Roderick Gordon – Brian Williams: Az alagutak rejtélye
Írta: Galgóczi Tamás | 2007. 12. 06.
Vannak emberek, akik szabadidejükben a hegyek bérceit járják, míg mások a vízpartokra esküsznek.
Van, aki sakkozni jár, egyesek söröskorsó társaságában múlatják az időt – és vannak, bár meglehetősen kevesen, akik a napfénytől rejtve érzik jól magukat. No nem a vámpírokra gondolok, hanem barlangok és más földalatti járatok kutatóira.
Merthogy számtalan, napjainkban is feltáratlan üreg létezik. Nem is szólva azokról az elfelejtett pincékről, alagutakról és más effélékről, melyeket az idők során befalaztak, vagy ilyen-olyan okok miatt elhagytak.
A kötet szerzői, Roderick Gordon és Brian Williams mindketten rajonganak a valódi földalatti világ gondolatáért, ezért nem csoda, ha tervezett trilógiájuk nyitódarabjában olyan emberekkel ismerkedhetünk meg (Will és édesapja), akik szabad idejükben London alatt áskálódnak, hajdan volt tárgyak, alagutak, metróállomások és más effélék után kutatva. Mindezt persze a nyilvánosság kizárásával.
Ahogy haladunk előre, úgy bukkan fel egyre több árulkodó jel, és történik számos különös esemény, ami nem csupán az összeesküvés-elméletek kedvelőinek okoz örömet, hanem folyamatosan izgalomban tartja az olvasót.
Mire eljutunk odáig, hogy Will korábban megszokott „normális” élete megváltozik, már tele vagyunk sejtelemmel, és várjuk a bizonyosságot…
Persze a szerzőpár annál ügyesebb, mintsem nekünk legyen igazunk, ezért beiktattak pár váratlan fejleményt (egyik-másik esetében simán leesett az állam), no meg az is vitathatatlan, a földalatti „London” nem csak vázlatszerűen jelenik meg a könyvben.
Ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy a szerzők inspirációjukat olyan példákból merítették, mint a Párizs alatt nyugvó katakombák és üres kőfejtők, vagy az állítólag a New York-i Grand Central és Penn metróállomások alatti többemeletes labirintusokban lakó közösségek, és persze a Moszkva, Róma és London alatt tekergőző alagútrendszerek.
Ám emellett meg kell említeni azt is, hogy a történet szemlátomást épít H. G. Wells, valamint a filmsorozatként elhíresült A Szép és a Szörnyeteg ötleteire (főszerepben Linda Hamilton és Ron Perlman).
Arról nem is beszélve, hogy David Morrell Settenkedők című regénye is olyan emberekről szól, akik régi épületekben kutatják a múlt emlékeit.
Ezt leszámítva viszont azt mondom, „A régésztanonc” sorozat első kötete nagyon szórakoztató, főként, ha figyelembe vesszük a korhatárt jelző 12-es karikát. A cselekmény és a fordulatok ugyanis elsősorban ehhez az életkorhoz vannak igazítva.
A befejezés pedig alárendelődik a folytatásoknak, aminek szerintem sajnálatos eredménye, hogy igazából nincs befejezés. Ami annyira nem gond, hiszen trilógiáról lévén szó a történet a következő kötetekben bontakozik majd ki teljes terjedelmében.
Részlet a regényből
Van, aki sakkozni jár, egyesek söröskorsó társaságában múlatják az időt – és vannak, bár meglehetősen kevesen, akik a napfénytől rejtve érzik jól magukat. No nem a vámpírokra gondolok, hanem barlangok és más földalatti járatok kutatóira.
Merthogy számtalan, napjainkban is feltáratlan üreg létezik. Nem is szólva azokról az elfelejtett pincékről, alagutakról és más effélékről, melyeket az idők során befalaztak, vagy ilyen-olyan okok miatt elhagytak.
A kötet szerzői, Roderick Gordon és Brian Williams mindketten rajonganak a valódi földalatti világ gondolatáért, ezért nem csoda, ha tervezett trilógiájuk nyitódarabjában olyan emberekkel ismerkedhetünk meg (Will és édesapja), akik szabad idejükben London alatt áskálódnak, hajdan volt tárgyak, alagutak, metróállomások és más effélék után kutatva. Mindezt persze a nyilvánosság kizárásával.
Ahogy haladunk előre, úgy bukkan fel egyre több árulkodó jel, és történik számos különös esemény, ami nem csupán az összeesküvés-elméletek kedvelőinek okoz örömet, hanem folyamatosan izgalomban tartja az olvasót.
Mire eljutunk odáig, hogy Will korábban megszokott „normális” élete megváltozik, már tele vagyunk sejtelemmel, és várjuk a bizonyosságot…
Persze a szerzőpár annál ügyesebb, mintsem nekünk legyen igazunk, ezért beiktattak pár váratlan fejleményt (egyik-másik esetében simán leesett az állam), no meg az is vitathatatlan, a földalatti „London” nem csak vázlatszerűen jelenik meg a könyvben.
Ennek egyik oka minden bizonnyal az, hogy a szerzők inspirációjukat olyan példákból merítették, mint a Párizs alatt nyugvó katakombák és üres kőfejtők, vagy az állítólag a New York-i Grand Central és Penn metróállomások alatti többemeletes labirintusokban lakó közösségek, és persze a Moszkva, Róma és London alatt tekergőző alagútrendszerek.
Ám emellett meg kell említeni azt is, hogy a történet szemlátomást épít H. G. Wells, valamint a filmsorozatként elhíresült A Szép és a Szörnyeteg ötleteire (főszerepben Linda Hamilton és Ron Perlman).
Arról nem is beszélve, hogy David Morrell Settenkedők című regénye is olyan emberekről szól, akik régi épületekben kutatják a múlt emlékeit.
Ezt leszámítva viszont azt mondom, „A régésztanonc” sorozat első kötete nagyon szórakoztató, főként, ha figyelembe vesszük a korhatárt jelző 12-es karikát. A cselekmény és a fordulatok ugyanis elsősorban ehhez az életkorhoz vannak igazítva.
A befejezés pedig alárendelődik a folytatásoknak, aminek szerintem sajnálatos eredménye, hogy igazából nincs befejezés. Ami annyira nem gond, hiszen trilógiáról lévén szó a történet a következő kötetekben bontakozik majd ki teljes terjedelmében.
Részlet a regényből