Főkép
Lassú napom volt a Barnegat Könyvesboltban, ami nem meglepetés, hiszen a legtöbb nap lassú. Az antikváriusok elvégre nem álmodnak a nyugodt és lassú életről, hanem így élnek.
A napnak két fénypontja volt, és a kettő természetesen egyszerre történt. Egy nő felolvasott nekem egy verset, egy férfi pedig el akart adni egy könyvet. A költemény címe ez volt: „Smith, a Harmadik Oregon, meghal”. A költőt Mary Carolyn Daviesnek hívták, a nő, aki felolvasta a verset vékony, nyílt arcú, barna szemű, hosszú szempillájú teremtés volt, aki úgy fordította a fejét oldalra, mintha tollas barátaitól tanulta volna. Kicsi, formás, gyűrűtlen és körömlakk nélküli kezében tartotta Ms. Davies első könyvét Dobok az utcánkban címmel, amelyet valamilyen oknál fogva a Macmillan Company kiadásra érdemesnek talált 1918-ban. A nő olvasni kezdett:

„Ősz Oregonban – Soha nem látom viszont
Azokat a hegyeket, a kék és az eső foltjait
Az öreg Willamette felett. Fácánt sem verek
Fel, ahogy sétálok, hallom kiáltani
A fejem felett, lusta, hiszékeny madár…”

Én magam is egy hiszékeny, lusta valaki vagyok, ennek ellenére gyanakvó tekintetemet a „Filozófia és vallás” polcra vetettem, ahol egy vásárló lapozgatta a könyveket. Beesett vállú alak volt, húszas évei végén, a harmincas éve elején járt, bakancsot viselt, Levi’s farmert, sötétbarna flanelingére széles bordázatú barna kordbársony zakót húzott. Szarukeretes szemüveg. A zakó könyökén bőrfoltok. Gondosan nyírt szakáll. Hasonló színű bozontos haj, amire korántsem fordított annyi figyelmet, mint a szakállára.

„Amikor véget ér ez a buta álom,
A férfiak hazamennek, ahol rózsaszirmok
Borítanak minden utcát, és az egész
Év olyan, mint egy barátságos fesztivál.

Valami oknál fogva figyeltem a férfit. Talán azért, mert nem lettem volna meglepve, ha bármelyik pillanatban elslattyog az egyik közeli katolikus iskola irányába. Talán az aktatáskája miatt. Komolyabb könyvesboltokban, mint a Brentano és Strand, a vásárlóknak a bejáratánál le kell adniuk a táskájukat, de az én boltomban mindenki nyugodtan megtarthatja a kézipoggyászát, ami azonban távozáskor néha nehezebb, mint érkezéskor. A használtkönyv-kereskedelem nem a világ a legbiztosabb üzlete, és rendszerint utáljuk, ha az árukészletünk ilyen módon távozik az boltunkból.

Én már soha nem fogom látni, amint a bokrok
Elvesztik színüket, és a kikötőben horgonyzó
Öreg hajó magas árbocát sem. Azt mondják,
Haldoklok. Talán ezért tér vissza minden:
Az ősz Oregonban, a felriadó fácánok…

A nő elégedetten felsikkantott, gyorsan becsukta, odanyújtotta nekem, és megkérdezte, mennyibe kerül. Megnéztem az első oldalon a ceruzával beírt árat, magam elé húztam a kis táblázatomat a forgalmi adóval, ugyanis nemrégiben emelték meg 8,25 százalékra, amit ugyan többen képesek kiszámolni fejben, de ők például zárakat már nem tudnak feltörni. Mindannyian más tehetséggel vagyunk megáldva, és csak rajtunk múlik, miképpen használjuk.
