Jonathan Nolan: Memento Mori

„Lövedék, mi kiábrándít!”

—Herman Melville


A feleséged mindig mondta, hogy még a saját temetésedről is elkésnél. Rémlik? Folyton ugratott, amiért olyan balek voltál – mindig elkéstél, mindig elfelejtettél dolgokat, már az incidens előtt is.

Most valószínűleg épp azon gondolkodol, vajon az övéről elkéstél-e.

Ott voltál, ebben azért biztos lehetsz. Ott készült a kép is, ami az ajtó mellett, a falon lóg. Nem szokványos fotózni egy temetésen, de valaki, gondolom az orvosaid közül, tudta, hogy egyébként elfelejtenéd. Fogták, és szépen felnagyították, aztán kitűzték az ajtó mellé, hogy még véletlenül se kerüld el, mikor felkelsz, és a keresésére akarsz indulni.

A fickó a képen, aki a virágot fogja: na, az vagy te. Hogy mit csinálsz? A sírkő fölé hajolsz, hogy megpróbáld kiolvasni belőle, kinek a temetésén is vagy, pont mint most, ahogy próbálsz rájönni, miért tűzte ki az a valaki a képet az ajtód mellé. De miért akarnál megérteni valamit, amire úgyse fogsz emlékezni?

Elment, örökre, biztos fáj is most nagyon, ahogy értesülsz a hírről. Hidd el, tudom, mit érzel. Valószínűleg egy roncs vagy. De adj magadnak öt percet. Maximum tízet. Vagy lehet, hogy kell hozzá egy fél óra is, mire elfelejted.

De el fogod felejteni – ezt garantálom. Eltelik néhány perc, és már indulsz is az ajtó felé, újrakezded a keresést, aztán összetörsz, amikor megtalálod a képet. Hányszor kell még értesülnöd a hírről, mielőtt a tested valamely másik része, az elcseszett agyad helyett, emlékezni kezd?

Örök gyász, örök düh. Felesleges, céltalan létezés. Talán nem is érted, mi történt. Igazából én se mondhatom, hogy tökéletesen értem. Anterográd amnézia, legalábbis az orvosok szerint. CRS-betegség. Vagy hívhatod másképp is, én se vagyok nálad okosabb.

Talán nem érted, mi történt veled. De arra azért emlékszel, hogy VELE mi történt, ugye? Az orvosok nem akarnak róla beszélni. Nem válaszolnak a kérdéseimre. Úgy gondolják, nem vagy abban az állapotban, hogy azokról a dolgokról beszélgessetek. De azért maradt elég emléked, igaz? A férfi arcáról legalábbis.

Ezért is írok neked. Talán hiába. Nem tudom, hányszor kell ezt elolvasnod, hogy hallgass rám. Még azt sem tudom, mennyi ideje vagy bezárva ebbe a szobába. Ahogy te se. De annyi előnye azért van a felejtésnek, hogy nem fog eszedbe jutni reménytelen esetnek elkönyvelni magad.

Előbb vagy utóbb persze majd tenni akarsz ellene valamit. És mikor eljön ez a nap, kénytelen leszel bízni bennem, mert egyedül én tudok rajtad segíteni.

Earl kinyitja a szemét, egyiket a másik után, és meglátja a fent terpeszkedő, fehér, fali csempés mennyezetet, melyen foltként éktelenkedik a feje fölé ragasztott, kézzel írt felirat, ami elég nagy ahhoz, hogy az ágyból is el tudja olvasni. Valahol megcsörren egy ébresztőóra. Earl elolvassa a feliratot, pislog, majd újra végigfutja, aztán körbenéz.

Fehér szoba, túlságosan is fehér, a faltól kezdve a függönyökön és az intézeti bútorokon át az ágytakaróig. Az ébresztőóra a fehér függönyös ablak alatti fehér íróasztalon csörög. Ezen a ponton Earl valószínűleg már észreveszi, hogy egy fehér dunyhán fekszik. Van rajta köntös és papucs is.

Visszadől, és újra elolvassa a plafonra ragasztott szöveget. Barátságtalan, nyomtatott nagy betűkkel az van odaírva: EZ A SZOBÁD. EGY KÓRHÁZI SZOBA. MOST ITT ÉLSZ.

Earl felkel, és körülnéz. A szoba túl nagy egy kórházhoz; csupasz linóleum nyúlik el az ágy alól, három irányba. Két ajtó és egy ablak. A kinti látvány sem segít túl sokat – facsoport egy gondosan nyírt pázsit közepén, mely egy ezüstszínű, kétsávos aszfaltútban végződik. A fák, az örökzöldeket leszámítva, csupaszok – kora tavasz, vagy késő ősz lehet, valamelyik a kettő közül.

