FőképVágatindítás

1.
CSATT! A csákány nagy lendülettel a tárna falának csapódott, szikrát vetett egy láthatatlan kavicson, mélyen a földbe merült, aztán egy tompa puffanással váratlanul megállt.
– Ez lesz az, Will!
Dr. Burrows előrébb mászott a szűk vágatban, és, bár folyt róla a víz, és alig kapott levegőt a szűk helyen, tíz körömmel esett neki a sárnak. Lélegzete meglátszott a nyirkos levegőben. Ahogy kezével lapátolt, kettejük sisaklámpái fényében egy kátránnyal bekent, szálkás deszkapalánk jelent meg.
– Add ide a feszítővasat.
Will egy kis turkálás után ráakadt a zömök, kék feszítővasra, és apja kezébe nyomta. Dr. Burrows egy pillanatra sem szakította el pillantását a deszkákról; a feszítővas lapos végét két palló közé erőltette, nagyot nyögve hátrébb húzódott, hogy jobb fogást találjon a szerszámon, aztán elkezdte fel-le mozgatni. A deszkák recsegtek-ropogtak a rozsdás keretben, de végül meghajlottak, és nagy reccsenéssel kitörtek. Amikor Willt megcsapta a fenyegetően ásító nyílásból szivárgó nyirkos levegő, hátrébb lépett.
Még két pallót emeltek ki a helyükről, így éppen akkora lett a nyílás, hogy át lehetett rajta mászni, aztán egy perc pihenőt tartottak. Amikor egymásra néztek, úgy vigyorodtak el, mint két összeesküvő. Arcukon a nedves piszok a sisaklámpa fényében harci festésnek látszott.
A fekete nyílás előtt táncoló porszemek apró gyémántokként csillogtak, minden pillanatban más és más alakzatba rendeződtek, Dr. Burrows azonban nem sokáig gyönyörködött bennük, hanem óvatosan áthajolt a résen, Will pedig melléfurakodott, hogy a válla fölött ő is bekukkanthasson.
Sisaklámpáik fénye egy ívelt, csempézett falra esett, aztán, ahogy elfordították a fejüket, beljebb világított. A falat régi, lassan lemálló plakátok borították, melyeknek sarkai úgy lebegtek az enyhe huzatban, ahogy a tengeri moszatok indái egy erős óceáni áramlatban. Will feljebb emelte a fejét, hogy még tovább láthasson, és távolabb egy zománcozott táblát pillantott meg. Dr. Burrows követte fia tekintetét, így kettejük lámpáinak fényében már világosan ki lehetett venni a nevet.
– Highfield & Crossly North! Ez az, Will, ez az! Megtaláltuk! – Dr. Burrows izgatott hangja csak úgy visszhangzott az elhagyatott állomás nyirkos szegleteiben. Enyhe huzatot éreztek az arcukon: mintha valami ebben a föld alatti zárt, évek óta elfeledett katakombában megriadt volna a durva betolakodástól, és végigfújt volna a peronon és a síneken.
Will vadul rugdosni kezdte a lábuknál lévő deszkákat. Eleinte csak rothadó szilánkok és fadarabok szálltak mindenfelé, aztán hirtelen engedett alul a föld, és beszakadt az üregbe. Will átvergődött a nyíláson, miközben jó erősen megmarkolta az ásóját. Apja azonnal utánamászott. Lépéseik csikorogtak a peron kemény felületén, járásuk visszhangot vert, sisaklámpáik fénye pedig fel-felszaggatta a mindenütt jelen lévő homályt.
A plafonról sűrű pókhálók lógtak, és Dr. Burrowsnak nagyot kellett fújnia, amikor az egyik az arcára tapadt. Közben lámpájának fényében látta, hogy fia lelkesen tekintgetett körbe a sötétben. Fehér haja kócosan meredezett elő viharvert bányászsisakja alól, világoskék szeme izgatottan csillogott. Ruháit leírni már nehezebb lett volna, mivel mind színre, mind tapintásra arra a vörösesbarna agyagra hasonlítottak, amelyben eddig dolgoztak. Tetőtől talpig ez borította, így leginkább úgy nézett ki, mint egy csodálatos módon életre kelt agyagszobor.