– Tizenkét dollár – közöltem vele, majd kikerestem a megfelelő rubrikát a táblázatomban, és hozzátettem – plusz kilencvenkilenc cent forgalmi adó. – A nő letett a pultra egy tízest és három egydollárost, a könyvet belecsúsztatta a táskájába, és egy darab celluxszal szorosra húzta. Odanyújtottam neki egy egycentest. Egy pillanatra érintettük csak meg egymást, mégis úgy éreztem, mintha valami vibrált volna közöttünk. Semmi komoly, semmi drámai, semmi, ami lesöpört volna minket a lábunkról, de nem lehetett letagadni. Oldalra fordította a fejét, és a szemembe nézett. Egy romantikus regény szerzője minden bizonnyal kiemelte volna, hogy szavak nélkül is megértettük egymást, de ez hülyeség. Ő vett egy könyvet, fizetett, én meg visszaadtam neki egy egycentest. Történet vége.
A másik vásárlóm a Jézus Társaság tagja, Matthew Gilligan, A katogrammatikus kontra szinkogrammatikus című könyvének bukrámkötésű változatát nézegette. A kötet azóta ült a polcon, hogy megvettem a boltot az öreg Mr. Litazuertől, és csak én vettem néha kézbe, akkor is azért, hogy leporoljam. Ha figura el akar lopni valamit, legyen vele boldog, nekem nem fog hiányozni.
De amikor a költészetkedvelő nő boldogan kisétált a kezében Mary Carolyn Davies könyvével, a férfi visszatette a polcra Gilligan atya munkáját. Figyeltem a nőt, ahogy kilépett az ajtón: kosztümöt viselt, passzoló szilva- vagy ribizli- vagy mittudoménmilyen színű svájcisapkával, mindegy is, mert jól állt neki. A férfi odajött a pulthoz, és rátenyerelt.
Arckifejezése, már amennyire a szakállától láttam, visszafogott volt. Megkérdezte, vásárolok-e könyveket, hangja kapart, mintha nem sokat használta volna.
Amennyiben olyan könyvekről van szó, amiket el tudok adni, akkor igen, feleltem. A pultra emelte aktatáskáját, kinyitotta, és kivett belőle egy nagyméretű könyvet. A szerzőt François Duchardinnek hívták, a könyvet meg Lepidopterae-nek. Óvilági lepkéket és molyokat tárgyalt meglehetős részletességgel – mivel franciául íródott, csak tippelni tudtam az alaposságára –, és a lapok között számos színes rajzzal.
– Az első illusztráció hiányzik – közölte, ahogy lapozni kezdtem. – A többi ötvenhárom hiánytalanul megvan.
Bólintottam, és közben a fecskefarkú lepkék képeit nézegettem. Gyerekkoromban saját készítésű lepkehálóval fogdostam ilyeneket, majd egy befőttesüvegbe zártam őket, és miután elpusztultak, a szárnyukat szétfeszítve egy szivarosdobozba gombostűztem őket. Biztos jó okom volt arra, hogy így cselekedtem, de el nem tudtam képzelni, mi lehetett az.
– A nyomatokra szakosodott kereskedők szét szokták szedni ezeket a könyveket – magyarázta. – De ez egy olyan ritka kötet olyan jó állapotban, hogy egy antikváriumban a helye.
Megint bólintottam, és ezúttal a molyok képét tanulmányoztam. Az egyik ételmoly volt, felismertem, meg egy másiknak is tudtam a nevét, de elfelejtettem.
Becsuktam a könyvet, és megkérdeztem, mennyit kér érte.
– Száz dollárt – felelte. – Így egy nyomat kevesebb, mint két dollár. Az erre szakosodott kereskedők legalább ötöt vagy hatot kérne egyért, mert tudják, hogy a lakberendezők előszeretettel vásárolják őket.
– Az lehet – emeltem fel a könyvet, és ekkor megláttam a lapokon a pecsétet: „New York-i Közkönyvtár”. Ekkor elkezdtem keresni az „Állományból kivonva” pecsétet. A könyvtárak néha leselejteznek és eladnak jó néhányat a könyveikből, ahogy a múzeumok is cserélni szokták a képeket. Duchardin Lepidopterae című könyvén nem láttam ilyen pecsétet.
