Főkép

2037. június 9-én egy különösen erős Napkitörés tömeges katasztrófákat okoz a Földön. Egy, a Holdon dolgozó neutrinó-kutató – doktor Eugene Mangel – szörnyű felfedezést tesz, miközben a Napot is tanulmányozza: öt esztendő múlva megismétlődik a kitörés, csak sokkalta pusztítóbb energiák fognak elszabadulni és bolygónkra zúdulni. Az emberiséget a kipusztulás fenyegeti. Az Eurázsiai Unió és az Amerikai Egyesült Államok, Siobhan McGorran királyi csillagász vezetésével, összefognak, hogy egy űrbe telepített hatalmas védőpajzsot hozzanak létre, amely védelmet nyújthat a hatalmas napviharral szemben.

Clark és Baxter folytatja Az idő szemében elkezdett történetet. Nem kell megijedni, nem kell mindjárt hanyatt-homlok elrohanni a legközelebbi könyvesboltig beszerzendő az első részt. A Napvihar önmagában is olvasható és érthető. Persze olvasása után igenis tessék elzarándokolni a fentebb említett boltig az előzményekért.

Azt hiszem kijelenthetem, hogy Clark (és Baxter) még mindig tud – hála a jó égnek! – izgalmas, lebilincselő, elgondolkodtató, jövőbe mutató könyvet írni. Az ember óhatatlanul is az „Űrodisszeia”-sorozathoz – természetesen itt a sorozatot ismerőket értem – fogja viszonyítani, lévén ez Clark alapműve, amit mindig felemlegetnek, ha a szerző szóba kerül.

Ennek okán a rossz nyelvek mindjárt a „lerágott csont” vagy „ugyanaz, csak pepitában” szófordulatokkal élnek majd. Bánja kánya, én azt mondom, hogy Clarknak van egy igenis egészséges és a realitáshoz közel álló elképzelése az emberiség „hogyan tovább?-járól” és ez most is a mű alapját képezi.

Mint ahogyan az „Űrodisszeiákban”, úgy itt is az összedolgozás, az egymástól független államok/államközösségek összefogása hozza meg az eredményt. Kína itt is saját utakon jár és hasonló sorsa jut próbálkozása, mint az „Űrodisszeiában”. Clark valamiért nem hisz abban, hogy űrprogramjukat egyedül, önerőből sikerre vihetik.

Ahogyan azt megszokhattuk, a szerzők most is hihetetlen alapossággal járták körül tudományos oldalról a témát. Az utószóban olvashatjuk, hogy a különböző technikai megoldások, jelenségek mely szakmai folyóirat hasábjain lettek már publikálva. Az így meglévő valós alap mindig is hihetőbbé, emberközelibbé tette Clark regényeit.

A végén két dologról kell említést tennem. Az egyik (ez nem túl jó), hogy a könyvben pár súlyos betűhiba díszeleg. A másik (ez jó), hogy a történetnek koránt sincs vége, szóval remélhetőleg hamarosan kézbe vehetjük a folytatást (Az Elsőszülöttek).