Főkép

Az Eastpak Antidote turné keretében hazánkba is ellátogatott négy zenekar a keményebb zenék kedvelőit csábította az A38 hajóra ezen az estén, azok közül is leginkább a fiatalabb generációt.
Bár semmi bajom az állóhajóval, sőt, kifejezetten kedvelem magát a helyet, de gondolom sokan egyetértenek velem abban, hogy nem feltétlenül megfelelő döntés volt itt teret adni ennek az eseménynek.
Elismerem, nehéz lehet ideális (elegendő férőhelyes, de azért annyira nem nagy) helyet találni egy ilyen kaliberű bulinak, és valójában én sem számítottam ekkora érdeklődésre, viszont az tény, hogy ez az embertömeg kritikusnak bizonyult.

Sajnos aki nem érkezett időben, annak csalódottan kellett távoznia, mivel a hivatalos időpont után röviddel el is fogytak a jegyek.

Nekem sem volt könnyű bejutnom, ezért a Sonic Syndicate nyitókoncertjét le is késtem. Ezt egyrészt bánom az igen dekoratív basszgitáros lány látványának hiánya miatt, másrészről talán nem is akkora baj a zenekar többi tagjának megjelenése miatt.
Persze most lehet vádolni teljesen jogosan elfogultsággal és előítéletnek bélyegezni korábbi kijelentésemet, elvégre a zene ismerete nélkül nyilatkozok erről, de ahogy ezen az estén is bebizonyosodott, a megérzéseim ilyen téren azért nem állnak olyan távol a valóságtól.

A tény, hogy az átlagéletkor valahol az én éveim száma alatt volt, azt sugallta, hogy a fellépő zenekarok közül legalább kettő, akiket nem ismerek, az ifjabb generációhoz szól – és ez fedte a valóságot.
Mielőtt azonban bárki megkövezne, amiért ilyen negatívnak tűnik a hozzáállásom, leszögezném, hogy nincs különösebb bajom ezzel, hiszen az általam látott produkciók még így is túlszárnyaltak sok más mesterkélt és művi megnyilvánulást.
Kemények voltak, kellőképp durvák, meg is mozgatták a közönséget, kétségkívül van jelene, jövője és létjogosultsága ennek a zenének. Csak éppen nekem nem jön be különösebben, mert nem érzem azt, hogy hozzám szólna.

Hogy akkor mégis mi a fenét kerestem ott? Nos, a fellépő bandák között volt legalább egy, aki ránézésre kilóg a sorból és engem pontosan ez a produkció érdekelt.
Az avatottak már bizonyára sejtik, hogy a svéd illetőségű Dark Tranquillityről beszélek.
Valóban ők vonzottak a helyszínre, hiszen elég régen találkoztam velük. Bár zeneileg vannak átfedések a többi zenekarral, a nagy múltra tekintő és a göteborgi metal stílust alapító Dark Tranquillity megjelenése mégiscsak kakukktojásnak számított ezen a turnén.

Valószínűleg a szintén svéd nemzetiségű, de zenéjében sokat idomult In Flames meghívása homogénebbé tette volna a stílust, de én nem bántam, hogy nem ők jöttek, mert Mikael Stanne-ék zenéje már a 90-es években is jobban tetszett, és ugye abban is megegyezhetünk, hogy a folyamatos változtatások és kísérletezések ellenére a zenéjük alapja ma is ugyanaz a kompromisszummentes, de színvonalas dallamos death metal, mint a kezdet kezdetén.

Talán elfogult lehetek velük kapcsolatban, de mégis úgy érzem, hogy méltatlan velük szemben, hogy nem főzenekarként, egy fájdalmasan rövid programmal kellett kiállniuk már csak azért is, mert életművüknek nagyon csekély részét tudják csak ilyen szabott időkeretek között bemutatni.
Na jó, órákon keresztül is elnéztem volna őket, de persze minden jó véget ér egyszer, így annak is örülhettem, hogy legalább ennyi kóstolót kaphattam belőlük.

Ez a banda egyébként élőben, ha lehet, még a lemezeken nyújtott teljesítményét is túlszárnyalja. Minden tag nagyon szimpatikusnak és barátságosnak tűnt, de különösen a frontember, Mikael Stanne hozzáállása tetszett.
Végig jókedvűen, vigyorogva, a közönséget méltatva és felpörgetve adta elő magát, ezzel még családiasabbá téve az atmoszférát. Látszik, hogy van rutinja benne, kellően elkötelezett és emellett egy igazi vadállat a színpadon, maximális átéléssel prezentálja mondanivalóját. Etalon lehet a legtöbb frontember számára.
A zenekar többi tagja is dicséretet érdemel, hiszen ők is érzéssel játszottak, még a szótlannak és visszahúzódónak tűnő Niklas Sundin is szorgalmasan headbangelt, miközben laza természetességgel tekerte szélvész szólóit.

Programjukat leginkább az új és utóbbi lemezeikről állították össze, de egy szám erejéig megidézték a dicső múltat is a borzongató „Punish My Heaven” képében, ami az est fénypontja volt.
Az általuk közvetített energia szinte kézzel fogható volt az egész teremben, a tömeg skandálása és együtténeklése pedig láthatóan jól esett és megfelelő reakció volt a zenekar számára is. Remélem, hamarosan láthatom őket újra és ha lehet, egy hosszabb műsorral!

Az átszerelés után a szintén skandináv Soilwork műsora következett. Az ő zenéjük is közel áll a göteborgi stílushoz, ám metalcore-os elemei is nyilvánvalóbbak.
A show nem kevésbé volt energikus, mint az előzőekben, a közönség felé tornyosuló gárdisták megjelenése tiszteletet parancsolónak, míg Björn „Speed” Strid énekes vezénylése totális pusztításra való felbujtásnak minősült.
Itt éreztem először, hogy bizony elég ingatag a talaj, vagyis az egész hajó beleremeg és ezt itt nem az elfogyasztott sör mennyisége, hanem a közönség durvulása okozta.

A gyilkosan gyors tempó mellett a Soilwork zenéjét az agresszív és dallamos ének váltakozása teszi alkalmassá arra, hogy az élőben leszedje az ember fejét és kellően megmozgasson, a zenekart pedig egy erős koncertbandává emeli.

A koncertsorozatot záró német Caliban műsorába már csak belepillantani volt erőm, meg a tömeg is kezdett elviselhetetlenné válni, de bevallom, különösebben nem villanyozott fel az általuk előadott metalcore.
De legalább az ifjú metallisták élvezték a zenét, úgyhogy valamit biztos tudnak a srácok. Mindenesetre, ahogy láttam, többen is leléptek a hozzám hasonló korosztályból a koncert elején.

A Dark Tranquillity programja nekem elegendő is volt erre az éjszakára és tulajdonképpen a Soilwork bulija alatt sem unatkoztam, így egész jó hangulatban és alapvetően elégedetten hagytam ott a hajót.