FőképZene: David Shire
Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Robert Downey Jr., Mark Ruffalo, Anthony Edwards, Chloë Sevigny
Gyártó: Paramount Pictures, Phoenix Pictures, Warner Bros
Magyarországi forgalmazó: Fórum Home Entertainment
Magyarországi bemutató: 2007. június 7.
A DVD magyarországi megjelenési dátuma: 2007. október 9.
Listaár: 2990 Ft

A Zodiákus igaz története többször is megihlette már a filmeseket, legutóbb épp a géniuszként számon tartott David Finchert, aki többek közt a Hetedik, a 8 mm, a Harcosok Klubja és a Pánikszoba rendezőjeként vált híressé.
Akik tehát ismerik Fincher eddigi munkáit, azok joggal ülhettek be úgy a moziba, hogy két és fél óra tömény akciót, rettegést, gyilkolást fognak látni, egy bizonyos pontban jön a történet kicsúcsosodása, majd a végére a megoldás, valami eszelős, gyomorszájba trafáló csavar, és a stáblistával áment is mondhatunk.

Nos hát, akik ilyesfajta reményekkel ültek be a moziba, vagy vették meg a DVD-t, azok elég rendesen csalódhattak, és talán nem hiába történt úgy, hogy a Cannes-ban Arany pálmára jelölt rendező legújabb filmjét dögunalmasnak és semmitmondónak találták.
Akik viszont tudják, ki is (volt) a Zodiákus, hallottak vagy épp olvastak róla, és nem egy tipikus Fincher-filmet várnak, azoknak garantáltan tetszeni fog ez az alkotás.

Merthogy ugyan A Zodiákus krimiként és thrillerként van feltüntetve, valójában egy viszonylag nagy költségvetésből leforgatott (85 millió dollár), színészekkel eljátszatott, játékfilmbe bújtatott dokumentumfilmről van szó.
Az alkotók olyannyira ragaszkodtak a valósághoz, hogy centiről centire reprodukálták a múltban történteket, nem szépítettek, csúfítottak semmin, nem vittek bele dupla dózis pörgést és háromszor annyi akciót, hogy úgy mondjam, egy cseppet sem „hollywoodiasítottak” a történeten.

Éppen ezért aztán nem is beszélhetünk a jól megszokott bevezetőről, bonyodalomról, a cselekmény kicsúcsosodásáról, megoldásról meg aztán végképp nem: a saját szemünkkel bizonyosodhatunk meg róla, hogy milyen óriási különbség van egy kitalált thriller és a valóság közt, holott a kiindulópont mondjuk teljesen ugyanaz.

A film 1969-ben kezdődik, rögtön belevágva a dolgok közepébe: július 4-én egy ismeretlen tettes szó nélkül lő agyon egy parkolóban hetyegő tinédzserpárt, majd távozása után kéjes, őrült hangon jelenti a gyilkosságot a rendőrségnek, azt is bevallva, hogy ő volt az elkövető.

Eztán megismerkedhetünk fő-főszereplőnkkel, Robert Graysmith-szel, aki akkoriban a San Francisco Chronicle-nél volt karikaturista, és fél füllel figyelve a baljós eseményekre, önállóan próbálta megoldani a Zodiákus ügyét.
Merthogy a gyilkos levelekkel és rejtvényekkel kezdi bombázni az újságokat és a rendőrséget (kis idő múlva Zodiákusként emlegetve magát), majd különféle módokon zsarolja a hatóságokat, hogy azok azt tegyék, amit ő mond (pl. látni akarja magát az újságok címlapján, vagy épp „Zodiákus” feliratú kitűzőket San Francisco polgárainak ruháján).

A fickó vagy totális elmebeteg, vagy egy lelki roncs géniusz, ugyanis bármekkora erőfeszítéssel nyomoznak utána, sehogy sem bírják elkapni.
Egy idő után már saját sémáját is megtöri, és egymástól teljesen eltérő módokon, bármiféle összefüggés vagy indok nélkül szedi áldozatait – és sorra írja leveleit az újságoknak, büszkén vállalva rémisztő tetteit.

A rendőrség aztán rá is bukkan valakire, aki ellen egyszerűen túl sok bizonyíték szól, de míg egy fiktív krimiben ezért már villamosszékben ülne az elkövető, addig a valóságban a bizonyítékok egyenként buknak el, mondván, nem eléggé közvetlenek (holott még tanú is akad, na meg egy pszichiáteri vélemény…).

A jól megszokott zenei idegborzolás és hangeffektusok majdnem teljesen kimaradtak, így téve még nyersebbé a filmet.
Mindenképp említésre méltó az a bizonyos tóparti jelenet, ahol a gyilkos egy késsel esik neki a megkötözött házaspárnak, és elkezdi őket döfködni.
Mindeközben csak az áldozatok halálsikolya, illetve a nyugodt tóparti ciripelés hallatszik, semmiféle idegőrlő hegedűvinnyogás vagy mély zongorajáték, ahogy az általában lenni szokott – talán az egész 158 perc leghátborzongatóbb jelenete ez…

A film tulajdonképpen ugyanazt teszi, mint Robert Graysmith alapul szolgáló könyve: minden egyes momentumot a maga csupasz valójában mutat be, és míg a leggyengébb logikai érzékkel rendelkező néző is egyértelműen állapíthatja meg, hogy ki is valójában a Zodiákus, addig keserű szájízzel mutogat az igazságszolgáltatásra, azaz annak hatástalanságára.
Az aktákat ugyanis 2004-ben lezárták, az ügy azonban mindmáig megoldatlan maradt – ismétlem, őrjítően sok (és egyértelmű) bizonyíték ismeretében!

Amit a történeten kívül mindenképp meg kell említenünk, az a nagyszerű színészi játék, azon belül is leginkább az alkoholba menekülő Paul Averyt alakító Robert Downey Jr. brilliáns alakítása.
A látvány, a jelmezek, a frizurák és az őrületesen jó, bár csak minimálisan alkalmazott zene (Santana, Eric Burdon & The Animals, Miles Davis, Marvin Gaye, John Coltrane…) pedig szinte fizikai értelemben is a 60-as, 70-es, 80-as évek Amerikájába repítenek bennünket.

A filmről csakis jókat tudok mondani, de előre figyelmeztetek mindenkit, még mielőtt leülne megnézni: a gyilkosságok és a feszes bűnüldözés tulajdonképpen csak az első órában láthatók, utána eléggé vontatott másfél óra következik, mely azt mutatja be, hogyan vált egyre jelentéktelenebbé az ügy, és hogyan döntötte csaknem romba azok életét, akik nem hagytak fel foglalkozni vele, mert nem csupán egy izgalmas sztorit láttak az egészben.
Akik klasszikus thrillert akarnak, azok inkább nézzenek meg valami mást…