Főkép

Nem is emlékszem, mikor sikerült utoljára teljesen kiélveznem egy első előzenekar produkcióját. Ezúttal kis híján összejött, hiszen a munkából is időben elszabadultam, és majdnem egy órával a kezdés előtt a PeCsához értem.
Csak hát kifelejtettem a fránya sorban állást, előbb a helyszín, majd a ruhatár előtt. Így az első számról mégiscsak sikerült lemaradnom.

Pedig a Ride The Sky nevű német-svéd vegyes formáció nem nyomta rosszul. Dallamos, erőteljes metáljuk eléggé jól felfűtötte a hangulatot, és a közönség is jól reagált a nótákra. Én persze nem sűrűn hallgatok ennyire klasszikusnak tekinthető heavy (power) metalt, de azért az nekem is átjött, hogy elég rendesen zúznak a fiúk.

A holland Epica ellenben egészen más lapra tartozik. Értük eleve kimentem volna, sőt, be kell vallanom, hogy valójában értük mentem ki a koncertre. Az Epica ugyanis azt a vonalat vitte, fejlesztette tovább, amit évekkel ezelőtt még honfitársaik, a Within Temptation (no meg az olasz Lacuna Coil még ma is) képvisel.
Gótikus, finom női ének szól súlyos gitártémák felett, és néha deathes hörgés felelget a keleties, nem egyszer egészen erotikus dallamokkal.

Simone Simons hangja sajnos főként az operai, teltebb, erőteljesebb motívumokban érvényesült a maga teljességében, a lágyabb, szellősebb pillanatokban előfordult, hogy kissé elúszott, nem állt meg igazán, ennek ellenére hatalmas élmény volt énekelni látni őt a színpadon.

Az egész mindent összevetve sokban emlékeztetett a Therion death és tradicionális heavy metal alapú szimfonikus kísérleteire - valószínűleg nem kis részben a kompozíciók hosszúsága és összetettsége, no meg a dallamosság és a keménység tökéletes egyensúlya miatt –, a svédek teatralitása, sokak szemében talán visszatetsző, számomra ugyanakkor kifejezetten élvezetes színpadiassága nélkül.

Szóval akár azt is mondhatnám, hogy az Epica a Nightwish, Korpiklaani, Within Temptation és Therion által határolt terület elemeit gyúrta össze, az általuk feleslegesnek ítélt sallangok nélkül.
Én egyetlen kivetnivalót találtam a produkcióban, mégpedig a rövidséget. Ugyanis minden további nélkül elhallgattam volna még őket akár egy órán át is. De hát ez az este nem az övék volt, mert a fő hely azért a Sonata Arcticát illette.

Habár régebben még egyáltalán nem lelkesített volna, hogy a Sonata Arcticát élőben láthatom, mára sokat változott a helyzet. Egyrészt végre letettek az asztalra egy igazán ütős - de legalábbis nekem tetsző - albumot, az Uniát. Azóta egészen más füllel hallgatom a finneket.
Másrészt pedig csatlakozott a csapathoz egy igencsak képzett, a klasszikus virtuózokhoz sorolható gitáros: Elias Viljanen.

Talán éppen a gitárosváltás miatt mintha sokkal tisztábban és erőteljesebben szóltak volna a dalok. A szólók nem csak elképesztő tekerések voltak, hanem metálhoz képest meglehetős átgondoltsággal felépített improvizációk. No és a gitár is csodálatosan tisztán szólt a hatalmas hangerő ellenére.

Ezen kívül képzettségének és felfogásának köszönhetően Viljanen olyan elemek sorát (például a Deep Purple-től ismert „Child In Time” szólójának utolsó motívumát) csempészte be a zenébe, amit korábban nem nagyon hallottam a bandától, igaz az efféle színesítést rosszabb indulatú kritikusok úgy értékelhetnék (a Deep Purple esetében például meg is tették), hogy egyszerűen klisékkel pakolta tele a számokat.

A hang pedig… ahhoz egyértelműen kétség sem férhet, hogy amit Tony Kakko a hangszálaival művel, az ott van a topon.
Furcsamód ez leginkább az első ráadásszámban jött ki, amikor Kakko a közönségen dobolva (ehhez, vagyis a három csoport megfelelő megszólaltatásához meglehetősen hosszas instruálásra volt szükség) elénekelte a „We Will Rock You”-t, ami a Queen-emlékkoncertek legszebb pillanatait juttatta az eszembe.

A közönség az átmeneti elmezavar (vagy egyszerű értetlenség) kivételével tökéletesen levette a hangulatot.
Teljesen együtt éltek a zenekarral, a számokkal - úgy tűnt, és ezt Kakko meg is jegyezte, hogy minden egyes itteni koncert alkalmával egyre tüzesebb a hangulat, egyre átszellemültebben csápol, énekel a fokozatosan gyarapodni látszó és vitathatatlanul lelkes rajongótábor.

Az viszont meglepett és kissé elgondolkoztatott, hogy ahelyett, hogy az új album anyagát mutatták volna be, inkább a régebbi sikerszámokból összeállított „slágerparádé” kerekedett ki az egészből.
Egyértelműen az eszeveszett tempójú, dallamos speed/power metal dalok domináltak az Unia kidolgozottabb, epikusabb nótái mellett, helyett. De a közönségnek ez láthatóan bejött, úgyhogy nem hinném, hogy bárki is csalódottan távozott volna a koncertről.