Részlet Laurell K. Hamilton: Az alkony ölelése című könyvéből

1. fejezet

A holdfény ezüstös fénybe vonta a szobát, szürke, fehér és fekete árnyalatok kergetőztek a falakon. Az ágyban fekvő két férfi mélyen aludt; még arra sem ébredtek fel, hogy kimásztam közülük, csak egy kicsit mozgolódtak. A holdfény csókjától fehéren világított a testem. A hajam valódi, vérvörös színe feketének hatott. Hűvös volt, ezért felvettem a selyem köntösömet. Lehet, hogy Kaliforniáról azt tartják, itt örökké süt a nap, de az éjszaka vége felé, amikor a hajnal még csak távoli álom, igenis hűvös van. Az ablakon édes áldásként beköszönő éjszaka decemberi éj volt. Ha otthon, Illionis-ban lettem volna, akkor a hó illatát érezném, olyan frissen, mintha a nyelvemen olvadozna, tüdőt fájdító hideggel. Oly fagyos, hogy úgy érzed, tüzes jeget lélegzel be. December tájékán ilyennek kéne lennie itt is. A hátam mögötti ablakon beáramló levegő az eukaliptusz száraz illatát és a tengert hozta magával. Só, víz, és még valami más, egy meghatározhatatlan szag, ami jelzi, hogy a közelben nem édesvizű tó, hanem az óceán terül el, haszontalanul, ihatatlanul. Az óceán partján szomjan lehet halni.
Már három éve élek itt, és minden nap meghalok egy kicsit. Nem a szó szoros értelmében – mert nem pusztultam volna bele –, de a puszta túlélésért való küzdelem nagyon magányossá tett. Meredith NicEssus Hercegnőnek születtem, a faerie udvartartás királyi körébe tartozom. Egy igazi, hús-vér tündérhercegnő vagyok, az egyetlen, aki valaha is Amerika földjén született. Amikor kb. három éve nyomom veszett, a média teljesen megbolondult. Az eltűnt Amerikai Tündérhercegnő megtalálásának népszerűsége Elvisével is vetekedett. A világon mindenhol láttak. A valóságban azonban egész idő alatt itt voltam, Los Angelesben. Elbújtam, és egyszerűen csak Meredith Gentry voltam (a barátaimnak Merry). Egy fey ősökkel rendelkező emberi lény, aki a természetfölötti problémákra és mágikus megoldásukra specializálódott Grey Nyomozó Irodánál dolgozik.
Legendák szólnak arról, hogy a tündérföldről elűzött feyek elfonnyadnak, elhalványulnak és meghalnak. Ez igaz is, meg nem is. Elég emberi vér van bennem ahhoz, hogy a mindent körülvevő fém és technológia ne zavarjon. Vannak olyan alacsonyabb rendű feyek, akik az ember alkotta városban elsorvadnak és meghalnak. Ám a legtöbb fey jól boldogul a civilizációban – lehet, hogy nem lesz boldog, de túléli. Viszont a lényük egy része – amelyik tudja, hogy nem mindig pillangó, amit annak látsz – elhervad. Az a részük, amelyik látta, ahogy hurrikánként száguldó, tollas és pikkelyes szárnyak töltik be az éjszakai égboltot, és a nyomukban az emberek sárkányokról és démonokról suttognak; és amelyik látta a sidhéket is, ahogy csillagfényből és álomból alkotott lovakon száguldannak.
Nem elüldöztek, hanem elmenekültem – mert nem éltem volna túl a merényleteket. Nem volt elég mágiám és politikai befolyásom, hogy meg tudjam védeni magam. Az életemet megóvtam, de valami mást elvesztettem. A tündérföldet. Az otthonomat.
És most, az ablakpárkányra támaszkodva, a Csendes Óceán illatával az orromban lenéztem a két férfira, és tudtam, hogy otthon vagyok. Mindketten a királyi udvartartás tagjai, Unseelie sidhék; a homályban rejtőző sereglethez tartoznak, amely fölött – ha az orvgyilkosok nem érnek utol – talán egy napon én fogok uralkodni. Rhys a hasán feküdt, az egyik keze lelógott az ágyról, a másik a párnája alatt tűnt el. Még így, pihenés közben is kidagadtak az izmai. A haja fehér fürtjei a meztelen vállát simogatták, majd végigomlottak a hátán. Az arca jobb felét a párnájába temette, így nem láttam az üres szemgödrét borító sebeket. Íves ajka felfelé görbült, álmában mosolygott. Fiúsan jóképű, és örökké az is marad.
