FőképAz utóbbi időben rendkívül elterjedtté vált egy régi-új zenei stílus, ami a metalcore nevet viseli.
A kategória megnevezésének kettőssége nem véletlen, hiszen a zene egyaránt merít az old school hardcore zenék örökségéből és a mai modern metalnak valamelyik ágából, amihez még egyéb zenei hatások, vagy külsőségek is adódhatnak.
Az egykoron undergroundnak számító hardcore metallal való keverésével sikerült egy olyan stílust alkotni, ami manapság nagyon népszerű lett a fiatalok körében, és ami gombamód megszaporította a fiatal metalcore bandák számát.

Mint minden hasonló trendnek, ennek is megvan az a pozitív hatása, hogy életben tartja és elviszi a metal zenéket azokhoz, akik korábban nem ismerték, vagy szerették. A kanadai fiatalokból verbuválódott The Agonist nevű együttes is ennek a tendenciának, és a feltörekvő metalcore hullámnak egy terméke, jelen írás tárgya pedig az első lemezük .

Szerencsétlen véletlen folytán került hozzám ennek a vadonatúj zenekarnak a lemeze, s ha már így alakult, akkor gondoltam, megpróbálom megemészteni a rajta hallható muzsikát annak ellenére, hogy nem az én világom ez a stílus.
Valamennyire azért furdalt a kíváncsiság, hogy milyen zenét is tolhatnak ezek a fiatalok, annál is inkább, mivel a frontember egy hölgy.
Ez egy kis reménykedésre adott okot, mivel az egyébként metalcore-ban utazó zenekarokkal kapcsolatban nálam a legfőbb problémát az énekesek egysíkú üvöltözése/hörgése jelenti.

Részben igazam is lett abban, hogy a banda élén feszítő énekesnő próbál dallamos énekkel is operálni a megszokott hc-s énektémák mellett, másrészt azonban nem volt különösebben egyedi, vagy különleges ebben sem, ami alapján kitűnhetne a többi hasonszőrű zenekarok rengetegéből.

A zene itt sincs túlbonyolítva, hallhatóan a hangsúly inkább a megszólaláson és a súlyosságon van, semmint a közérthetőségen.
Az egyébként rettentő igényes kivitelezésű lemez külalakra is sötétebb atmoszférát mutat, amit a pozitív, reményteli benyomást keltő refrénekkel ellensúlyoznak.
A modern, adott esetben tört, vagy pattogó ritmusra riffszőnyegeket pakoltak, amik azonban kevésbé eredetiek, s a dallamok sem annyira fogósak.
A zene így könnyen áthajt az emberen anélkül, hogy bármi maradandó károsodást, vagy kellemes bizsergést hagyott volna maga után.

A durva ének illik a zúzáshoz, ami szintén kevésbé egysíkú a pályatársakéhoz képest, de még így is kicsit egyhangú.
A dallamos ének pedig megszínesíti ugyan a muzsikát, de mégis hiányolok valamit a dalokból, ami hitelessé, vagy emlékezetessé teszi őket, pedig az egyből észrevehető, hogy a refréneket kidolgozták és ezek mind dallamosak is.

Az összkép az In Flames utóbbi lemezeire emlékeztet, csak némileg leegyszerűsített zenei alappal. Talán a valódi érzelmeket hiányolom a zenéből, inkább olyan, mintha ez csak egy stílusgyakorlat lenne.
Viszont pozitív, hogy pl. rögtön az intrót követő „Rise and Fall”-ban egy gitárszóló is megbúvik, a „Business Suits and Combat Boots”-ban pedig szép zongorás levezetés van, de a „Void of Sympathy”-ban is akad némi finomság, tehát azért vannak értékei.

Végső konklúzióm, hogy a The Agonist-nak sem sikerült közelebb hoznia hozzám ezt a zenei stílust, de az irányzat kedvelői könnyen egy új kedvencet tisztelhetnek bennük, mert alapvetően igényes produkcióról és fejlődőképes új zenekarról van szó.

Az együttes tagjai:
Alissa White-Gluz – ének
Danny Marino – gitár
Chris Kells – basszusgitár
Derek Nadon – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Synopsis
2. Rise and Fall
3. Born Dead; Buried Alive
4. Take a Bow
5. Trophy Kill
6. Business Suits and Combat Boots
7. Memento Mori
8. Serendipity
9. Void of Sympathy
10. Chiaroscuro
11. Forget Tomorrow

Diszkográfia:
Once Only Imagined (2007)