az Egyesült Államokban már érezni: több tagállamának tanulóit a törzsfejlődés ténye mellett időről-időre megpróbálják a kreacionista elméletekre is tanítani.

Az ID-mozgalom az USA-n kívül nem tett szert nagy figyelemre, de az Egyesült Királyságban és néhány közép-kelet-európai országban (pl. Lengyelországban és Szerbiában) az utóbbi években napirendre került az értelmes tervezés és hasonló vallási nézetek kérdése.

Könyve megírására azonban nem csak az ID-teoristák támadásai sarkallták, hanem a 9/11 utáni, egyre erősödő fanatizmus, és az erre válaszul érkező, hangos vallásellenesség.

E békevágyó hullámhoz csatlakozott a tudományos értelmiségiek egy szentségtelen hármasfogata: Christopher Hitchens, Sam Harris, és az előző kettő sikerein felbuzduló Richard Dawkins.
Az ő nevük fémjelzi a három legnagyobb nyilvánosságot kapó antiteista könyvet: Hitchens kötete a Nem nagy az Isten névre hallgat, Harrisé A hit vége és a Levél egy keresztény néphez, Dawkinsé pedig jelenlegi írásom tárgya.

Az Isteni téveszme nagy feladatot tűz ki célul: megpróbálja meggyőzni minden olvasóját, hogy miért bizonyos szinte teljesen, hogy semmiféle isteni erő nem létezik, hogy miért veszélyes a vallás a jelenlegi világra, és hogy a mérsékelt vallásosság miképp játszik a fanatikusok kezére.
Ha valakinek, akkor Dawkinsnak megvan ehhez az eszköztára. Számos könyvével már tökéletesre csiszolta íráskészségét, érthető, könnyen követhető és világosságot sugárzó mondanivalóját, szavakba öntött lelkesedését. Mindez meg is található legutóbbi írásában.

Az istenségek létének hitét egy ügyes huszárvágással tudományos elméletnek bélyegzi, tekintve, hogy világmagyarázó erőkként, rendező elvként tisztelik őket, és csodák tömkelegét tulajdonítják nekik.
Írásában megismertet a legfontosabb istenérvekkel, aztán alaposan szétkapja, lehordja és darwinista módra újra felépíti az istenhitet.
Foglalkozik a világ keletkezésének, az élet értelmének eszmetörténeti lépcsőivel, de erkölcseink eredetével is, melyek mind segítségünkre voltak a törzsfejlődés során, akár csak a hit képessége is.

Dawkins mégis megrója azokat, akik még a multimédiás erőszak korában is képesek a vallást jó szemmel nézni.
És az én értelmezésemben itt bukik el a történet. A brit biológus itt veszíti el célközönségét, amikor mindenféle finomkodás, cizelláltság és tisztelet nélkül esik neki a világ egy jelentős hányadának, akik nem adták még fel földöntúli reményeiket és evilági láthatatlan támaszaikat.

Ugyanis bizonyos vagyok benne, hogy egy új, egyetemes világi értékrend kialakításához nem a botot kell kirúgni az emberek kezéből, hanem lépésről-lépésre kell megtanítani őket járni. A világot önmagáért kell csodálni, és nem holmi rejtett megújhodás, külső feloldozás vagy földöntúli jutalom és büntetés mentén (f)élni az életet és a halált. De e célt nem lehet azonnal véghezvinni, legyen bármilyen erőteljes a hangnem.

Az tény, hogy Richard Dawkins nem félti magát, és meg is védi harcias álláspontját, amit a katódsugárcsöves, LCD-s vagy plazmaablakunkon kitekintve bizonyos mértékben igazoltnak is vélek.
A BBC vagy a CNN napi hírműsorait látván, a stand-up humoristák gondolatébresztő előadásait hallgatva a vallás irracionalitásairól, bizony magam is elgondolkodom arról, hogy van-e helye annak a kemény, radikális hangnemnek, melyet egyik oldalon a politikusok, ajatollahok, püspökök, prédikátorok, másik oldalt a tüzes lelkületű világi értelmiség képvisel.

Engem a könyv elolvasása után Dawkins meggyőzött arról, hogy igenis szükség van a szemek felnyitására, a fülekbe költözésbe; hogy be kell szállni a szív és értelem megnyeréséért folytatott küzdelembe.
Ugyanakkor aggódva hallgatom azokat az ateista és teista gondolkodókat egyaránt, akik a szerzőt a legszélsőségesebb fanatizmussal, fröcsögéssel és csúsztatásokkal vádolják.

Jómagam inkább az igenlő társasághoz húzódom, de nem tudok maradéktalanul bólogatni az Isteni téveszme minden sorára. Van, hogy Dawkins elveti a sulykot, és utána egy ideig nagyon nehéz nem letenni a könyvet.
Ennek ellenére azt gondolom, hogy akár hisz, akár kételkedik, akár tagadja egy felsőbb hatalom létét, meg kell ismerkednie Dawkins érveivel mindenkinek, akit foglalkoztat a természettudományok, a vallás, vagy a jelen kor szelleme.