– A késedelmi díj valóban borsos összegre rúghat az idő múlásával – mondtam együttérzően –, de rendszeresen el szokták engedni, ha visszaviszik a könyvet. Nem túl tisztességes dolog, mert vagyunk jó páran, akik kifizejtük a késedelmi díjat, de így legalább visszakerülnek a régen elveszettnek hitt könyvek, és ez a fontos, nem? – Becsuktam a könyvet, és rátettem az aktatáskára. – Nem veszek könyvtári könyveket – közöltem vele.
– Mások viszont igen.
– Efelől nincs kétségem.
– Ismerek egy antikváriust, aki csináltatott egy „Állományból kivonva” feliratú pecsétet.
– Én meg ismerek egy ácsot, aki kalapáccsal veri be a csavarokat – feleltem. – Minden szakmának megvannak a maga trükkjei.
– Ez a könyv csak ott ült egy zárt szekrényben a kézikönyvek között. Csak külön kérésre adták ki helyben olvasásra, de mivel tudták, milyen értékes, jól eldugták, nehogy bárki megtalálhassa. A könyvtárnak a közönséget kell szolgálnia, de ezek olyanok, mint a múzeumok: a legjobb könyveiket elzárják az emberek elől.
– A jelek szerint sikertelenül.
– Ezt miért mondja?
– Maga elől nem tudták elzárni.
Hirtelen elvigyorodott, és megláttam egyenetlen, ámde tiszta fogait. – Bármit ki tudok onnét hozni – jelentette ki. – Bármit.
– Nem mondja.
– Szól, mi kell, én már hozom is. Megmondom magának, még a kőoroszlánok egyikét is el tudnám hozni, ha megfizetné.
– Eléggé szűkösen vagyunk itt.
Rátette a kezét a Lepidopterae-ra. – Biztos, hogy ez nem kell? Velem lehet alkudni.
– Természettudományokban elég gyenge a bolt. De nem is ez az érdekes. Egyszerűen elvből nem veszek könyvtári könyveket.
– Milyen kár. Pedig én csak ilyenekkel tudok szolgálni.
– Szóval maga specialista.
Bólintott. – Soha nem lopnék antikváriustól, könyvesboltostól, mert éppen elég nehezen élnek meg amúgy is. Gyűjtőtől sem lopnék, de könyvtárból… – Kihúzta magát, állkapcsában remegni kezdett egy izom. – Évekkel ezelőtt egyetemre jártam – mondta. – Amikor nem aludtam, a közkönyvtárban voltam vagy az egyetemiben. Amikor tíz hónapot töltöttem Londonban, végig a British Museumban olvastam. Sajátos a kapcsolatom a könyvtárakkal. Szeretet-gyűlölet, hogy pontos legyek.
– Értem.
Becsukta az aktatáskát, zárját a helyére pattintotta. – A British Museumban két Gutenberg-biblia is van. Ha egyszer azt olvassa, hogy az egyik eltűnt, tudni fogja, kinél van.
– Nos – bólintottam. – Akármit is szerez, ne ide hozza.

Két órával később a Bum Rap-ben ültem, és egy Perrier mellett Carolyn Kaisernek meséltem, mi történt. – Ott álltam, és egyre az járt az eszemben, hogy ha valami Hal Johnson asztalára tartozik, akkor ez az – mondtam.
– Kicsoda?
– Hal Johnson. Egy exzsaru, akit a könyvtár azért alkalmaz, hogy az időben vissza nem hozott könyveket megtalálja.
– És erre egy exzsarut alkalmaznak?
– Az életben nem – feleltem. – Hal Johnson egy James Holding nevű író novellasorozatának főhőse. Elindul egy könyv után, aztán a végén egy komoly bűnténybe botlik.
– Amit jól meg is old.
– Persze. Nem hülye. Az a könyv felébresztett bennem pár emléket. Gyerekkoromban lepkéket gyűjtöttem.
– Már mesélted.
– És néha bábokat találtunk. Az egyik molylepke képéről jutott eszembe. Szomorúfüzek álltak az iskolába vezető út mentén, a molylepkék pedig az ágakra rakták le a bábjaikat. Leszedtük, aztán befőttesüvegbe tettük őket, hogy megvárjuk, amíg kikelnek.