Nicca az oldalán összegömbölyödve feküdt. Ébren jóképű, majdnem csinos; alvás közben az arca egy angyali gyermeké. Ártatlan és törékeny. A teste is puhább, kevésbé izmos. A keze még mindig érdes a kardgyakorlatok miatt, és selymesen puha bőre alatt izmok is rejtőznek, de a többi testőrhöz viszonyítva puhány: inkább udvaronc, mint zsoldos. A testéhez az arca illik is, meg nem is. Éppenhogy magasabb 180 centiméternél véget nem érő lábával; de karcsú dereka és hosszú, kecses karja arányossá teszi a testét. Nicca barna árnyalatokban játszik. A bőre halvány tejcsokoládé színű, és a sima, térdig érő haja ragyogó, mély sötétbarna. Nem közönséges barna, hanem az erdőben frissen megfordított avar színe, ami már olyan régóta van ott, hogy élénk, nyirkos barnává válik: beletúrva a kezed nedves lesz, és az új élet illata áraszt el.
A holdvilágos sötétben nem láttam a hátát, de még a vállát sem. Majdnem teljesen eltűnt a takaró alatt. Pedig a háta tartogatta a legnagyobb meglepetést. Az apjának pillangószárnyai voltak, és nem volt sidhe, bár még a feyek közé tartozott. A genetika hatalmas, tetoválásnak ható szárnyakkal tréfálta meg, de sokkal élénkebb, élőbb, mintha tintával vagy festékkel rajzolták volna. A válla felső részétől kezdődően a hátán, fenekén és a combján keresztül a térdhajlatáig tobzódik a színekben: barnássárga, rozsdabarna, kék, rózsaszín és fekete körök tarkítják a testét, mint a molylepke szárnyát a szemalakú, színes pettyek.
A homályban a színei elhalványodtak, és Rhysszel együtt két halvány árnyék, egy világosabb és egy sötétebb feküdt az ágyban; bár vannak lények, amik még Niccánál is sötétebbek – sokkal, de sokkal sötétebbek.
A hálószoba ajtaja hangtalanul kinyílt, és mintha a gondolataimmal idéztem volna meg, Doyle lépett be. Ugyanolyan csendesen csukta be maga mögött az ajtót, mint ahogy kinyitotta. Soha nem értettem, miként csinálja. Ha én tárok ki egy ajtót, akkor biztos, hogy zajt csapok. Ha Doyle úgy akarja, akkor úgy mozog, mint a leszálló éj: hangtalanul, súlytalanul és észrevehetetlenül, amíg rá nem jössz, hogy a fény eltűnt, és valamivel, amit nem látsz, egyedül maradtál a sötétségben. A beceneve a Királynő Sötét Szolgája, vagy egyszerűen Sötétség.
– Hol van a Sötét Szolgám? Hozzátok ide a Sötét Szolgámat – mondja a királynő, és valaki hamarosan vérezni kezd vagy meghal. De most, különös módon, ő az én Sötét Szolgám.
Nicca barna, Doyle fekete. Nem az emberi bőr feketeségével, hanem az éjféli égbolt tökéletes sötétségével. A szoba homályában nem tud elrejtőzni, még a holdfény árnyainál is sötétebb. Egy fekete alak suhant felém. A fekete farmerja és pólója második bőrként tapadt rá. Soha nem visel olyasmit, ami nem egyszínű, kivéve az ékszereit és a fegyvereit. De még a pisztolya, és a hozzá tartozó válltok is fekete.
Ahogy felém lépett, ellöktem magamat az ablaktól, hogy kiegyenesedjek. Az extra méretű ágy lábánál meg kellett állnia, mert a beépített szekrény és az ágy között csak egy résnyi hely maradt. Lenyűgöző volt nézni, ahogy Doyle úgy siklik a fal mellett, hogy az ágyhoz hozzá sem ér. Jó harminc centivel magasabb nálam, és legalább 50 kilóval nehezebb – melynek a legtöbbje izomzat. Én már legalább fél tucatszor nekimentem volna az ágynak. Olyan könnyedséggel kerülte az akadályt, mintha mindenki más is képes lenne rá.