Ami Dr. Burrowst illeti, ő vékony, szívós testalkatú, se nem magas, se nem alacsony, inkább átlagos magasságú férfi, kerek arcú és szúrós szemű, amelynek pillantását kvarclencsés, aranykeretes szemüvege még inkább kihangsúlyozta.
– Nézz csak fel oda, Will! – szólalt meg, amikor sisaklámpája megvilágított egy feliratot a fölött a nyílás fölött, amelyen az előbb másztak át. KIJÁRAT – hirdették a nagy, fekete betűk.
Bekapcsolták a zseblámpáikat, így már elegendő fény volt ahhoz, hogy végigpillantsanak a peronon. A mennyezetről gyökerek lógtak alá, a falakat penészfoltok borították, néhol pedig, ahol a repedéseken keresztül folyadék szivárgott, fehér mészcsíkok húzódtak. A távolból vízcsobogás hallatszott.
– Na, mit szólsz ehhez a lelethez? – kérdezte némileg önelégült hangsúllyal Dr. Burrows. – Gondolj csak bele, az új highfieldi vonal megépítése, azaz 1895 óta senki nem járt itt! – Kisétáltak a peron szélére, és Dr. Burrows bevilágított a vonatalagút nyílásába. Az alagút azonban el volt torlaszolva, csak egy nagy halom földes terméskövet láttak. – Ugyanilyen lesz a másik vége is, bizonyára mindkét kijáratát lezárták – mondta.
Ahogy tovább sétáltak a peronon, a falon még néhol ki lehetett venni az eredeti, zöld szegélyes, krémszínű csempéket, amelyekre érdekes mintákat rajzoltak a repedések, három méterenként gázlámpák álltak, egy részükön még mindig rajta volt az üvegből készült lámpabúra.
– Apa, apa, gyere csak ide! – szólalt meg Will. – Láttad ezeket a plakátokat? Még simán el lehet olvasni a feliratokat! Itt van például ez: … a Wilkinson Cirkusz… a Közréten… 1895. február 10-én. És egy kép is van – mondta izgatottan, amikor apja melléje lépett. A plakátot megkímélte a víz, így jól látszott a rikító színekkel festett cirkuszi sátor, előtte pedig egy kék ruhás, cilinderes ember. – Vagy nézd ezt! – mutatott egy másikra Will. – Túlsúlyos? A megoldás: Dr. Gordon Elegancia Kapszulája! – Az elnagyolt rajzon egy pocakos, szakállas férfi emelt magasra egy üvegcsét.
Ahogy még tovább mentek, ki kellett kerülniük egy nagy halom terméskövet, amely egy boltíves átjáróból omlott a peronra.
– Ez vezetett át a másik peronra – mondta Dr. Burrows a fiának. Aztán egy öntöttvas pad előtt mindketten megálltak. – Ez jól fog mutatni a kertben, csak le kell takarítani, és egy kicsit kifényesíteni – mormogta, miközben Will zseblámpájának fénye egy sötét faajtóra vándorolt, amely eddig megbújt a homályban.
– Apa, a tervrajzodon nem volt valami irodaféleség is? – kérdezte Will az ajtót vizsgálgatva.
– Iroda? – kérdezett vissza Dr. Burrows, de közben már a zsebeiben kutatott a térképe után. – Nézzük csak.
Will nem várt a válaszra, hanem megpróbált benyitni. Az ajtó azonban nem engedett. Dr. Burrows nem sokáig vizsgálgatta a térképet, inkább Will segítségére sietett. Vállukat nekivetve megpróbálták belökni az ajtót, amely jócskán megvetemedett már a keretben, harmadik próbálkozásra azonban váratlanul engedett, és mindketten beestek a mögötte lévő helyiségbe. Fejükre-vállukra bőven záporozott az iszap. Köhögve és a szemüket törölgetve folytatták útjukat a pókhálók szövevényén keresztül.