– És mi történt?
– Rendszerint semmi. Szerintem egyetlen bábom sem kelt ki. Nem minden hernyóból lesz molylepke.
– Ahogy nem minden varangyból lesz herceg.
– Milyen igaz.
Carolyn megitta a martiniját, és elkapta a pincérnő szemét, hogy hozhatja a következőt. Nekem még bőven volt az ásványvizemből. A Bum Rap egy kellemesen lepusztult kocsma a keleti Tizenegyedik utca és a Broadway sarkán, alig fél sarokra a Barnegat Könyvesbolttól és a Pudliművektől, ahol Carolyn kutyák mosdatásával keresi a kenyerét. Ugyan a munkája nem nagyon fényesíti az egóját, kapcsolatok szempontjából mégis hasznosabb, mint a könyvtárak fosztogatása.
– Perrier – mondta Carolyn.
– Én szeretem.
– Bernie, ez egy divatvíz. Mint a ruhamárkák. Semmi több.
– Lehet.
– Van estére programod?
– Elmegyek futni – feleltem. – Aztán lehet, hogy benézek ide-oda.
Mondani akart valamit, de megérkezett a pincérnő a martinival. A nő fején lenőtt szőke haj terpeszkedett, a fenekén szoros farmer, mellei alig fértek bele a rózsaszínű blúzba. Carolyn követte a tekintetével, ahogy visszament a pulthoz. – Nem is rossz – jegyezte meg.
– Azt hittem, szerelmes vagy.
– A pincérnőbe?
– Az adótanácsadóba.
– Alisonba?
– Utoljára azt hallottam – néztem rá –, hogy együtt készítitek az adóbevallásotokat.
– Attól még messze vagyunk. Tegnap este randiztunk. Jan Wallman-hez mentünk vacsorázni a Cornelia utcába, és valami halat ettünk, amit valami szósszal öntöttek nyakon.
– Emlékezetes vacsora lehetett.
– Tudod jól, hogy a részletek nem az erősségem. Sok fehérbort ittunk, Stephen Pendert hallgattuk, ahogy egymás után énekelte a romantikus balladákat, aztán elmentünk hozzám, és leültünk egy üveg Drambuie mellé, majd bekapcsoltuk a rádiót. Alison megcsodálta a Chagallomat, és megsimogatta a macskáimat. Árny annyira nem volt lelkes, de Myanmar élvezte nagyon.
– És mi volt a baj?
– Az van, hogy ő egy politikai és gazdasági leszbikus.
– Milyen leszbikus?
– Úgy gondolja, hogy a feminizmus elkötelezett követőjeként politikai okból kerülnie kell a szexuális kapcsolatot a férfiakkal. A munkája miatt alapvetően nőkkel találkozik, de nem fekszik le velük, mert erre még nincs készen testileg.
– Akkor mi marad neki? Tyúkok?
– Lehet, mert én a falra másztam tőle. Egyre csak töltöttem neki a piát, rámozdultam, ahogy kell, de sehova nem jutottunk.
– Még szerencse, hogy nem randizik férfiakkal. Mert még a végén megpróbálnák szexuálisan kihasználni.
– A férfiak rohadékok ebből a szempontból. Volt egy ócska házassága, és emiatt be van rágva a férfiakra. Ráadásul kénytelen továbbra is a férje nevét használni, mert a cégét így vezette be. Warren, ez a neve a férjének. Alison meg valami örmény, ami akkor lenne hasznos, ha szőnyeget adna el. Adótanácsadásban nem túl előnyös. Ugyanis arra ad tanácsot, hogy hogyan kell kevesebb adót fizetni.
– Helyes.
– Az ám. Ha nem lenne olyan csinos, hagynám a francba, de úgy érzem, még próbálkoznom kell. És ha az sem jön be, akkor pokolba Alisonnal.
– Ma este is találkoztok?
Megrázta a fejét. – Ma este bárokba megyek. Pár ital, bájos nevetés, és talán szerencsém lesz. Előfordult már.
– Légy óvatos.
A szemembe nézett. – Te légy óvatos.