A fekvőhelyem majdnem az egész szobát elfoglalja, így amikor Doyle odaért hozzám, a testünk szinte összeért. De neki sikerült annyira távol maradnia tőlem, hogy még a ruhánk se súrolja egymást. Épp ez volt a szándéka. Sokkal természetesebb lett volna, ha egymáshoz érünk, és attól, hogy ennyire igyekezett, hogy ez ne így történjen, a helyzet még kényelmetlenebbé vált.
Zavart, de már nem vitatkozom Doyle-lal a távolságtartása miatt.
– Azt akarom, hogy különleges legyek, ne csak egy a sok közül – mondja, ha rákérdezek. Először fennköltnek láttam, mára már csak idegesít. Az ablaknál világosabb volt, így láthattam a finom ívű arccsontját, a hegyes állát, a füle íves csúcsát, a fülporcát végig díszítő, ezüstösen csillogó fülbevalóit, egészen a legfelülre berakott kicsi karikákig. Csak a hegyes füle árulja el, hogy – ugyanúgy, mint Niccában és bennem – Doyle-ban is kevert vér folyik. Elrejthetné a hajával, de jóformán soha nem teszi meg. Hollófekete haját a szokásos módon, befonva viselte, amitől úgy látszott, mintha elöl egész rövidre lenne vágva, de a copfja a bokáját verdesi.
– Hallottam valamit – suttogta. A hangja mindig mély és komor, mintha a nyelv helyett fülnek szánt, sűrű, édes likőr lenne.
– Valamit, vagy csak az én mozgásomat? – néztem fel rá.
– Téged – rándult meg az ajka, ami nála a mosolyt jelenti.
– Nem elég védelem az, hogy két testőr is van velem az ágyban? – súgtam vissza a fejemet megrázva, és a kezemet összekulcsoltam a hasam előtt.
– Jónak jók, de nem annyira, mint én.
– Azt akarod mondani, hogy senkiben sem bízol, csak magadban, ha a biztonságomról van szó? – meredtem rá. Csendben beszélgettünk, békésen, mint alvó gyermekeik felett suttogó szülők. Jó tudni, hogy Doyle ennyire éber. Ő a sidhék egyik legjobb harcosa. Örülök, hogy magam mellett tudhatom.
– Fagyban… talán – mondta.
Megcsóváltam a fejemet; a hajam már megnőtt annyira, hogy a vállamat csiklandozza. – A Királynő Hollói a faerie legtökéletesebb harcosai, és te azt mondod, hogy senki sem hasonlítható hozzád. Te beképzelt…
Nem lépett felém – már így is túl közel voltunk egymáshoz –, csak megmozdult, és a köpenyem széle máris a lábát súrolta. A holdfény megcsillant az ezüst nyakláncán, melyet mindig viselt, és a láncon lógó pici, kővel díszített, ezüst pókocskán.
– Megölhetnélek, mielőtt bármelyikük rájönne, hogy mi történik – hajolt hozzám olyan közel, hogy az arcomat megcsapta a lehelete.
A fenyegetéstől felgyorsult a pulzusom. Tudtam, hogy nem bántana. Tudtam, de mégis… mégis. Láttam már Doyle-t úgy ölni a teste, a mágiája erejével, hogy a keze üres volt. Asötétben állva, egymáshoz érve, biztos voltam abban, hogy ha a halálomat akarná, akkor megölhetne úgy, hogy sem én, sem a mögöttem alvó testőrök nem tehetnének ellene semmit.
A küzdelmben nem nyerhetnék, de a homályban összesimulva más dolgokat is megtehetek, melyek elterelik a figyelmét és lefegyverezik; ugyanolyan jól, mint egy penge, ha nem jobban. Felé fordítottam a fejemet, a szám a nyakhajlatához ért, ahogy megszólaltam. – Doyle, te nem bántanál engem – súgtam, érezve, ahogy a pulzusa az ajkam alatt felgyorsul.
– Mindhármótokat megölhetném – az alsó ajka a fülemet súrolta, csaknem csókolt.
Éles, mechanikus kattanást hallottam, egy pisztoly kakasát. A hirtelen zajtól összerezzentem.
– Nem hiszem, hogy mindhármunkat ki tudnád nyírni – szólt Rhys. A hangja tisztán és világosan csengett, álmosságnak nyoma sem volt benne. Tökéletesen ébren volt, és fegyvert szegezett Doyle hátának, legalább is feltételeztem, hogy azt teszi. Doyle teste eltakarta előlem a kilátást, és amennyire tudtam, neki sincs szeme a tarkóján, így ő is csak találgathatott, hogy mit csinál Rhys.
