Főkép

A vicces nevű Alabama Thunderpussy és az ex-Carcass/Napalm Death gitáros Bill Steer vezette Firebird bulija egy könnyed, laza és feelinges zenés est ígéretével csábított egy szép csütörtöki napon a Kultiplexbe.

Nem kellett csalódnom, sőt, minden várakozásomat felülmúlta ez a program, bár a főbanda koncertjét utólag nem tudom könnyednek nevezni, mivel ők élőben még keményebbek, de ez egyáltalán nem negatívum.
Egyik zenekar sem kifejezetten divatkategória, meg elég tökös zenét játszanak, olyannyira, hogy a közönség kb. 90%-a is hímnemű volt. Talán Alabamáék neve nem vonzotta annyira a női rajongókat J

Kivételesen túl korán érkeztem a koncertre, így volt időm pár sörre a bulikezdés idejéig és élvezni a muzsikát a beállás előtt, ami egyébként nagyon bejött (ha tudja valaki, mik voltak, árulja már el!).
A terem és a minimális mérettel rendelkező színpad már így is készen állt a zenekar és a tömeg fogadására.
Az atmoszféra már ekkor nagyon családias volt: a zenekarok tagjai is ott mozogtak a közönség sorai között, ráadásul a csapos is nagyon közvetlen volt mindenkihez, és bár komolyabb italfogyasztásra engem nem fűzött be, nem találtam túlságosan tolakodónak sem.

20 óra után szép csendben fel is szivárgott a mindössze háromtagú Firebird a színpadra, és szinte azonnal bele is csaptak a műsorba. Profizmusuk mellett a zene iránti szeretet és tisztelet jött le azonnal.
Nagyszerű érzékkel tolták a rock zenét, ami sokszor bluesba hajolt, egyszóval határtalan és jó hangulatú muzsikát közvetítettek.

Külön-külön is bemutatkoztak mindannyian: mind a nagyon laza megjelenésű, kalapos basszgitáros, mind az agyontetovált dobos elnyomta saját szólóját. Ez utóbbi volt külön örvendetes, emellett meg vérprofinak tűnt.
A retrós kinézetű és nagyon közvetlen Bill Steer pedig kiválóan vezénylete a koncertet, játszi könnyedséggel halmozta a jobbnál jobb gitártémákat és szólókat, és közben hibátlanul énekelt.

Lemezen nekem egy ifjú Geoff Tate jut eszembe a hangjáról, élőben inkább egy letisztult Whitfield Crane-hez hasonlítanám.
Többek között ütött az első lemezes „Meantime” is, de az igazi csoda a „Slow Blues” volt, amikor is Bill azt a lehetetlennek tűnő feladatot is megoldotta, hogy egyszerre énekelt és szájharmonikázott. Lehengerlő volt!
Igazából nekem ez a show jobban tetszett még Alabamáék műsoránál is, mert igazi finom, old school rock n roll feelinget varázsoltak, s mindezt olyan hanyag lazasággal, hogy erőlködésnek még nyoma sem volt. Remélem, láthatom még élőben őket!

A nagyon rövid, alig egy órás program és villámgyors átszerelés után következett, amire mindenki várt, és ami meg is töltötte a termet: az amerikai southern metal fenegyerekek elfoglalták a deszkákat és nekiláttak a zúzásnak.
Kőkemény metalt prezentáltak, és jól megmozgatták a publikumot, meg aztán látványnak is jó volt a színpadkép: az egyik gitároson kívül mindenki hajt a legborzasztóbb szakáll díjára és mind esélyesek is.

Emellett meg jó volt látni, hogy az énekesen kívül mindenkinek hosszú a haja és azt rázzák is rendesen. Azért Kyle Thomas sem panaszkodhat, fizimiskájával és színpadi mozgásával engem Phil Anselmora emlékeztet.
Hozzá hasonlóan ő is beleadott mindent, teljes erőbedobással és energiával telve mozgott és tombolt, emellett meg valóban óriási hangja van, ami ehhez a mocskos kocsma-metalhoz rendkívül jól passzol.

Az est fénypontja számomra az új album nyitótétele és a „Beggar” volt, amik rendesen felpörgettek mindenkit. Ezek a dalok remekül prezentálják, miért is olyan jó ez a zene: remekbe szabott súlyos riffeket halmoznak, vagy jó kis tempót nyomnak, mindezt óriási énekdallamokkal. Az egész valami rettentő pozitív energiát sugároz.

Mindkét zenekar egyaránt meggyőző és hiteles volt a saját műfajában, ráadásul ez a fajta zene és érzés igazából koncerten érvényesül. Nagyon jó volt a hangulat ezen az estén, aki nem volt jelen, az sajnálhatja!