FőképA cím után igazán odaírhatta volna Pelham Grenville Wodehouse a korai napok kiegészítést is. Elvégre a Jeeves & Bertie Wooster sorozat írásainak könyv alakban történő megjelenését ettől a kötettől számítjuk. Vagyis a páros kezdeti kalandjairól van szó (ha jól emlékszem).

A Jeeves & Bertie Wooster sorozat első kötete több mint nyolcvan évvel ezelőtt jelent meg (egészen pontosan 1923. május 17-én), bár a teljesség kedvéért sietek hozzátenni, hogy pár novella újságokban már ezt megelőzően is olvasható volt.

Szóval ez még távolról sem egyetlen, regény terjedelmű történet, sokkal inkább önálló ötletek laza halmaza, amit a két főszereplő mára legendássá nemesült alakján kívül Bertie hajdani iskolatársa, pöttöm Bingo köt össze.
Merthogy, miként az a zseniális Jeeves megfogalmazza: Bingo túlságosan melegszívű, így a legváratlanabb pillanatban esik szerelembe, ami önmagában még nem lenne baj, de a célpontválasztás annyira véletlenszerűen történik, hogy bizony az angol hajadontársadalom minden rétege sorra kerül (arisztokrata és pincérlány a két véglet).

A fenti állítás tudom, egynél több igaz szerelmet feltételez, de sajnálatos módon ez fedi az igazságot. Bingo nem éppen az évekig tartó kapcsolatairól híres – esetében csupán hetekről beszélhetünk.
S mivel lényének gyermeki volta megakadályozza a gyakorlati kivitelezést (kezdeményezés a kiválasztott ifjú hölgyeknél, a vetélytársak vagy az ellenkező szülők kiiktatása), szüksége van olyan kipróbált segítőre, mint Bertie.

Aki szintén szegényes szellemiek terén, így a végeredmény előre borítékolhatóan rendre botrányba fullad, amin persze az olvasó jót derül. Aztán színre lép Jeeves, és a dolgok megoldódnak (bár nem minden esetben fordulnak jobbra).

De úgy vélem, „A Nagy Tisztelendő-hendikep” vagy a „Fair Play” mindenképpen az életmű legjobb pillanatai közül valók. Aztán a „Bingo elvtárs” sem utolsó, elvégre ritkán esik meg, hogy az arisztokrácia tagja (ez lenne Bertie) saját csoportja legyilkolászására agitálja az elvtársakat.

Ami első olvasásra furcsa volt, az Bertie szóhasználata. Annyira szlenget, annyira fiatalos mondatokat használ, hogy a későbbi kötetek ismeretében ez már-már zavaróan hat. Másodikra már nem annyira tűnik fel – gondolom Wodehouse is kísérletezett a szereplők véglegesre formálásával.

Annyit tennék hozzá a végén, hogy a kötet pár írását az angol tévés sorozat is feldolgozta, szóval aki úgy érzi, ezt már látta valahol – az nem téved.

A szerző életrajza