Főkép

Miután a régizenések historikus előadásban végigjátszották már szinte az egész romantika előtti zenetörténetet, amivel úgymond válaszoltak a partitúrákat meglehetősen szabadon kezelő nagy karmesternemzedék értelmezéseire, aligha lehet újat mondani a zenetörténet örök nagyságairól: Bachról, Vivaldiról, Mozartról, vagy éppen ez utóbbi zenei elődjéről és barátjáról, Joseph Haydnról.

A Berlini Filharmonikusok élén Simon Rattle mégis ezzel, ilyesmivel próbálkozik. Azt igyekszik megmutatni, mennyire meg nem értett, mennyire elhanyagolt nagyság is ez a magyar kötődésű komponista – legalábbis, ami a koncertekre járó közönséget és a lemezvásárlókat illeti, a zenészek, zenetörténészek ugyanis többnyire pontosan tudják, mit is köszönhetünk az egykor az Esterházyak szolgálatában álló osztrák zeneszerzőnek.

Arra, hogy Haydn vitte tökélyre a szonátaformát, talán még iskolai tanulmányainkból emlékezhetünk, ám azt, hogy a funkcionális muzsika e legkifejezőbb megnyilvánulásának kiteljesedése mennyire élvezetes, játékos és drámai, kizárólag átélt előadásban, értő megformálásban lehetséges érzékeltetni.
Simon Rattle és zenekara pedig tökéletesen megállja a helyét e téren.

Furcsa megfigyelni, hogy éppen ez a nagy ívű melódiákba ágyazott drámaiság mennyire domináló a haydni lassú tételekben, különösen az andantékban és largókban, melyek akár operaáriának is beillenének, ha éppen énekhangra íródtak volna zenekar helyett. Ennek eklatáns példája a 88. szimfónia második tétele, melyben az áriaszerű, áradó dallamot Mozart néhány teátrálisabb hangvételű zongoraversenyéből ismerős gyorsabb, drámai betét szakítja meg.

E színpadiasságnak szöges ellentéte a második lemezen hallható két angliai ihletettségű
(ám eredetileg Párizsnak szánt) szimfónia, valamint a Sinfonia concertante, melyekben inkább az – akadémikusabb – ellenpont uralkodik, és a 88-90. szimfóniák közvetlenségével ellentétben sokkal inkább az intellektusra, mintsem a zsigerekre, a szívre hat.

Azt nem tagadom, hogy szokni kell a Rattle-féle interpretációkat, különösen, mivel Haydnt eddig többnyire historikus előadásokban igyekeztem élvezni, mégis hitelesnek tűnik a klasszikus iskolát követő angol karmester felfogása. Tagadhatatlanul sikerül kihoznia a művekben, különösen a háromszor záruló 90. szimfóniában rejlő humort, amihez külön adalék a közönség reakciója. Mert hiszen a felvétel koncerten, élőben készült, remélhetőleg minimális kozmetikázással.

Ha nem is revelációs erejű felvételt kapunk a kezünkbe, a megbízhatóságot, tisztaságot és zenei alázatot nem vitathatjuk el sem a karmestertől, sem zenekarától.

Előadók:
Berliner Philharmoniker
Simon Rattle – karmester

Toru Yasunaga – hegedű
Georg Faust – cselló
Jonathan Key – oboa
Stefan Schweigert – fagott

A lemezen elhangzó számok listája:
CD 1
1-4. 88. G-dúr szimfónia
5-8. 89. F-dúr szimfónia
9-13. 90. C-dúr szimfónia (alternatív befejezéssel)

CD 2
1-4. 91. Esz-dúr szimfónia
5-8. 92. G-dúr szimfónai, „Oxford”
9-11. B-dúr Sinfonia concertante