FőképHol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zenekar. A Világ Legjobb Zenekara. A tagok ezt az elején még nem tudták, mármint azt, hogy a Világ Legjobb Zenekara lesznek, így aztán amikor el kellett dönteni, mi legyen a nevük, így határoztak: „Mától minket úgy hívnak, hogy The Band.” És tessék, ők lettek a The Band, a Világ Legjobb Zenekara.

És ezt nem én mondom, hanem minden zenekritikus, meg Muddy Waterstől Neil Diamondig mindenki, aki részt vett a zenetörténelem legjobb és legfontosabb koncertjén, amit Martin Scorcese rendezett meg koncert/dokumentumfilmnek 1976-ban The Last Waltz címmel.
És ezt mondja mindenki, aki hallotta őket. Mert ezen nem lehet vitázni.

Ha mégis meg kell győzni erről valakit, akkor ne aggódjon, semmit sem kell tennie, csak megvenni a The Best of A Musical History című albumot, ami az azonos című ötlemezes gyűjtemény kivonatos verziója.
Az album viszont nemcsak nekik szól, hanem mindenkinek, még a megrögzött rajongóknak is, hiszen számos olyan felvétel kapott helyet rajta, amik eddig stúdiókban lapultak. Mono verziók, próbákon készült felvételek, soha ki nem adott nóták.
Csemege, lehet hozzám hasonlóan örülni, mint macinak a málnásban.

Van nekem egy barátom, vele szoktunk zenéről beszélgetni. Band-ügyi elvakultságban nagyjából egy szinten állunk. Többször szoktuk közösen meghallgatni a „Don’t Do It”, „The Weight”, „Stage Fright”, „4% Pantomime”, „Life Is a Carnival” és a „W.S. Walcott Medicine Show” című dalokat.
Ő zenész, ért hozzá, én meg nem, és nem is értek hozzá. Csak hallgatjuk, hallgatjuk, és nem értjük, mitől ők a Világ Legjobb Zenekara.

Tudjuk, persze, de nem értjük. Mert nem a Beatlesről, nem a Pink Floydról van szó, nem a Stonesról, nem a Supertrampről. Hanem öt kanadai pasasról, akik úgy találtak ki valami újat, hogy az nem új.
Lássuk, mi nem a Band zenéje. Nem blues, nem rock, nem country, nem folk. Hanem mindez egyszerre.

És akkor ott van az öt zenész. Levon Helm dobol és énekel. Hangja nehezen hasonlítható mondjuk – és legyünk kíméletesek – Glenn Freyéhez. Carl Palmer meg jobb dobos volt nála.
Aztán Garth Hudson. A szakállánál csak a kretén és obskurus hangszerekből álló gyűjteménye volt nagyobb. Rick Danko sem volt százas – és nagy gitáros sem. Ahogy Richard Manuel sem.
Egyetlen épeszű tagja volt a csapatnak, Robbie Robertson, de neki is biztos van valami stichje.

Tehát itt van ez az öt darab nem normális és darabonként nem különösen kiemelkedő kanadai fazon (olyan ruhákban, amik már az aranyláz idején sem voltak divatosak), és mégis ők a legjobbak.
Ugyan nem tudtuk megfogalmazni magunknak, miért, most mégis megpróbálom. A dalok, kezdjük itt. Látszatra baromi egyszerűek, de főleg Hudsonnek és Robertsonnak köszönhetően olyan tökéletes a felépítésük, hogy az iskolákban tanítják.
A harmóniáikat nem lehet elfelejteni, nem mintha akarná az ember. A hangszerelés sem hétköznapi, amiért Hudson felelős a kis kütyüivel, tekerőzongorájával meg a világ legcikibb hangzású Hammondjával. Jó.

A daloknak olyan svungjuk van, hogy az AC/DC sem produkál jobbat, márpedig nekik tényleg megy. A témák.
Amerika. Egy elfeledett, talán soha nem létezett Amerika. A három-ötperces dalok olyanok, akár egy-egy novella Mark Twain vagy Hart Crane tollából. Egyszerű, őszinte, hiteles történetek. És ezeket a történeteket a legnagyobb átéléssel éneklik el – nemegyszer mind az öten.
Mert ezek a fazonok úgy énekeltek és játszottak a koncerteken, hogy az oldaluk is kidőlt. És az a mókás, hogy ez harminc évvel később egy CD-játszón keresztül is átjön.

Hagyom a francba. Ha egyszer magamnak sem tudom megfogalmazni, miért ők a Világ Legjobb Zenekara, akkor hogyan tudnám másoknak. És persze hinni sem kell nekem. De hallgatni kell őket.
Kezdetnek ez az album remek indítás. Aztán jön a többi, mert aki egyszer meghallja a „Life Is a Carnival”-t, annak nincs menekvés.
Egyfelől minden albumukat meg kell vennie, másfelől meg egy újabb taggal gyarapodik a Világ Legjobb Zenekarának népes rajongótábora. A rajongókból meg az évek múlásával csak több lesz. És ez így helyes.

Az együttes tagjai:
Robbie Robertson – gitár, ének
Rick Danko – basszusgitár, ének
Levon Helm – dob, ének
Richard Manuel – billentyűsok, dob, ének
Garth Hudson – billentyűsök, szaxofon

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Who Do You Love?
2. He Don`t Love You (And He`ll Break Your Heart)
3. Can You Please Crawl out Your Window?
4. Ain`t No More Cane on the Brazos
5. The Weight
6. Orange Juice Blues (Blues for Breakfast)
7. King Harvest (Has Surely Come)
8. All La Glory
9. Stage Fright
10. I Shall Be Released
11. 4% Pantomime
12. Don`t Do It
13. Life Is a Carnival
14. Slippin` & Slidin`
15. Endless Highway
16. Share Your Love with Me
17. Forever Young
18. Twilight
19. Home Cookin’

Diszkográfia:
Music from Big Pink (1968)
The Band (1969)
Stage Fright (1970)
Cahoots (1971)
Rock of Ages (live, 1972)
Moondog Matinee (1973)
Northern Lights - Southern Cross (1975)
Islands (1977)
The Last Waltz (1978)
Jericho (1993)
Live at Watkins Glen (1995)
High On The Hog (1996)
Jubilation (1998)
Greatest Hits (2000)
A Musical History (box set, 2005)