– Azta! – kiáltott fel Will halkan. A kis iroda közepén egy íróasztal állt, mellette szék, mindkettőt vastagon fedte a por.
Will óvatosan a szék mögé lépett, és kesztyűs kezével lekotorta a falról a pókhálókat. Alóluk a földalatti vasútrendszer hatalmas, megkopott térképe tűnt elő.
– Az állomásfőnök hivatala lehetett – mondta Dr. Burrows, és ruhaujjával letörölte az asztal tetejéről a port. A por alatt egy jegyzéktömb lapult, rajta egy nagyon mocskos teáscsésze tányérral. Mellettük egy kisebb, színehagyott berendezés állt, körülötte az asztalon zöld festéknyomok. – Lenyűgöző! Egy kitűnő kis vasúti távíró, ha nem csalódom, rézből!
Két falat végig polcok borítottak, rajtuk rothadó kartondobozok. Will találomra kiválasztott egyet, és gyorsan az asztalhoz cipelte, mivel tartott tőle, hogy szétesik a kezében. Az elformátlanodott tető régi jegytömböket rejtett. Will felemelt egyet, de a gumiszalag elszakadt, és a jegyek mindenfelé szétszóródtak az asztalon.
– Még kitöltetlenek, nincsenek megírva – mondta Dr. Burrows.
– Tényleg – állapította meg Will a jegyet vizsgálgatva. Apja tudása mindig lenyűgözte.
De Dr. Burrows már nem figyelt rá: az egyik alsó polc előtt térdelt, és éppen egy nehéz tárgyat próbált kiráncigálni. A csomagolásként szolgáló, foszlott textília a tapintása nyomán azonnal porrá hullott.
– És itt is van… – jelentette be Dr. Burrows. Will a géphez fordult, és jól megnézte magának. Egy régi írógépre hasonlított, egyik oldalán jókora húzófogantyúval. – Egy szép példánya a korai jegynyomdáknak. Egy kicsit rozsdás, de azt könnyen le lehet szedni róla.
– A múzeumnak adod?
– Dehogy! Marad a saját gyűjteményemben! – felelte Dr. Burrows mosolyogva. Majd hirtelen elkomolyodott. – Figyelj, Will, erről az egészről senkinek egy szót sem. Megértetted?
– Hát persze – pillantott felé Will. Nem igazán értette, mit akar az apja. Hiszen eddig sem nagyon reklámozták, miféle földalatti munkálatokat folytatnak a szabadidejükben, nem mintha bárkit is komolyabban érdekelt volna. A föld alatt rejlő, felfedezetlen titkok kutatása olyan szenvedélyük volt, amelyben nem osztozott rajtuk kívül senki más, apa és fia között viszont erős szövetséget alakított ki.
Egymással szemben álltak az irodában, bányászlámpásaik fénye egymás arcára szegeződött. Mivel a fia annyiban is hagyta, Dr. Burrows egy ingerült pillantás után folytatta:
– Azt hiszem, nem kell, hogy emlékeztesselek arra, mi történt tavaly azzal a római villával, nemde? Egyszerre csak előkerült az a nagyfejű professzor, rátette a kezét az ásatásra, és elvitte az egész dicsőséget. És, bár én fedeztem fel a lelőhelyet, mit kaptam? Egy köszönő lábjegyzetet a nyomorúságos kis tanulmányában.
– Igen, emlékszem – mondta Will, és eszébe jutott, milyen csalódott és dühös is volt apja akkoriban.
– Azt akarod, hogy újra az történjen?
– Nem, dehogy!
– Nahát akkor. Ez alkalommal nemcsak lábjegyzet leszek. Sőt a legjobb lenne, ha senki nem szerezne róla tudomást. Ezt nem fogják elvenni előlem, most nem! Rendben?