Metróval hazamentem, rövidnadrágba meg futócipőbe bújtam, és nekiindultam a Riverside parknak. Szeptember közepe volt, a New York-i maraton alig egy hónapra, így a parkban rengetegen futottak. Néhány hozzám hasonlóan kocogtak, és megelégedtek három vagy négy nyamvadt mérfölddel hetente háromszor-négyszer. Mások a maratonra edzettek, hetente lenyomtak ötven-hatvan mérföldet, mert ez nekik Komoly Dolog volt.
Közéjük tartozott Wally Hemphill is, de ő vegyes edzést csinált: váltogatta a hosszabb és rövidebb távokat. Aznap este éppen a rövid volt soron, így egymás mellett futottuk le a négy mérföldet. Wallace Riley Hemphill nemrégiben vált el a feleségétől, válóperes jogászként dolgozott, és a harmincas évei elején járt. Olyan fiatalnak látszott, hogy még egy házasságot sem néztem ki belőle, nemhogy egy válást. Valahol Long Island keleti részén nőtt fel, de most a Columbus sugárúton élt, modellekkel és színésznőkkel randizott, no meg készült a maratonra. Nem volt partnere, egyedül dolgozott az irodájában a nyugati Harmincadik utca környékén, és miközben futottunk, egy új ügyfeléről mesélt, aki el akart válni a férjétől.
– Fogom magam, megírom, amit kell – mondta –, aztán kiderül, hogy az ütődött tyúkja nincs is férjnél. Egyedül él, egy darab férfi nélkül. Se férj, se szerető, se barát. De néha egyszerűen bekattan, és kerít magának egy ügyvédet, hogy azonnal el akar válni.
Cserébe én meg arról a vevőmről meséltem neki, aki könyvtárakra specializálódott. Wallace meg volt döbbenve. – Könyvtárból lopni? Úgy érted, vannak emberek, akik ezt teszik?
– Az emberek mindent ellopnak – feleltem. – Mindenhonnan.
– Micsoda világ.
Amikor végeztem, kicsit lazítottam és nyújtottam, majd hazasétáltam a Hetvenharmadik utca és a West End sugárút sarkára. Levetkőztem, lezuhanyoztam, nyújtottam még egy kicsit, és egy kis időre lehunytam a szemem.
Aztán felkeltem, a telefonkönyvből kikerestem két telefonszámot, és tárcsáztam. Az elsőt nem vették fel. A másikat két-három csengés után igen, és csevegtünk egy keveset. Majd ismét az első számot tárcsáztam, és hagytam kicsengeni vagy egy tucatszor, ami egészen pontosan egy perc, de ha az embert hívják, és ennyiszer kicsörög, akkor az legalább másfél órának tűnik.
Eddig minden rendben.
Döntenem kellett a kék és a barna öltönyöm között. A kéknél maradtam. Majdnem mindig ezt választottam, és ha így folytatom, egyszer arra leszek figyelmes, hogy a barna hirtelen divatba jön a széles hajtókája miatt. Egy kék inget vettem fel, csíkos nyakkendőt, és az összhatás alapján egy angol azt hihette volna, hogy kiváló iskolában végeztem. Egy amerikai számára annyit jelentett, hogy komoly, megbízható és jól kereső vagyok. Elsőre sikerült jól megkötnöm a nyakkendőt, és úgy határoztam, hogy ez jó előjel.
Kék zokni. Fekete papucscipő, ami ugyan annyira nem kényelmes, mint a futócipő, de sokkal elegánsabb. És majdnem olyan kényelmes, hiszen előtte belehelyeztem a személy szerint nekem készült ortopéd betétemet.
Fogtam a hasított bőrből készült, rézzárral- és sarkokkal ellátott aktatáskámat, ami vékonyabb és stílusosabb, mint a könyvtolvaj barátomé, majd megtöltöttem a szerszámaimmal: egy pár kivágott tenyerű gumikesztyűvel, egy rakás álkulccsal, egy tekercs ragasztószalaggal, egy ceruzalámpával, egy celluloid- és egy acéllappal, meg még ezzel és azzal. Amennyiben elkapnak, úgy a táskám tartalmát a törvény egy rácsos helyiséggel és mondjuk ötévnyi ingyenkoszttal jutalmazza.
