FőképA Spice Girls pályafutása látványos sikerek és csúfos bukások egyvelege. A brit fiúbandákra adott válasz tulajdonképp egyet jelent azzal a puha-feminizmussal, amivel a kor szigetországi lányai észre próbálták vétetni magukat a popvilágban, és megpróbálták elhódítani a patriarchális zeneipar néhány bástyáját.
A „lány erő” avagy „lány hatalom”, amit az öt féktelen kiscsaj hirdetett, a jól fazonírozott arculatnak és a profi muzsikusoknak köszönhetően aztán valóban bejött a kilencvenes évek diszkóba járó és folyton Music Televisiont bámuló közönségének.

Nem így nekem. Szinte undorodtam a hagyományokat semmibe vevő, mindent félrelökő pökhendiségtől, ami a csapat első videoklipjeiből sugárzott. (Azt azért hozzá kell tennem, hogy az MTV egyszerű háttérként ment nálam, gyakran csak képpel, lehalkítva, így számomra főként a képi üzenet jött át, és ezzel volt a bajom.)

Aztán egy hosszú buszozás alkalmával olyan vezetőt sikerült kifognom, akinek valamiért a Spice Girls „Wannabe”-je volt a kedvence, és egész úton, vagy hússzor sikerült meghallgattatnia velem a számot.
És mint már sokszor életemben, most is arra kellett ráébrednem, hogy előítéleteim ellenére nem annyira vészesen értéktelen az a zene, amit a szélesebb (kevésbé sznob) közönség hallgat. Mondjuk úgy, rákaptam a lányok fűszeres dalainak ízére.

Olyannyira, hogy pop-vonalon lassacskán aktuális kedvenceimmé váltak, és még az ominózus (idehaza teljesen lehúzott, és hatalmas bukásként elkönyvelt) Spice World című filmet és pár videóra rögzített koncertjüket is végignéztem.
És tárgyilagosságom feladása nélkül meg tudtam állapítani, hogy a film butácskasága és egyéb hibái ellenére a lányokban pezseg az élet, sugárzik belőlük a jó értelemben vett magabiztosság és ambíció.
A koncertek meg egyenesen lenyűgözően látványosak voltak. Mindent megtaláltam bennük, amit egy színvonalas popzenei színpadi show-tól elvárhatok.

Ezért is örültem neki, hogy a hét év után visszatérő lánycsapat friss válogatásalbumot adott ki, amelyen két vadonatúj szám, a „Headlines” és a „Voodoo” is hallható.
Emellett többé-kevésbé kronologikus sorrendben felidézhetjük karrierjük legnagyszerűbb pillanatait, sorra hallgathatjuk azokat a slágereket, melyek jó ideig így vagy úgy meghatározták a brit popzenei szcénát.

Így egybegyűjtve a számokat, még feltűnőbb a zenei fejlődés. A pimasz bakfisokból fokozatosan klasszikusokat idéző popdívák lettek, és apró cseppekben ugyan, de a jazz is egyre inkább beszivárgott a dalokba.
Fanatikusok előtt bármennyire szégyellnivaló, nekem személy szerint ezért éppen a harmadik, Geri Halliwell nélkül felvett lemezről felkerült számok tetszenek leginkább.
A „Holler”-t ugyan kissé túlzottan táncosnak, elektronikusnak találom, a „Let Love Lead The Way” és a „Goodbye” pontosan annyira érzelmesek és professzionálisak, amennyire nem populáris zenéken „nevelkedett” ízlésem megkívánja.

Az új dalok, és itt elsősorban a „Voodoo”-ra gondolok, elsőre nem különböznek sokban az első két albumon megszokott muzsikáktól, hangzásukat, felfogásukat tekintve azonban egyértelműen modernebbek elődeiknél, különösen a „Headlines” igencsak eltalált átvezetője.

Ígéretes az újrakezdés, csak nehogy megint elhatalmasodjon a lányokon az önzés és a kivagyiság szelleme, ami egyszer már a csapat - időleges, ám hét esztendeig húzódó - felbomlásához vezetett.

Az együttes tagjai:
Victoria Beckham - ének
Melanie Brown - ének
Emma Bunton - ének
Melanie Chisholm - ének
Geri Halliwell - ének

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Wannabe
2. Say You’ll Be There
3. 2 Become 1
4. Mama
5. Who Do You Think You Are
6. Move Over
7. Spice Up Your Life
8. Too Much
9. Stop
10. Viva Forever
11. Let Love Lead The Way
12. Holler
13. Headlines (Friendship Never Ends)
14. Voodoo
15. Goodbye

Diszkográfia:
Spice (1996)
Spiceworld (1997)
Forever (2000)
Greatest Hits (2007)