– Rhys, egy kétlövetűt nem kell felhúzni ahhoz, hogy lőni lehessen vele – jelentette ki Doyle nyugodtan, majdnem mulatva. Sajnos az arckifejezését nem láttam, hogy tükrözi-e a szavait, mert mindketten mozdulatlanná merevedtünk az ölelésben.
– Tudom, hogy egy picit hatásvadász dolog – felelte Rhys –, de ismered a mondást: „egy ijesztő hang felér ezer fenyegetéssel”.
– Ilyen mondás nincs – állítottam, még mindig Doyle bőrébe beszélve. Doyle nem mozdult, és én sem, mert féltem, hogy valami olyasmit indítok el, amit nem tudok megállítani. Nem akartam ma este baleseteket.
– De kellene, hogy legyen – mondta Rhys. Az ágy megnyikordult mögöttünk.
– Doyle, pisztolyt szegezek egyenesen a fejednek – hallottuk Nicca hangját. A szavai kifejezetten nyugtalanságot sugároztak. Rhys nem volt ijedt, de Nicca kettőjük helyett is félt. Nem kellett látnomőt ahhoz, hogy tudjam, szépen, biztos kézzel tartja a fegyvert, az ujja már a ravaszon. Végül is, Doyle képezte ki.
Éreztem, ahogy a feszültség kiáramlik Doyle testéből. A fejét picit felemelte, és már nem a fülembe suttogott. – Lehet, hogy nem tudnám elkapni mind a hármatokat, de a hercegnőt meg tudom ölni, mielőtt ti ölnétek meg engem, és akkor az életetek semmit sem ér. Amiért engedtétek, hogy meggyilkolják az örökösét, a Királynő ezerszer fájdalmasabban fog veletek elbánni, mint amire én valaha is képes lennék.
Már láttam az arcát. Még a holdfényben is észrevettem, hogy teljesen nyugodt, a szeme a távolba mered, rám már nem is figyel. Nem törődött velem, mert arra összpontosított, hogy az embereit megleckéztesse.
Szorosan a falnak nyomtam a hátamat, de ő ügyet sem vetett az apró mozdulatra. A kezemet a mellkasára tettem, és meglöktem. Még jobban kiegyenesedett, de olyan kicsi volt a hely, hogy már csak az ágyra eshetett rá.
– Leállni! Mind a hárman! – szólítottam fel őket, olyan hangosan, hogy a hangom betöltötte a szobát. – Tűnj el a szemem elől! – néztem Doyle-ra.
Csak a fejét biccentette, mert szertartásosabb meghajláshoz több helyre lett volna szüksége, majd hátrálni kezdett, a két kezét oldalt felemelve, a két másik testőrnek mutatva, hogy fegyvertelen.
További manőverezésre képtelenül az ágy és a fal között állt meg. Rhys félig a hátán feküdt, és fél kézzel tartva a pisztolyt, követte Doyle mozgását. Nicca az ágy túloldalán állva, klasszikus lőállásban, két kézzel irányította rá a fegyverét. Még mindig úgy ítélték meg, hogy Doyle veszélyes, ami kezdett fárasztani.
– Doyle, elegem van a kisded játékaidból. Vagy bízol az embereidben, hogy tudnak rám vigyázni, vagy nem. Ha nem, akkor keressél másokat, vagy tegyél arról, hogy te, vagy Fagy mindig velem legyen. Ezt meg végre fejezd már be.
– Ha az ellenségeink egyike lettem volna, akkor a testőreid átaludták volna a halálodat.
– Ébren voltam – szólt közbe Rhys –, de az igazat megvallva azt hittem, hogy végre megjött az eszed, és magadévá teszed ott, a fal mellett állva.
– Csak neked lehetnek ilyen éretlen gondolataid – mordult rá Doyle.
– Doyle, ha kívánod Merryt, akkor csak szólj. A holnapi éjszaka a tiéd lehet. Azt hiszem, hogy mindannyian képesek vagyunk félreállni egy éjszakára, ha abbahagynád a… böjtödet – Rhys sebeit meglágyította a holdfény, puha, habkönnyű flastrommal vonva be az üreget, ahol a jobb szemének kellett volna lennie.