Az íróasztal minden négyzetcentiméterét jegyzet- és irattömbök, precízen kinyomtatott listák, pszichológiai olvasókönyvek, bekeretezett képek borítják. A rumli tetején egy félig megfejtett keresztrejtvény hever. Az ébresztőóra egy kupac összehajtogatott újságpapíron pihen. Earl rácsap a szundi-gombra, majd kivesz egy cigarettát a köntös ujjába ragasztott dobozból. Megkocogtatja pizsamája üres zsebeit gyufáért. Átkutatja az asztalon lévő papírokat, gyorsan feltúrja a fiókokat. Végül talál egy doboz konyhai gyufát, ami a fal ablak melletti részére van ragasztva. Fölötte újabb szöveg olvasható. Tolakodó, sárga betűkkel azt írja: CIGARETTA? ELŐBB NÉZD MEG, NEM GYÚJTOTTÁL-E MÁR MEG EGYET, TE HÜLYE.

Earl felnevet, rágyújt, majd jó mélyen beleszív. Az előtte lévő ablakra újabb jegyzetfüzet-lap van ragasztva, rajta felirat: A NAPIRENDED.

Táblázat listázza az órákat, mindegyiket külön blokkban; az este 10:00-től reggel 8:00-ig tartó időszakhoz ALVÁS van írva. Earl megnézi az ébresztőórát: 8:15-öt mutat. A kinti fényből ítélve reggel lehet. Megnézi a karóráját: 10:30. A füléhez tartja, és hallgatja egy kicsit. Megrázza egyszer-kétszer, és az ébresztőórához állítja.

A napirend szerint az egész 8:00-tól 8:30-ig tartó időszakhoz a MOSS FOGAT utasítás tartozik. Earl ismét felnevet, majd elindul a fürdőszobába.

A fürdőszoba ablaka nyitva. Miközben megdörzsöli a karját egy kis melegségért, Earl észreveszi a hamutálat az ablakpárkányon. Cigaretta pihen benne; még kitartóan ég a hosszú hamu-ujj tövében. Earl összeráncolja a szemöldökét, elnyomkodja a régi csikket, majd az újat a helyébe teszi.

A fogkefén már ott szárad egy fehér fogkrém-paca. A vízcsap a nyomógombos fajtából való – újabb adag víz minden egyes érintésnél. Earl a szájába nyomja a fogkefét; előre-hátra tologatja, miközben kinyitja a gyógyszeres szekrényt. A polcokon halmokban állnak az egyadagos vitaminok, aszpirinok, és antidiuretikus hormontabletták. A szájvíz is egyszeri adag, körülbelül egy pohárnyi kék folyadék, lezárt műanyag üvegcsében. Csak a fogkrém hagyományos méretű. Earl kiköpi, helyébe szájvizet önt. Ahogy a fogkrém mellé teszi a fogkefét, apró papírcetlit vesz észre az üvegpolc és a gyógyszeres szekrény fém hátlapja közé csíptetve. A mosogatóba köpi a habzó, kék folyadékot, majd új adag vízzel öblöget. Becsukja a gyógyszeres szekrényt, és rámosolyog saját tükörképére.

„Kinek kell fél óra egy fogmosáshoz?”

A papírt miniatűr méretűre hajtogatták, egy hatodikos szerelmeslevelének precizitásával. Earl széthajtja, és a tükörhöz simítja. Azt írja:

HA MÉG MINDIG EZT OLVASOD, AKKOR EGY KIBASZOTT IDIÓTA VAGY.

Earl üres tekintettel bámul a lapra, majd elolvassa még egyszer. Felfordítja. A hátán ez áll:

U.I.: HA ELOLVASTAD, DUGD EL ÚJRA.

Earl újra elolvassa mindkét oldalt, majd visszahajtogatja a papírt az eredeti méretére, és a fogkrém alá dugja.

Talán ezután veszi észre a sebhelyet. Pont a füle mögött kezdődik, tépett szélű, vastag, a hajvonalánál pedig hirtelen eltűnik. Earl elfordítja a fejét, és a szeme sarkából próbálja követni a sebhely vonalát. Ujjhegyével végigtapogatja, aztán visszanéz a hamutálban égő cigarettára. Ekkor eszébe jut valami, és kifordul a fürdőből.

