FőképA The Cult lassan – és szerintem teljesen megérdemelten – tekinthető legendás, vagy stílusteremtő zenekarnak. 1984 óta vannak jelen a rockzene palettáján, számos „alapművet” tettek le az asztalra, számos más zenekarnak adtak inspirációt.
Hazai vizeknél maradva ott van például a Dirty Dance – akik kifejezetten a The Cult miatt jöttek létre –, vagy a pár éve tevékenykedő Cult Tribute zenekar, a Cultus.
És még sorolhatnám, kik azok, akik így-vagy úgy a The Culthoz kapcsolják magukat.

Mikor idén nyáron kiderült, hogy a Petőfi Csarnokba jön koncertezni a The Cult, majd kibújtam a bőrömből. Persze, hogy ott voltam.
Hogy a viharba ne lettem volna ott ifjú korom eszmeiségének egyik meghatározó zenekarának koncertjén. (És igen, én mázlista ott voltam a The Cult – Megadeth – Metallica hármason is az MTK pályán. A „Voltot” meg jól lecsúsztam.)
Az a buli fergeteges volt, bárki mondjon bármit, nem tud meghatni. Elhangzott ott egy-két nóta a készülő új lemezről, amelyek alapján tűkön ülve vártam a korongra.

Annak rendje és módja szerint meg is jelent a cucc. Persze hat év várakozás az hosszú idő, meg gombócból is sok (nekem legalábbis), így óhatatlanul is nagy elvárásokat támasztottam az új anyag iránt.
Persze azért még két lábbal járok a Földön és nem valami „hihetetlen csodát” vártam. A lemez végül is nem okozott csalódást, hozta az „elvárásokat”, de semmi több.

Alapvetően dögös, ízig-vérig rock, abban az értelemben, ahogy én a rockot gondolom. Elfogult vagyok, na. Nekem ez az „az”. Persze van lassú nóta is, de az „Edie (Ciao Baby)”-vel nem veszi fel a versenyt.
Nem akarom elkiabálni a dolgot, de azt hiszem, azzal már semmi nem is fogja.

Viszont azt határozottan bajnak érzem, hogy nem nagyon maradtak meg bennem ezek az új nóták, és ha a The Cult bevillan kicsi agyamba, akkor nem idéződik fel nagyon egyetlen szám dallamvilága sem.
Amikor meg hallgatom, akkor minden oké, dudorászás bekapcsol. Mindebből az következik – akármennyire is fájdalmas –, hogy a zenekar nem ezzel a lemezzel fogja megváltani a világot. Viszont határozottan hallgatható; nagyon erős hármas fölé, inkább négyes.

Borzalmas újításokat ne is várjunk a Born Into This-től, mindössze a mai kor követelményeinek megfelelővé alakították a hangzásvilágot. Persze a csörgő továbbra is elmaradhatatlan Astbury kezéből és ez az „ezer éves” csörgőzés ma is megállja a helyét, határozottan feldobja a számokat.

A végére még egy dolgot kell megemlítenem: borzalmasan rövid a lemez. Mindössze negyvenegy perc. De lehet, hogy csak a hat hosszú év várakozás miatt érzem így…

Az együttes tagjai:
Ian Astbury – ének
Billy Duffy – gitár
Chris Wyse – basszusgitár
John Tempesta – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Born Into This
2. Citizens
3. Diamonds
4. Dirty Little Rock Star
5. Holy Mountain
6. I Assassin
7. Illuminated
8. Tiger in the Sun
9. Savages
10. Sound of Destruction

A limitált szériás bonusz korong tartalma:
1. Stand Alone
2. War Pony Destroyer
3. I Assassin (Demo)
4. Sound Of Destruction (Demo)
5. Savages (Full-Length Version)

Diszkográfia:
Stúdiólemezek:
Dreamtime (1984)
Love (1985)
Peace (1986, 2000 a Rare Cult boxed szet részeként)
Electric (1987)
Sonic Temple (1989)
Ceremony (1991)
The Cult (1994)
Beyond Good and Evil (2001)
Born Into This (2007)

Koncertlemezek:
Dreamtime Live at the Lyceum (1984)
Live At The Marquee (1993) dupla lemez

Válogatáslemezek:
Death Cult (as Death Cult) (1988)
Pure Cult: For Rockers, Ravers, Lovers and Sinners (1993) dupla lemez
High Octane Cult: Ultimate Collection, 1984-1995 (1996)
Pure Cult: The Singles 1984 - 1995 (2000)
The Best of Rare Cult (2000)

Box szetek:
Singles Collection: 1984-1990 (1991), más néven "E.P. Collection 84-90" - 10000 példányban jelent meg
Rare Cult  (2000) 15000  példányban jelent meg
Rare Cult: The Demos Sessions (2002) 3000 példányban jelent meg