Főkép

Az estét az Archaic nyitotta, ilyen késéssel, mondhatni bátran. Vessen meg mindenki, az életben nem hallottam még róluk. Legalább elvárások nélkül közelítettem a produkciójuk felé.
Biztos kevés leckét kaptak az iskolában, mert egészen ügyesen megtanultak játszani, és ők bizony inkább a mai csirke korosztály.
Saját számot ugyan keveset játszottak, és a Nile együttes nevének kiejtésével sem volt annyira tisztában a közönség, ami némi félreértésre adott okot az adott pillanatban, mégis meggyőzőnek mondanám az előadást.

A „Tormentor” egy remek szigetes koncertet, a „Breaking The Law” meg egy remek Unleashed feldolgozást jutatott az eszembe.
Ja és volt nájl is. Ha mindez nem lett volna elég, szinte a célvonal előtt az egyik erősítő megadta magát. A gitáros srác először kicsit búslakodva leült (jó, csak lehajtotta a fejét, de így lógó hajjal olyan kis szomorkásnak tűnt), méregette a gitárt majd, levetette magát az események sűrűjébe, immár nézőként fokozva a hangulatot.
Szerintem hárman is jók voltak. Akkor is, ha ez engem minősít. Az erősítő után, talán három számmal, a koncertnek is vége lett. Kezdett estébe hajlani a vasárnap.

Csak ezzel tudom magyarázni, hogy a Wackoron kongott a terem. Mindenki volt már biztos olyan házibulin, ahol senki nem mert elkezdeni „táncolni”. Pont ilyen hangulat volt. Nem értem.
Oké, nem illettek bele kifejezetten a programba, de azért nem Britney Spears számokat játszanak ők sem. Az a pár ember, aki végignézte őket – engem is beleértve – abszolút élvezte a koncertet, mert a srácok jókedvűen, lazán játszottak.
Az különösen kedves volt, amikor mondták, hogy naaa, na azt a thrash-t se fogjuk játszani.

Nekem teljesen bejöttek, meg egyébként is bírom a zenéjüket, aki nem volt ott, sajnálja bátran. Persze nem csak miattuk mentem le a Kultiplexbe vasárnap, így szerencsés, hogy eljött végre az a pillanat is, amikor már reménykedni lehetetett, hogy a „főattrakció” is szép lassan elkezdi a programját.

Tudom, hogy most megint beégetem magam, de egészen egyszerűen nem emlékeztem, hogy melyik együttes előtt láttam őket, csak az volt meg, hogy a PeCsában. Már majd’ szétrobbant a fejem – persze aztán mégsem – amikor az énekes közölte, hogy milyen régen is volt, amikor a Nevermore előtt itt játszottak.
Jé, tényleg! Minden a helyére került. Sajnos az Incinerate-hez (idén megjelent anyaguk) nem sok közöm volt eddig, így reméltem, játszanak róla dalokat, hogy egy kicsit szokjam, mielőtt meghallgatom majd egyszer. Rendes srácok ezek. Játszottak.

Szerencsére már többen voltunk, mint a Wackor-on, de én azért láttam ennél több embert is a Kultiban. (Például a Kataklysm-on nem is olyan rég.) Ennyire vasárnap van? Kérdeztem magamtól, miközben előrébb – verekedtem volna magam, ha kellett volna – sétáltam.
Szerencsére elöl azért remek hangulat uralkodott. Kedélyes, családias. A pogó számossági csúcsán öten lökdösték egymást. Néha engem is, de amikor ekkora hely van nekifutni én inkább a szélén maradok, biztos ami biztos. Meg a kor ugye. Azért fergeteges volt a koncert.

A dobos, aki új belépő, teljesen megállta a helyét, és fele annyi idősnek nézett ki, mint bármelyik ember a teremben. Kivéve talán az Archaic tagokat.
És persze itt sem működött minden tökéletesen, de a D-S példát véve a Wackorról lazán átsiklott a nehézségek felett. Igazi thrash este volt, a végére már kezdtem érezni, hogy hétfőn lesz jókoncertjelző nyakizomlázam is.
A ráadásban volt „Act Of Rage”, amit én különösen kedvelek, mert olyan slágeres, úgyhogy teljesen elégedetten indultam haza.