Szobája ajtajánál, egyik kezével a kilincsen megdermed. Két kép van az ajtó melletti falrészre ragasztva. Earl először az MRI-re figyel fel, a négy fekete keretes ablakra egy ember koponyájába. A képre filccel rá van írva: AZ AGYAD. Earl csak nézi. Koncentrikus körök, különböző színekben. Ki tudja venni a saját szempárját jelölő gömböket, és, ezek mögött, agyának ikerlebenyeit. Finom gyűrődések, körök, félkörök. Azonban, épp a feje közepén, filccel bekarikázva van valami más is: nyaka hátsó felénél egy csőszerű forma látható, mely mintha valami féregből egy barackká alakulna. Deformált, töredezett, de lehetetlen eltéveszteni. Sötét folt, virágalak, pont az agya közepén.

Lehajol, hogy jobban lássa a másik képet. Egy férfi látható rajta: virággal a kezében áll egy frissen hantolt sír fölött. A férfi lehajol, hogy el tudja olvasni a sírfeliratot. Egy pillanatra olyan ez, mint egy tükörfolyosó vagy a végtelenség rajza kicsiben: egy férfi előre hajol, és nézi a kisebb férfit, aki előre hajol, és olvassa a sírfeliratot. Earl sokáig nézi a képet. Talán el is sírja magát. Talán csak némán bámul a képre. Végül visszamegy az ágyhoz, leroskad, szorosan összezárja a szemét, megpróbál elaludni.

A cigaretta kitartóan ég a fürdőszobában. Az ébresztőóra visszaszámol tíztől, beindul egy áramkör, és újra csörögni kezd.

Earl kinyitja a szemét, egyiket a másik után, és meglátja a fent terpeszkedő, fehér, fali csempés mennyezetet, melyen foltként éktelenkedik a feje fölé ragasztott, kézzel írt felirat, ami elég nagy ahhoz, hogy az ágyból is el tudja olvasni.

A normális életednek már vége. Ezt vésd az eszedbe. Hogy is lehetne barátnőd, ha még a nevét se tudnád megjegyezni? Gyerekeid se lesznek, hacsak nem akarod, hogy olyan apával nőjenek fel, aki meg sem ismeri őket. Állásra meg végképp semmi esélyed. Nem túl sok olyan hivatás létezik, ami értékeli a feledékenységet. Talán a prostitúció. Meg persze a politika.

Nem. Az életednek vége. Halott ember vagy. Az orvosok egyedül azt remélik, hogy legalább arra meg tudnak tanítani, hogyan legyél kisebb teher a beteggondozóknak. Ők meg valószínűleg soha nem engednek haza, bárhol is legyen az.

Szóval, a kérdés nem a „lenni, vagy nem lenni”, mert te egyszerűen nem vagy. A kérdés az, hogy mihez akarsz most kezdeni. Hogy számít-e neked a bosszú.

A legtöbb embernek számít. Hetekig agyalnak, terveznek, próbálják kikalkulálni, hogyan vágjanak vissza. De az idő múlása épp elég, hogy eltörölje a kezdeti lelkesedést. Az idő meglop, nem ezt szokták mondani? Hiszen legtöbbünket végül úgyis meggyőz arról, hogy a megbocsátás erény. Kényelmes is úgy látni, hogy a gyávaság és a megbocsátás bizonyos távolságból nézve egyforma. Az idő ellopja az erőd.

Ha az idő és a félelem nem elég, hogy lebeszélje az embereket a bosszúról, akkor ott van még a hatalom, ami finoman megrázza a fejét, mondván: Megértjük, de maga a jobb ember, ha úgy hagyja. Ha képes felülemelkedni. Ha nem süllyed az ő szintjükre. Amúgy meg, teszi hozzá a hatalom, ha bármilyen hülyeséggel próbálkozik, bezárjuk egy kis szobába.

De ez már úgyis megtörtént, nem? Jó, igazából nem zártak be, és nem is őriznek túl komolyan, hiszen csak egy nyomorék vagy. Egy hulla. Egy retardált, aki valószínűleg arra se emlékezne, hogy mikor egyen vagy szarjon, ha nincs ott senki, hogy emlékeztesse.

Ami meg az idő múlását illeti, hát, az rád már nem igazán vonatkozik, igaz? Mindig csak tíz perc, újra meg újra. Hogyan is tudnál úgy megbocsátani, ha még arra se tudsz emlékezni, hogy felejts?

Régen te is a ráhagyós típus voltál, nem? Régen. De már nem ugyanaz az ember vagy. Félig se. Csak egy töredék; a tíz-perces-ember.

Persze a gyengeség erőt ad. Ez lehet a kezdőlökés. Valószínűleg szívesebben maradnál a seggeden a kis szobádban, és sírnál. Élnél a magad kis véges emlékgyűjteményében, finoman tisztogatnál minden egyes darabot. Fél élet egy üveglap és egy deszka közé paszírozva, mint valami egzotikus rovarfajnál. Szívesen élnél ilyen üveg mögött, ugye? Kocsonyában konzerválva.

Tetszene, de úgyse menne, igaz? Nem menne, a kis gyűjteményed utolsó darabja miatt. Az utolsó dolog miatt, amire emlékszel. Az arcára. A férfi arcára és a feleségedre, aki segélykérően néz rád.

Talán majd visszavonulhatsz ide, ha az egésznek vége. A kis gyűjteményedbe. Bezárhatnak majd egy másik kis szobába, és élheted az életed hátralevő részét a múltban. De csak akkor, ha a kezedben tartasz egy cetlit arról, hogy elkaptad.

Tudod, hogy igazam van. Tudod, hogy még sok munka vár. Lehetetlennek tűnik, de biztos vagyok benne, ha mind elvégezzük a dolgunkat, valamit majd csak kitalálunk. De nincs sok időd. Igazából csak úgy tíz perc. Aztán az egész kezdődik elölről. Szóval legalább használd ki az időt, amid van.

Earl kinyitja a szemét, és belepislog a sötétségbe. Az ébresztőóra csörög. 3:20-at mutat, és az ablakon beszűrődő holdfény alapján hajnal lehet. Earl keresi a lámpát, közben majdnem le is veri. Izzó fény tölti be a szobát, a fém bútorokat, a falakat, és az ágyneműt is egyaránt sárgára festve. Earl visszadől, és felnéz a sárga mennyezetre, meglátja a fent terpeszkedő, fehér, fali csempés mennyezetet, melyen foltként éktelenkedik a feje fölé ragasztott, kézzel írt felirat. Elolvassa kétszer, talán háromszor, aztán körbepillant a szobán.

Csupasz helység. Talán valami intézményhez tartozik. Van egy íróasztal az ablaknál. Nincs rajta semmi, csak egy hangos ébresztőóra. Earl valószínűleg ekkor veszi csak észre, hogy teljesen fel van öltözve. A takaró alatt még cipő is van rajta. Kihúzza magát az ágyból, és az íróasztalhoz megy. A szobában semmi nem utal arra, hogy itt valaki is élne, vagy egyáltalán élt volna, leszámítva a furcsa papírcetliket itt-ott a falra ragasztva. Se képek, se könyvek, se semmi. Az ablakon keresztül látni a gondosan lenyírt pázsiton ragyogó telihold fényét.

Earl rácsap az ébresztőóra szundi gombjára, és egy pillanatig a keze hátuljára erősített két kulcsot nézi. Elkezdi leszedni a ragasztószalagot, miközben átkutatja az üres fiókokat. Kabátja bal zsebében talál egy köteg százdollárost, és egy leragasztott borítékot, benne egy levéllel. Végignézi a helység többi részét, és a fürdőszobát. Ragasztószalagok, cigarettacsikkek, semmi más.

Earl szórakozottan babrál a nyakán lévő heggel, és visszamászik az ágyba. Hátradől, és a plafonra ragasztott feliratra néz. Az van odaírva: KELJ FEL, TŰNJ INNEN AZONNAL. EZEK AZ EMBEREK MEG AKARNAK ÖLNI.

Earl becsukja a szemét.

Próbálták beléd nevelni az általánosban, hogy írj listákat, emlékszel? Mikor a feladataidat a kézfejedre írtad fel, és ha a zuhanyzásnál lejöttek, akkor peched volt. Ez nem szabályozás, mondták. Nem fegyelmezés. Csak próbáltak rászoktatni, hogy írj le mindent valahová, ahol megmarad.

Persze az általános iskolás tanáraid most hülyére röhögnék magukat, ha látnának. Hiszen végül tökéletes példánya lettél a tanításuknak. Hiszen még pisálni se tudsz anélkül, hogy megnéznéd valamelyik listádat.

Igazuk volt. Csak listákkal élheted túl ezt az egészet.

Íme, az igazság: az emberek, még az átlagos emberek sem egyszerű személyiségek, adott tulajdonsághalmazzal. Ez nem ilyen egyszerű. Mindannyian a limbikus rendszerünktől függünk, az agyon keresztül sodródó elektron-felhőktől. Minden ember lebontható 24 órás fragmentumokra, majd még tovább, ezeken a 24 órákon belül. Napi pantomim, az egyik ember átadja az irányítást a következőnek: a színfalak mögött vén kóklerek nyüzsögnek, mindegyik zajongva várja a sorát a rivaldafényben. Minden héten, mindennap. A dühös átadja a stafétát a mogorvának, majd jön a szexmániás, az introvertált, meg a dumagép. Minden ember a csőcselék része, idióták tornasora.

Itt az élet tragédiája: néhány pillanat erejéig mindennap, mindenkiből zseni lesz. A megvilágosodás, a tisztánlátás pillanatai, mindegy, minek hívjuk őket. A felhők eloszlanak, a bolygók kicsit jobban látszanak, minden egyértelmű lesz. Le kéne szoknom a cigiről, jön rá valaki, vagy tessék, így tudok összehozni gyorsan egymilliót, vagy ez és ez a kulcs a boldogsághoz hirtelen a kezünkbe kerül. Ez a nyomorult igazság. Néhány pillanat erejéig az univerzum titkai megnyílnak előttünk. Az élet egy olcsó szalontrükk.

De aztán a zseni, a tudós kénytelen átadni az irányítást a következő fickónak a sorban, aki valószínűleg csak chipset akar zabálni; a tisztánlátás, a zsenialitás, és a megváltás adottsága mind-mind egy kretén, egy hedonista, vagy egy narkolepsziás kezébe kerül.

Az egyetlen kiút ebből az egészből persze az, ha gondoskodsz róla, hogy te irányítod az idiótákat, mint amilyen magad is lettél. Hogy te vezesd a tornasort, kéz-a-kézben. Ehhez a legjobb módszer egy lista.

Olyan, mintha levelet írnál magadnak. A nagy terv, amit a tudás birtokosa állított össze, persze csak egyszerű lépésekkel, hogy a többi idióta megértse. Kövesd a lépéseket, egytől százig. Majd ismétlünk, ha kell.

A te problémád egy kicsit talán komolyabb, de alapvetően azért ugyanarról van szó.

Mint az a számítógépes dolog, a kínai szoba. Arra emlékszel? Valami fickó ül egy kis szobában, kártyákat terít le, rajtuk egy olyan nyelv betűivel, amit nem ért; egymás után teríti le őket, egy valaki más által meghatározott sorrendben. A kártyák elvileg majd kiadnak egy viccet, kínaiul. A fickó persze nem beszéli a nyelvet. Csak követi az utasításokat.

Vannak persze nyilvánvaló eltérések a helyzetedben: kiszabadultál a szobából, ahová bezártak, szóval az egész vállalkozás máris mobil. És a fickó, aki az utasításokat adja, az is te vagy, csak egy korábbi magad. A viccnek meg, amit elmesélsz, hát, csattanója éppen van – csak nem nagyon hiszem, hogy bárki is nevetni fog majd rajta.

Szóval ez van. Csak követned kell a saját utasításaidat. Mintha létrát másznál, vagy lefelé haladnál egy lépcsőn. Egyszerre csak egy lépés. Így haladj a listán. Egyszerű.

Az egész titka persze az, hogy mindig olyan helyen tartsd a listát, ahol biztosan észreveszed.

Hallja a berregést csukott szemmel is. Kitartó. Nyúlna az ébresztőóráért, de nem mozog a karja.

Earl kinyitja a szemét, és látja, ahogy egy nagydarab ember kétrét görnyed fölötte. A férfi idegesen ránéz, majd folytatja a munkáját. Earl körbepillant. Túl sötét hely egy orvos irodájának.

Hirtelen a fájdalom elönti az agyát, nem hagyva helyet több kérdésnek. Megint fészkelődik, próbálja arrébb ráncigálni az alkarját, mely mintha égne. A kar nem akar mozdulni, de a férfi újabb mogorva tekintetet küld. Earl úgy helyezkedik a székben, hogy lássa, mi van a másik feje fölött.

A hang és a fájdalom is a férfi kezében lévő fegyverből jön, de azon a cső helyén egy tű van. A tű belefúrja magát Earl alkarjának húsos részébe, duzzadt betűk nyomát hagyva maga után.

Earl próbál úgy helyezkedni, hogy jobban lásson, hogy el tudja olvasni a betűket a karján, de nem sikerül. Visszadől, és a mennyezetet bámulja.

Végül a tetoválóművész megszünteti a hangot, letörli Earl alkarját egy gézdarabbal, majd hátramegy, hogy előtúrjon egy brossúrát a lehetséges fertőzések kezeléséről. Talán később megemlíti a feleségének ezt a fickót és a rövid szöveget. Talán majd a felesége meggyőzi, hogy hívják a rendőrséget.

Earl lenéz a kezére. A betűk ott virítanak a bőrén, kicsit még nedvedzenek. Az óraszíja mögött kezdődnek, és egészen a könyékhajlatáig tartanak. Earl újra ránéz az üzenetre, elolvassa még egyszer. Azt írja, apró, gondos, nyomtatott betűkkel: MEGERŐSZAKOLTAM ÉS MEGÖLTEM A FELESÉGED.

Ma van a születésnapod, szóval kapsz tőlem egy kis ajándékot. Egy sört akartam venni, de ki tudja, az hová vezetett volna?

Szóval, helyette kapsz egy csengőt. Azt hiszem, el kellett zálogosítanom érte az órádat, de amúgy is, mire kellett volna az neked?

Valószínűleg most azt kérded magadtól: miért egy csengő? Sőt, ha jól sejtem, minden egyes alkalommal ezt fogod kérdezni, mikor megtalálod a zsebedben. Túl sok betűd van már. Túl sok ahhoz, hogy hozzájuk fordulj, akárhányszor csak felmerül valami kérdés, amire nem tudod a választ.

Igazából csak egy vicc. Hétköznapi tréfa. De gondolj rá inkább így: valójában nem is rajtad nevetek, hanem veled.

Szeretném azt hinni, hogy mindig, mikor előhúzod a zsebedből, és elgondolkodsz, vajon miért van nálad ez a csengő, egy kis részed, az elcseszett agyad egy kicsi része emlékezni és nevetni fog, mint ahogy én is nevetek most.

Amúgy meg, tudod te a választ. Egy régebben tanult dologban van a megoldás. Vagyis, ha jól utánagondolsz, tudni fogod.

Régen az emberek megszállottan féltek az élve eltemetéstől. Rémlik már? Az orvostudomány nem egészen olyan volt, mint ma, nem egyszer előfordult, hogy valaki egy érckoporsóban ébredt. Szóval, a gazdagok felszerelték a koporsójukat légzőcsövekkel. Kis csövekkel, amik átfúrták a földet, így ha valaki felébredt, mikor már nem lett volna szabad, tudott lélegezni. Aztán valószínűleg letesztelték, és rájöttek, hogy rekedtre kiabálhatja magát az ember a csövön át, ha egyszer az túl keskeny, hogy vigye a hangot. Legalábbis annyit, amennyi alkalmas figyelemfelkeltésre. Szóval felvezettek egy zsineget a csövön át egy kis csengőhöz, ami a sírkőhöz volt erősítve. Ha egy halott életre kelt, egyszerűen csak csengetnie kellett, míg jött valaki, hogy kiássa.

Nevetnem kell, ahogy elképzelem, amint egy buszon, vagy egy gyorsétteremben benyúlsz a zsebedbe, megtalálod a kis csengőt, és azon kezdesz agyalni, vajon kitől kaptad, és miért van nálad. Talán csilingelsz is vele egyet.

Boldog szülinapot, haver.

Nem tudom, ki találta meg közös problémánk megoldását, szóval nem tudom, hogy neked gratuláljak-e, vagy magamnak. Kis életmód-változtatás, az biztos, mindenesetre azért elegáns megoldás.

A válaszért nézz magadba.

Ez meg úgy hangzik, mint valami Hallmark-kártya szövege. Nem tudom, mikor találtad ki, de elismerésem. Nem mintha most tudnád, mi a francról is beszélek. De, őszintén, nagy ötlet volt. Elvégre mindenkinek kellenek tükrök, hogy emlékeztessék magukat, kik is ők. Te se vagy kivétel.

A kis gépi hang leáll, majd újrakezdi. „Reggel nyolc óra van. Ez csak egy figyelmeztető hívás.” Earl kinyitja a szemét, és félrerakja a kagylót. A telefon egy olcsó furnérlemez-fejtámlán pihen, mely az ágy mögött kezdődik, a sarkánál befordul, és elér egészen a minibárig. A TV még mindig megy, hússzínű pacák fecsegnek benne egymással. Earl visszadől, és meglepetten néz magára: öregebb, cserzettebb, hajszálai pedig napsugarakként merednek ki a fejéből. A plafonon lévő tükör megrepedt, ezüstös képe gyűrött. Earl tovább nézegeti magát, elképedve a látványtól. Teljesen fel van öltözve, de a ruhái öregek, itt-ott viseltesek.

Earl még érzi a helyét a bal csuklójánál, de az órája már nincs ott. A tükrön keresztül lenéz a karjára. Teljesen csupasz, bőrszíne pedig egyenletes, mintha soha nem is lett volna ott óra. Egyenletes, leszámítva azt a vastag fekete nyilat csuklója belső részén, mely felfelé, ingujja irányába mutat. Earl egy pillanatig még bámulja a nyilat. Talán már meg se próbálja lekaparni. Inkább felgyűri az ingujját.

A nyíl az Earl alkarjára tetovált mondatra mutat. El is olvassa egyszer, talán kétszer. A mondat elejénél újabb nyíl kezdődik, mely még feljebb mutat Earl karján, majd eltűnik a felgyűrt ingujj alatt. Earl kigombolja az ingét.

A mellkasára pillantva felismeri ugyan a formákat, de képtelen rájuk fókuszálni, így inkább felnéz a fölötte lévő tükörre.

A nyíl felvezet Earl karján, keresztülmegy a vállán, majd leereszkedik felsőtestére, és egy férfi arcában ér véget, mely beborítja majdnem az egész mellkasát. Egy nagydarab emberhez tartozik; kopaszodik, bajsza és kecskeszakálla van. Jellegzetes arc, de egy fantomképhez hasonlóan ebben is van egy kis valószerűtlenség.

Felsőtestének maradék részét szavak, kifejezések, információmorzsák és utasítások borítják; rajta mindegyik fordítva olvasható, de a tükörben helyreáll.

Earl végül felkel, begombolja az ingét, és az íróasztalhoz lép. Elővesz egy tollat és egy cetlit a fiókból, majd írni kezd.

Nem tudom, hol leszel, mikor ezt olvasod. Abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán veszed a fáradtságot, hogy elolvasd. Gondolom, nincs is rá szükséged.

Tényleg nagy kár, hogy te és én soha nem találkozhatunk. De ahogy a dal mondja, „Mire ezt olvasod, én már sehol se vagyok.”

Már olyan közel járunk. Legalábbis így érzem. Annyi részlet összeállt, annyit tisztult már a kép. Szerintem csak idő kérdése, és megtalálod.

Ki tudja, mi kellett hozzá, hogy idáig eljussunk? Biztos nem semmi sztori, bár emlékeznél belőle valamire. Vagyis, talán jobb, hogy nem emlékszel.

Az előbb eszembe jutott viszont valami, amin talán elgondolkodhatsz.

Mindenki azt várja, hogy eljöjjön a vég, de mi van, ha már rég elhaladt mellettünk? Mi van, ha az Ítélet Napjának nagy poénja az volt, hogy jött és ment, de mi nem lettünk okosabbak? Az apokalipszis csendben érkezik; a kiválasztottakat a mennybe terelték, míg a többiek, akik megbuktunk a teszten, csak csináljuk tovább, elfeledve. Már rég halottan kószálunk; jóval azután, hogy az istenek abbahagyták a számolást, még mindig optimistán tekintünk a jövőbe.

Ha ez igaz, azt hiszem nem számít, mit csinálsz. Nincs remény. Ha nem találod meg, az se számít, mert semmi se számít. És ha meg is találod, kicsinálhatod, anélkül, hogy aggódnod kéne a következmények miatt. Mert nincsenek következmények.

Ezek járnak most a fejemben, ebben a rohadt kis szobában. A falakon keretezett képek lógnak hajókról. Nyilván nem tudom, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, valahol a partnál lehetünk. Ha azon gondolkodol, miért barnább öt árnyalattal a bal kezed a jobbnál, akkor nem tudom, mit mondjak. Gondolom jó sokáig autóztunk. És nem, nem tudom, mi történt az óráddal.

A kulcsok meg: fogalmam sincs. Egyik se ismerős. Kocsikulcsok, házkulcsok, kicsi, miniatűr lakatkulcsok. Mit csináltunk mostanáig?

Kíváncsi vagyok, hülyének fogja-e érezni magát, mikor megtalálod. Utolérte a tíz-perces- ember. Megölte egy retardált.

Egy perc, és már itt se vagyok. Leteszem a tollat, becsukom a szemem, aztán, ha akarod, elkezdheted ezt olvasni.

Csak azt akartam, hogy tudd: büszke vagyok rád. Senki olyan nem maradt, aki számít, és megmondaná. Senki olyan nem maradt, aki meg akarná mondani.

Earl tágra nyílt szemmel bámul ki a kocsi ablakán. Mosolygó tekintet. Mosolyog az ablakon keresztül az utca túloldalán gyülekező tömegre. A tömegre, mely a kapualjban heverő test körül gyülekezik. A test körül, mely lassan, fokozatosan ürül ki a járdán keresztül, bele a csatornába.

Tömzsi alak, arca lefelé, szeme nyitva. Kopaszodó fej, kecskeszakáll. A halálban, hasonlóan a fantomképekhez, az arcok gyakran egyformának tűnnek. Ez egyértelműen valakié. De, igazság szerint, bárkié lehetne.

Earl még mindig a test irányába mosolyog, miközben a kocsi elindul a járdaszegélytől. A kocsi meg? Ki tudja? Talán rendőrségi. Talán csak egy taxi.

Ahogy az autót elnyeli a forgalom, Earl tekintete tovább ragyog az éjszakában, csak nézi a testet, míg az eltűnik egy csoport aggódó járókelő takarásában. Csak kuncog magában, miközben a kocsi egyre növeli a távolságot közte és a gyarapodó tömeg között.

Earl mosolya elhalványul kicsit. Valami eszébe jutott. Elkezd babrálni a zsebében; először csak hanyagul, mint aki a kulcsát keresi, aztán valamivel elkeseredettebben. Talán a bilincs akadályozza egy kicsit. Elkezdi üríteni a zsebe tartalmát a mellette lévő ülésre. Egy kis pénz. Néhány kulcs. Papírcetlik.

Kerekded fémdarab csusszan ki a zsebéből, át a PVC ülésre. Earl már tajtékzik. Rácsap a plexi válaszfalra, tollért könyörög a sofőrhöz. Talán a taxis nem igazán beszél angolul. Talán a zsaru nem igazán szokott beszélgetni a gyanúsítottakkal. Akárhogy is, az elöl és a hátul ülő férfi közti válaszfal marad, ahogy volt. A toll csak nem jön.

A kocsi belehajt egy kátyúba, mire Earl megpillantja tükörképét a visszapillantóban. Már megnyugodott. A sofőr kanyarodik egyet, és a fémdarab halk csörrenéssel visszacsúszik Earl lábához. Felveszi, nézegeti, kíváncsian. Egy kis csengő. Egy kis fémcsengő. Rávésve a neve és pár dátum. Az elsőt ismeri, akkor született. De a második nem jelent neki semmit. Semmit az égvilágon.

Ahogy megforgatja kezében a csengőt, észreveszi az üres helyet a csuklóján, ahol régen az óráját hordta. Van ott egy kis nyíl, ami felfelé mutat. Earl ránéz, majd elkezdi felgyűrni az ingujját.

„A saját temetésedről is elkésnél”, mondta mindig. Emlékszel? Minél többször jut eszembe, annál nagyobb hülyeségnek hangzik. Elvégre milyen idióta siet bármennyire is, hogy elérje a saját története végét?

Meg egyáltalán, honnan tudnám, ha elkéstem? Órám már nincs. Nem tudom, végül mit csináltunk vele.

Különben is, minek kell neked óra? Antik darab volt. Ballaszt a csuklódon. A régi önmagad szimbóluma. Azé, aki még hitt az időben.

Mégse. Ezt visszavonom. Nem te vesztetted el a hited az időben, hanem az idő vesztette el a hitét benned. De kinek is kell ez, igazából? Ki akar egyike lenni a pancsereknek, akik a jövő biztonságában élnek, az egyik élménydús pillanatból a következőbe lépve? A következőbe, ahol nem éreznek semmit. Csak csüngenek az óra mutatóin, távol mindenkitől, aki kimondhatatlan dolgokat tett velük. Elhiszik az idő minden sebet begyógyít hazugságát – ami igazából csak kedvesebb megfogalmazása annak, hogy az idő tompít minket.

De te más vagy. Tökéletesebb. Az idő az emberek többségének három dolgot jelent, de neked, nekünk, csak egyet. Valami páratlant. Egy pillanatot. A mostani pillanatot. Mintha te lennél az óra közepe, ami körül a mutatók forognak. Az idő csak körülötted telik, neked nem. Már nem tud rád hatást gyakorolni. Hogy is szokták mondani? Az idő meglop? Hát, téged nem. Csukd be a szemed, és újrakezdheted az egészet. Idézd csak fel a szükséges érzelmeket, frissen, ahogy kell.

Az idő abszurditás. Absztrakció. Egyedül ez a pillanat számít. Ez a pillanat, újra meg újra, milliószor. Bíznod kell bennem. Ha ez a pillanat elégszer ismétlődik, ha nem adod fel – és nem szabad feladnod –, végül ráakadsz a következő tételre a listádon.

Fordította: Roboz Gábor