Will bólintott, és lámpájának fénye fel-alá járt a falon.
Dr. Burrows az órájára pillantott.
– Viszont most már tényleg ideje visszaindulnunk.
– Oké – rántotta meg a vállát Will kelletlenül.
Apja elértette a hangjában rejlő csalódottságot.
– Ne aggódj, nem maradunk le semmiről! Holnap éjjel az egészet kedvünkre átkutathatjuk.
– Persze, persze – morogta kedvetlenül Will, és az ajtó felé indult.
Dr. Burrows kedveskedve ütögette meg a védősisakját.
– Igazi, jó munka, nem? Az a sok hónapnyi ásás végre meghozta a maga gyümölcsét.
Visszasétáltak a nyíláshoz, és, miután még egy utolsó pillantást vetettek a peronra, visszamásztak az alagútba. Jó hat méterrel később az alagút már annyira kiszélesedett, hogy egymás mellett is tudtak menni, de Dr. Burrowsnak meg kellett görnyednie, ha fel akart állni.
– Meg kell kettőznünk a támasztékokat és a gyámfákat – jelentette ki Dr. Burrows, miközben a fejük fölött feszülő ácsolatot nézte. – A méterenként egy helyett, amelyről beszéltünk, méterenként kettő kellene.
– Persze, apa – helyeselt fásultan Will.
– Ezt pedig el kell hordanunk innen – mutatott Dr. Burrows bakancsa orrával egy agyagkupacra. – Nem jó az, ha nincs elég helyünk idelent.
– Nem, nem jó – mondta Will is, de nem igazán volt kedve az egészhez. A felfedezés izgalma általában olyan magasra csapott benne, hogy nem igazán követte apja biztonsági előírásait. Ő ásni szeretett, és a legkevésbé sem érdekelte az ilyesfajta „házimunka”, ahogy Dr. Burrows nevezte. Arról nem is szólva, hogy apja ritkán vett részt az ásásban, leginkább csak akkor került elő, ha valamelyik megérzése beigazolódni látszott.
Dr. Burrows szórakozottan fütyörészett, miközben néha lassított, hogy megvizsgáljon egy kupac gondosan egymásba csúsztatott vödröt, vagy egy halom deszkát. Ahogy egyre feljebb jutottak, Dr. Burrows egyre többször állt meg ellenőrizni a támasztékokat. Időnként tenyérrel meg is ütötte őket, ilyenkor fütyülése visításszerű hangba csapott át.
De aztán a járat egyre vízszintesebb lett, és végül egy nagy kamrába torkollott, melyben egy x-lábú asztal és két viseltes fotel állt. Felszereléseik egy részét az asztalra rakodták, aztán felkapaszkodtak az alagút végén lévő kijárathoz.
A toronyóra hetet ütött, amikor a Temperance téri parkoló sarkában a csatornanyílást fedő bádoglemez kissé felemelkedett. Kora ősz volt, a nap éppen csak eltűnt a horizonton, amikor apa és fia, miután megállapították, hogy környéken nincs senki, hátratolták a lemezt. A gerendákkal keretezett üreg teljes szélességében feltárult. Még egyszer ellenőrizték, nincs-e még valaki a parkolóban, aztán kimásztak az üregből. Miután a lemezt visszatolták a helyére, Will földet rugdosott rá.
Egy szellő megzörgette a hirdetőtáblákat a parkoló körül, és egy újságpapírt hajtott maga előtt, amelyből csak úgy hullottak a lapok mindenfelé. A lemenő nap sugara még egyszer megcsillant a közeli Peabody lakótelep egyik bérházának borvörös homlokzatán. Apa és fia kifordult a parkolóból. Úgy néztek ki, mint két aranybányász, akik a domb lábánál lévő bányájukat elhagyva éppen a város felé igyekeznek.

A Kiadó engedélyével.