– Eresszétek le a fegyvereket – parancsoltam. Doyle-ra néztek, megerősítésre várva. – Ereszétek le a fegyvereket! – kiabáltam. – Én vagyok a hercegnő, a trón várományosa. Ő a testőreim kapitánya, és ha azt mondom nektek, hogy tegyetek meg valamit, akkor Istennőmre mondom, meg is teszitek!
Még mindig Doyle-t figyelték, aki végül aprót biccentett.
– Kifelé – förmedtem rájuk. – Kifelé, de mindannyian!
– Hercegnő, nem hiszem, hogy okos dolog lenne – rázta meg a fejét Doyle.
Általában ragaszkodom ahhoz, hogy Meredith-nek szólítsanak, de most én hozakodtam elő a rangommal. Nem szívhatok vissza mindent a következő mondatomban.
– Ez azt jelenti, hogy nem engedelmeskedtek a parancsomnak?
Doyle arckifejezése semleges és óvatos volt. Rhys és Nicca leeresztették a fegyverüket, de egyikük sem nézett a szemembe.
– Hercegnő, egyikünknek mindig veled kell lennie. Az ellenségeink nagyon… kitartóak.
– Cel Herceget kivégzik, ha az emberei megpróbálnak megölni, mialatt a legutóbbi gyilkossági kísérlete miatt még tart a büntetése. Hathónapnyi haladékunk van.
Doyle a fejét rázta.
Rájuk néztem. Mindhárman jóképűek, a maguk módján még gyönyörűek is, de hirtelen egyedül akartam maradni. Egyedül, hogy gondolkodhassak, hogy kiokoskodhassam, tulajdonképpen kinek a parancsait követik, az enyémet vagy Andais Királynőét. Eddig azt hittem, hogy nekem engedelmeskednek, de most elbizonytalanodtam.
Lassan, egyenként végignéztem rajtuk. Rhys viszonozta a pillantásomat, de Nicca még mindig nem volt rá képes. – Te nem engedelmeskedsz nekem. Igaz?
– Hercegnő, az elsődleges feladatunk az, hogy téged őrizzünk, és csak a másodlagos, hogy boldoggá tegyünk – szólt Doyle.
– Doyle, mit akarsz tőlem? Felajánlottam az ágyamat, de visszautasítottad.
Kinyitotta a száját, hogy feleljen, de felemeltem a kezemet. – Nem. Nem akarok tőled több kifogást hallani. Elhittem azt, amikor azt mondtad, hogy nem az első, hanem az utolsó akarsz lenni az ágyamban, de ha közben valamelyiküktől terhes leszek, akkor a sidhe hagyományoknak megfelelően ő lesz a férjem. Az esküvő után már monogám leszek, és te elszalasztottad az esélyedet, hogy megtörjed az ezer éve tartó cölibátusodat. Egyetlen megfelelő indokot sem hallottam, ami indokolná egy ekkora kockázat vállalását – fontam össze a karomat a mellem előtt. – Doyle, mondd el az igazat, vagy ne lépj be többet a hálószobámba.
– Jól van, ha az igazságot akarod, akkor nézz az ablakra – felelte, és az arca egy pillanatra haragot tükrözött.
Rámeredtem, de az ablak felé fordultam. A habkönnyű fehér függönyöket könnyű szellő mozgatta. – Na és? – vontam vállat.
– A sidhe hercegnője vagy. Ne csak a szemeddel nézz.
Mély levegőt vettem, lassan kiengedtem, és megpróbáltam nem reagálni a szavaiban rejlő csípősségre. Még soha nem volt eredménye annak, ha mérges lettem Doyle-ra. Hercegnő vagyok, de ez nem ad hatalmat; soha nem is adott.
Nem a mágiámat használtam, hanem a védelmemet eresztettem le, amit mindig a helyén kell tartanom, hogy ne azzal teljenek a napjaim, hogy egyfolytában természetfölötti dolgokat látok. Az emberi médiumoknak, sőt még a boszorkányoknak is meg kell azért dolgozniuk, hogy lássák a mágiát, a más lényeket és más valóságokat. Én a faerie-hez tartozom, ami azt jelenti, hogy az energiám nagy részét arra pazarlom, hogy ne észleljem a mágiát, ne vegyem észre a mellettem elsuhanó különböző lényeket és valóságokat, amikhez az én világomnak, céljaimnak semmi köze sincs. A mágia mágiát vonz, és a védelmem nélkül már elöntöttek volna a világban lejátszódó természetfölötti események mindennapos jelenségei.