A gyomrom egy kicsit összerándult a gondolatra, és örültem, hogy kihagytam a vacsorát. Mégis, annak ellenére, hogy a rácsok gondolata nem töltött el örömmel, az ujjaimon ismerős bizsergés futott végig, a szívem meg gyorsabban vert. Ó, add, uram, hogy kinőjem ezeket a gyerekes dolgokat. De még várjunk vele egy kicsit, ha lehet.
A táskába még belecsúsztattam egy sárga jegyzettömböt, a zakóm belső zsebét kitömtem golyóstollakkal, meg egy apró, bőrkötéses notesszal. A felső zsebből kikandikáló zsebkendőt kihúztam, újra hajtogattam, majd visszatettem a helyére.
Ahogy a lift felé sétáltam, megszólalt egy telefon. Akár az enyém is lehetett. Hagytam csengeni. A hallban a portás kelletlen tisztelettel nézett rám. A járdán fel sem kellett emelnem a kezemet, máris odaállt egy taxi.
A kopaszodó sofőrnek megadtam a címet az Ötödik sugárúton a Hetvenhatodik és a Hetvenhetedik utca között. Úgy döntött, hogy az Ötvenhatodik utcán vág keresztül a Central Parkon. Közben a baseballról meg az arab terroristákról beszélgettünk, de én a futókat is figyeltem, ahogy darálták a mérföldeket. Ők játszottak, én meg dolgozni indultam, és hirtelen nagyon frivolnak találtam őket.

A taxit fél sarokra a célpontomtól megállítottam, a sofőrnek adtam borravalót, majd gyalog indultam tovább. A buszra váró tömegbe vegyülve megálltam az Ötödik sugárúton egy zebránál, és alaposan megnéztem magamnak a Bevehetetlen Erődöt.
Mert ez az volt. Masszív téglaépület, amit a két háború között építettek, és a maga huszonkét emeletével elég komoly benyomást tett. A Charlemagne, ahogy az építtető nevezte, és egy-két apartmanja néha felbukkant a vasárnapi New York Times ingatlanhirdetései között. Pár éve társasházzá alakult, és a lakások akkor hatszámjegyű összegért cseréltek gazdát. A hatszámjegy hétszámjegy felé közelítő részén.
Alkalmanként hallok valakiről, mondjuk egy érmegyűjtőről, és a nevét megjegyzem. Hátha jól jön még a jövőben. Aztán megtudom, hogy a Charlemagne-ban lakik, és azzal a lendülettel el is felejtem, mert ez olyan, mintha egy bank széfjében tartaná az érméit. A Charlemagne-ban portás dolgozik, concierge segít a lakóknak, liftesfiúk állnak a liftben, mindenütt biztonsági kamerák figyelnek mindent. Beleértve a személyzeti bejáratot, a tűzlépcsőt, és még ki tudja mit. A concierge asztalán pedig ott a monitor, amin egyszerre hat kamerát képes szemmel tartani. A Charlemagne a biztonságfetisiszták valóra vált álma, és ugyan megértettem őket, azt már nem mondhatom, hogy tetszett is a mániájuk.
Egy busz jött, el is ment, a tömeg egy része felszállt rá. A lámpa zöldre váltott. Én meg fogtam a betörőszerszámokkal teli aktatáskámat, és lendületesen átmentem a másik oldalra.
A portás úgy nézett rám, mint egy kifutófiúra a Times Square egyik szexbárjából. Több aranysujtás volt rajta, mint egy ecuadori admirálison, és legalább annyi önhittség. Tetőtől talpig végigmért, és egyáltalán nem volt sem meggyőzve, sem lenyűgözve.
– Bernard Rhodenbarr – mondtam neki. – Mr. Onderdonk vár engem.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:

Matt Scudder:
Az apák bűnei
Az apák bűnei
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írásunk:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak