Brandon Hackett: A poszthumán döntés
Írta: Gulyás Attila | 2007. 10. 17.
Kíváncsian vettem kezembe Brandon Hackett A poszthumán döntés című könyvét, lévén régen fogyasztottam klasszikus science fictiont.
A bevezető ígéretesnek mutatta a könyvet, és bár az általam várt nagy akciójelenetek elmaradtak, nem kellett csalódnom. A szerző világa átgondolt, a szereplői teljes életet élnek, szenvednek, rágódnak, belegabalyodnak a sors hálójába.
A könyv elején belepillanthatunk a főszereplő, Eliott Farkas életébe, érzelmi nehézségeibe, a családját körüllengő rejtélybe, ami odáig vezet, hogy olyan erők figyelnek fel rá, aminek nem feltétlen örül.
De mit tehet a sorsa ellen, ha meg kell menteni a világot, akkor meg kell, még akkor is, ha nem teljesen biztos, abban, hogy tényleg megmentette azt, vagy romlásba taszította.
A regényben az ellenség szerepét egy galaktikus erő tölti be, ami nem elpusztítani akarja az embereket, hanem bekebelezni. Ezzel a célzott erővel a szerző az emberiség egyik örök kérdésére kínál érdekes magyarázatot. Létezik egy felsőbb irányító hatalom, amely létrehozta az embert? Ha igen, mi célja volt ezzel?
Ezekkel a kérdésekkel, pedig elindul a lavina, amitől az ember egy darabig még agyal a könyv olvasása közötti szünetekben.
Sokat gondolkodtam, és azt hiszem, hogy nem a világhatalmak játékszerévé váló főhős, vagy a világ megmentése a regény nekem szánt üzenete, hanem egy kérdés, amire számos vallás és művész kereste már a választ, és amit a regény is feszeget.
Mi a valóság, mi az életünk? A valóság az, amit látunk, amit tapintunk, vagy amiről tudomásunk van?
Nehéz kérdés, mert akkor nem valóság-e az álmunk, amit ugyanúgy megélünk, fájdalmat érzünk, érzéseink vannak a benyomások hatására, elfáradunk, sírunk és nevetünk.
De hogy ne menjek olyan messzire: mennyire él meg valóságnak az ember egy virtuális világot?
Hova fejlődik a technika ezen a téren?
Mikor jön el az ideje annak, hogy az emberek agyát nem csak katonai, vagy egyéb kutatásokban befolyásolják közvetlenül?
Hová lesz ilyenkor az élet, a világunk?
Vajon egyenértékű az álom, vagy a virtuális lét a mindenki által valóságnak vélt ingercsomaggal? Hiszen ingerek ugyanúgy érkeznek, arról nem is beszélve, hogy akkor és ott azt hisszük a valóságnak.
A legtöbb vallás erre azt válaszolja, hogy tanulni, nemesedni vagyunk ezen a világon, annak negatív vagy pozitív hatásaiból tanulunk. Úgy gondolom, igazuk van, és ennek fényében nem a közvetítő közeg a lényeg, hanem a tapasztalat.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jobb egy elektronikus valóság, inkább azt, hogy már manapság is ennek a határait feszegetjük az online világokkal, amibe sokan menekülnek az életükből, és valószínű a technikai fejlődés nem áll meg itt, tehát könnyen lehet, hogy a virtualitás lesz a jövő…
Elkalandozásomból visszatérve, azt kell mondanom, hogy a regény jó. A cselekmény kevésbé magával ragadó, de a világképe, az üzenete elgondolkodtató.
Részlet a regényből
A bevezető ígéretesnek mutatta a könyvet, és bár az általam várt nagy akciójelenetek elmaradtak, nem kellett csalódnom. A szerző világa átgondolt, a szereplői teljes életet élnek, szenvednek, rágódnak, belegabalyodnak a sors hálójába.
A könyv elején belepillanthatunk a főszereplő, Eliott Farkas életébe, érzelmi nehézségeibe, a családját körüllengő rejtélybe, ami odáig vezet, hogy olyan erők figyelnek fel rá, aminek nem feltétlen örül.
De mit tehet a sorsa ellen, ha meg kell menteni a világot, akkor meg kell, még akkor is, ha nem teljesen biztos, abban, hogy tényleg megmentette azt, vagy romlásba taszította.
A regényben az ellenség szerepét egy galaktikus erő tölti be, ami nem elpusztítani akarja az embereket, hanem bekebelezni. Ezzel a célzott erővel a szerző az emberiség egyik örök kérdésére kínál érdekes magyarázatot. Létezik egy felsőbb irányító hatalom, amely létrehozta az embert? Ha igen, mi célja volt ezzel?
Ezekkel a kérdésekkel, pedig elindul a lavina, amitől az ember egy darabig még agyal a könyv olvasása közötti szünetekben.
Sokat gondolkodtam, és azt hiszem, hogy nem a világhatalmak játékszerévé váló főhős, vagy a világ megmentése a regény nekem szánt üzenete, hanem egy kérdés, amire számos vallás és művész kereste már a választ, és amit a regény is feszeget.
Mi a valóság, mi az életünk? A valóság az, amit látunk, amit tapintunk, vagy amiről tudomásunk van?
Nehéz kérdés, mert akkor nem valóság-e az álmunk, amit ugyanúgy megélünk, fájdalmat érzünk, érzéseink vannak a benyomások hatására, elfáradunk, sírunk és nevetünk.
De hogy ne menjek olyan messzire: mennyire él meg valóságnak az ember egy virtuális világot?
Hova fejlődik a technika ezen a téren?
Mikor jön el az ideje annak, hogy az emberek agyát nem csak katonai, vagy egyéb kutatásokban befolyásolják közvetlenül?
Hová lesz ilyenkor az élet, a világunk?
Vajon egyenértékű az álom, vagy a virtuális lét a mindenki által valóságnak vélt ingercsomaggal? Hiszen ingerek ugyanúgy érkeznek, arról nem is beszélve, hogy akkor és ott azt hisszük a valóságnak.
A legtöbb vallás erre azt válaszolja, hogy tanulni, nemesedni vagyunk ezen a világon, annak negatív vagy pozitív hatásaiból tanulunk. Úgy gondolom, igazuk van, és ennek fényében nem a közvetítő közeg a lényeg, hanem a tapasztalat.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jobb egy elektronikus valóság, inkább azt, hogy már manapság is ennek a határait feszegetjük az online világokkal, amibe sokan menekülnek az életükből, és valószínű a technikai fejlődés nem áll meg itt, tehát könnyen lehet, hogy a virtualitás lesz a jövő…
Elkalandozásomból visszatérve, azt kell mondanom, hogy a regény jó. A cselekmény kevésbé magával ragadó, de a világképe, az üzenete elgondolkodtató.
Részlet a regényből