Lecsúsztattam magamról a pajzsomat, és az agyam azon részével figyeltem, ami engedi, hogy meglássam a víziókat és az álmokat. Különös módon az érzékelésemnem sokat változott, csak hirtelen jobban láttam a sötétben, és észrevettem az ablakokra és falakra rakott védelem fénylő erejét is. A fehér függönyök mögött valamit megpillantottam az izzó erőfalon. Egy piciny dolog tapadt az ablakra. Ahogy elhúztam a függönyt, semmi sem volt az üvegen, csak a védelem halvány színei tükröződtek rajta. Oldalra pillantottam és a perifériás látómezőmben észrevettem egy, az ablakok védőmezőjébe belevésődött pici, az enyémnél is kisebb tenyérlenyomatot. Megpróbáltam közelebbről megvizsgálni, de eltűnt, ezért megint oldalról, de közelebbről néztem rá. A nyomnak karmai voltak, és emberszabásúnak tűnt, de nem emberé volt.
– Amíg aludtunk, valami próbálkozott a védelemnél – ejtettem vissza a helyére a függönyt, anélkül, hogy megfordultam volna.
– Igen – mondta Doyle.
– Nem éreztem semmit – vetette közbe Rhys.
– Én sem – kontrázott Nicca.
– Hercegnő, kudarcot vallottunk – sóhajtott Rhys. – Doyle-nak igaza van. Meg is ölhettek volna.
Rájuk nézve visszafordultam, majd Doyle-ra meredtem. – Mikor észlelted, hogy valaki kísérletezik a védelemnél?
– Bejöttem, hogy rád nézzek.
– Nem, a kérdés nem ez volt – ráztam meg a fejem. – Mikor vetted észre, hogy valami teszteli a védelmet?
– Hercegnő, megmondtam. Csak én tudlak biztonságban tartani – nézett rám kihívóan.
– Doyle, ez nem elég. A sidhe soha nem hazudik, legalább is nem nyíltan, és te kétszer is kikerülted az egyenes választ. Harmadszor is kérdezem, mikor érezted, hogy valami megpróbálta áttörni a védelmet?
– Amikor a füledbe suttogtam – szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, de bosszús is volt.
– A függönyön keresztül láttad – állítottam.
– Igen.
– Nem tudtad, hogy valami megpróbált behatolni – mondta Rhys. – Csak azért jöttél be, mert hallottad, hogy Merry mozgolódik.
Doyle nem válaszolt, de nem is volt rá szükség, a hallgatása elég volt.
– Doyle, a védelmet én raktam fel, amikor beköltöztem, és rendszeresen megújítom őket. Az én mágiám, az én hatalmam tartotta távol azt a dolgot. Az én erőm égette meg annyira, hogy megvannak az… ujjlenyomatai.
– A védelmed azért tartott ki, mert nem volt elég nagy a hatalma – vetett ellent Doyle. – Egy nagyobb dolog akármekkora védelmen át tud jutni.
– Lehetséges, de a lényeg az, hogy te sem tudsz többet, mint mi. Ugyanúgy a sötétben tapogatózol, mint mi.
– Nem vagy tévedhetetlen – kontrázott Rhys. – Jó tudni.
– Tényleg? – kérdezte Doyle. – Tényleg így van? Akkor gondold csak el, hogy ma éjszaka egyikünk sem vette észre, hogy a faerie egyik teremtménye eljutott az ablakig és megpróbált bejutni. Egyikünk sem észlelte. Lehet, hogy pici volt az ereje, de segítette valami, ami elég nagy volt ahhoz, hogy teljesen elrejtse.
– Azt hiszed, hogy az éjszaka Cel emberei kockára tették az uruk életét, hogy megint megpróbáljanak megölni? – néztem rá.
– Hercegnő, hát még mindig nem érted, miként működik az Unseelie Udvartartás? Cel volt a Királynő kedvence, évszázadokon keresztül az egyetlen örököse. Ahogy kinevezett téged társörökösnek, kegyvesztett lett. Akinek először lesz gyereke, az fog uralkodni – de mi történik, ha mindketten meghaltok? Mi lesz, ha Cel emberei meggyilkolnak, és a Királynő kénytelen kivégezni Celt az árulása miatt? Hirtelen örökös nélkül marad.
– A Királynő halhatatlan – vetette közbe Rhys. – Csak Merry vagy Cel miatt hajlandó lemondani a trónról.
– És ha valakinek sikerül eltennie láb alól Cel Herceget és Meredith Hercegnőt is, akkor azt hiszed, hogy nem fogja elintézni a Királynőt?
Mindannyian rámeredtünk. Először Nicca szólalt meg, egészen halkan. – Senki sem kockáztatná meg, hogy magára vonja a Királynő haragját.
– Megteszik, ha úgy hiszik, hogy nem buknak le – felelte Doyle.
– Ugyan ki ilyen öntelt? – kérdezte Rhys.
Meglepetésünkre Doyle hirtelen elnevette magát. – Ki lenne ilyen öntelt? Rhys, a sidhe udvartartás nemesei közé tartozol. A kérdés jobban hangzik úgy, hogy ki nem lenne ilyen öntelt.
– Doyle, mondj, amit akarsz – szólalt meg Nicca –, de a nemesek legtöbbje fél a Királynőtől, méghozzá nagyon. Sokkal jobban, mint amennyire Celtől félnek. Mérhetetlen hosszú ideje vagy a védelmezője. Nem tudod, hogy milyen az, ha ki vagy neki szolgáltatva.
– Én tudom – mondtam. Mindannyian felém fordultak. – Egyetértek Niccával. Csak Cel mer szembeszállni az anyja haragjával.
– Hercegnő, mi halhatatlanok vagyunk. Van időnk arra, hogy kivárjuk a sorunkat. Ki tudja, melyik agyafúrt csúszómászó vár évszázadok óta arra, hogy a királynő hatalma meggyengüljön. Ha kénytelen kivégezni a fiát, akkor gyengévé válik.
– Doyle, én nem vagyok halhatatlan, így nem ismerhetem az ilyen fajta türelmet és alattomosságot. Csak azt tudjuk biztosan, hogy valami ma éjszaka megpróbálta áttörni a védelmet, és a kezén vagy a mancsán – akármi is legyen – égési nyomok vannak. Azonosítani tudjuk az ujjlenyomata alapján.
– Láttam védelmet, ami megsebzi azokat, akik megpróbálnak rajta átjutni, és sebbel vagy égéssel jelölik meg, de olyat még nem, amelyik lenyomatot vesz – ismerte el Rhys.
– Ügyes dolog – helyeselt Doyle, ami tőle már nagy bóknak számít.
– Köszönöm – feleltem. – Ha még soha nem találkoztál ilyen fajta védelemmel, akkor honnan tudtad, hogy mit látsz a függönyön keresztül?
– Rhys mondta, hogy ő még soha nem látott ilyesmit. Nem én.
– Hol láttad?
– Hercegnő, én egy orgyilkos vagyok, egy vadász. A nyomok nagyon hasznosak.
– A nyom a mancsán azonos lesz, de útközben nem hagy jeleket.
– Kár – vonta meg a vállát Doyle –, hasznunkra lehetett volna.
– El tudod érni, hogy a faerie egy teremtménye mágikus nyomokat hagyjon maga után? – csodálkoztam.
– Igen.
– De a saját mágiájuk segítségével észrevennék, és tönkretennék a varázslatot.
– A világ nem elég nagy, hogy az üldözött vad el tudjon előlem bújni – vonta meg a vállát.
– Te mindig olyan… tökéletes vagy – mondtam.
– Nem, hercegnőm – nézett el mellettem az ablakra –, attól félek, hogy nem vagyok tökéletes, és bárkik is legyenek az ellenségeink, már ők is tudják.
A függönyök kidagadtak, ahogy a szellő széllé erősödve fújt be a nyitott ablakon. Az ablaküvegbe vésődött kis, karmos kéznyom is láthatóvá vált. Majdnem egy félkontinensnyi távolságra vagyunk a legközelebbi faerie erődítménytől. Azt hittem, hogy Los Angeles elég messze van ahhoz, hogy biztonságban legyünk, de azt hiszem, ha valaki nagyon kívánja a halálodat, akkor bárhova követ – akár repülőn, akár egy szárnyas lényen. Száműzetésem évei után végre velem volt az otthonom egy szeletkéje. Az otthonom, ami soha nem fog változni. Mindig gyönyörű, erotikus és nagyon-nagyon veszélyes.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza