FőképHa ez így megy tovább, lassan én is úgy leszek Jacqueline Wilson (született 1945. december 17-én, bár akkor még Jacqueline Aitken volt a neve) regényeivel, mint az egyszeri horror-rajongó a kedvenc filmjeivel: imádja nézni őket, de semmi pénzért nem kíván szerepelni bennük.

Hasonlóan hasadt érzéseim voltak az utóbbi időben Wilson könyveivel kapcsolatban, függetlenül attól, éppen melyiket olvastam.
Szeretem mindet (ezt kell mondjam, ha őszintén végiggondolom magamban), bár időnként szeretnék már srácokról és NEM hátrányos helyzetű fiatalokról olvasni tőle. Mivel azonban óhajom szemlátomást nem jut el a tengerentúlra, beérem azzal, ami van.

Hogy mi van? Hát semmi jó. Legalábbis Dixie szerint, aki a legkisebb Diamond lányként kéretlen krónikásként osztja meg velünk családjának belső titkait és balszerencsés döntéseit. Ez utóbbiakért főként a kedves mama (Sue Diamond) felelős.
Most például elcserélte az önkormányzati lakást egy hasonló tulajdonú házra, melyről csak a beköltözéskor derült ki szívfájdítóan romos állapota. És bár nincs egyedül, hiszen négy lányával él együtt, egyikőjük sem jártas a házi barkácsolásban.

Apára meg nem futja, ezért a házra nyugodtan kitehetik a női szakaszt táblát. Pasik persze felbukkannak a történetben, de erősen kétséges, kibírják-e a családban uralkodó állapotokat, vagy világgá szaladnak az első találkozó után.

Kis túlzással minden rossz megtörténik, ami megtörténhet, ráadásul a lányok kellőképpen önfejűek, az anyjuk meg átmenet a hisztérika és az álomvilágban élő nő között (a borítón látható piktogrammok őket szimbolizálják, és már ebből sejthető, menyire eltérő mentalitással bírnak).
Együtt borzasztó koktélt alkotnak, amit nem igazán old fel Dixie fantáziálása – szóval minden fronton katasztrófa közeleg.

Hogy ebből mit hoz ki Wilson? Nos, igénybe véve az antik görög drámák vészhelyzet esetén alkalmazott megoldását, a dolgok nem válnak tragikussá – talán.

Ha megkérdeznék tőlem, ugyan áruljam már el, mi is volt a regény tanúsága, bizony gondban lennék. Hamarjában csak a családi összetartás jut az eszembe, valamint hogy kellőképpen szórakoztató olvasmány (választott témája ellenére is), ami ideális útitárs ezekben a borongós napokban.