Főkép

Ahogy már a King of the Grey Islands lemezismertetőjében is írtam, eddig nem ismertem a svéd doom metal legenda, a Candlemass pályafutását, ami valóban óriási hiba volt részemről, és erre a szeptember 17-i koncert döbbentett rá.
A kultikus banda ugyanis hatalmas bulit nyomott le az A38-on, ha lehet egyáltalán annak nevezni egy ilyen eseményt annak tudatában, hogy a zenekar elég sötét atmoszférájú zenét játszik.
Talán úgy helyénvaló, ha inkább doom metal ünnepnek tituláljuk az eseményt.

Az estet a magyar Stereochrist elszomorítóan rövid fellépése nyitotta. A hangulatot abszolút sikerült megalapozniuk a kicsit több mint fél órás műsor alatt.
A súlyos southern/doom csapások mellett ment a színpadon a bohóckodás. Igazi rock ’n’ roll életérzés szállt meg erre a rövid időre, mert a srácok nagyon jól adagolták az acélos, ám mégis belazult muzsikát a meglepően alacsony számú közönségnek.
Tetszik, hogy ennyire természetesen jön ez belőlük, látszik, hogy nincs megjátszás, szeretik ezt csinálni és ez a közönségre is jó hatással van.

Érdekesség, hogy a basszusgitáros más elfoglaltsága miatt cserejátékossal lépett fel a csapat: a bőgőt az énekes, Dávid édesapja, Makó György kezelte és teszem hozzá, hibátlanul nyomta a groove-okat, ugyanakkor sokat dobott a színpadi látványon is.
Öröm volt nézni, hogy a többiekkel szinkronban megvolt a fiatalos lendület és a zenélés öröme.

A csúcspontot természetesen most is a Down feldolgozás jelentette számomra. Ez a dal még mindig hidegrázást produkál nálam, akármikor hallom és Kolosék rettentő hitelesen és precízen, de érzéssel képesek prezentálni.
Ekkorra már teljesen családiassá vált a hangulat, ugyanis Dávid egy sor metal őrültet húzott fel és állított a színpadra, akik persze zúztak rendesen a mázsás súlyú doom himnuszra.

Rövid átszerelés következett, majd a négy, szinte embermagasságú kereszttel díszített üres színpad képe bevonzotta a még mindig kevés számú, de annál lelkesebb közönséget a koncertterembe.
A végítéletet idéző kép és a temetői hangulatú, ünnepélyes intro alatt a zenekar komótosan elfoglalta helyét a színpadon, és belekezdtek a másfél órás büntetésbe.

Kis hatásszünet után Robert Lowe énekes is előmászott kriptájából, hogy levezényelje a műsort.
Megjelenése legalább annyira tekintélyt parancsoló és ördögi, mint a hangja, amivel még csak tovább fokozza az amúgy sem szívderítő atmoszférát.
Bár kevésbé ismerem az előző énekest, azt hallottam, hogy neki is volt egyfajta megjelenése, amivel lenyűgözte a nézősereget. Nos azt hiszem, ezt, és a megfelelő torkot is abszolút sikerrel helyettesítették az amerikai Lowe mester személyével.

Mivel a Solitude Aeternus zenéjét jobban ismerem, rá hatványozottan kíváncsi voltam, és nem kellett csalódnom benne, mivel gesztusaival, mimikájával és mozgásával, valamint félelmetesnek ható küllemével hihetően támasztja alá, hogy ő ezt bizony érzésből műveli.
Ez pedig nagyon is valóssá és szuggesztívvé teszi előadását, vagyis egyszerűen lehengerlő. Mellesleg felöltőjében azt a benyomást keltette, mintha maga a kapitány jött volna le a hajó mélyére az alagsorba közénk, hogy megbüntesse matrózait.
De ugyanígy egy filmben is el tudnám képzelni, amiben ő alakítja a világuralomra törő főgonoszt.

A zenekar többi tagjára sem lehet panasz: a folyamatosan változó felállású társaságba sikerült igazi „true” arcokat gyűjtenie Leif Edling főnöknek, akik vigyorogva-vicsorogva, pontosan és érzéssel, átéléssel játszottak.

Az est abszolút fénypontja számomra az új lemez három legnagyobb tételének élő megszólalása volt: az „Emperor of the Void”, a „Devil Seed” és az „Of Stars and Smoke” már a lemezen is óriásiak, de így még hatásosabb.
Nyilván a többi szerzeménnyel sem volt semmi gond, az epikus doom esszenciáját mutatták be ezen az éjszakán profi módon. Borzongató érzés, ha belegondolok, hogy van olyan, amelyik már több mint 20 éves!
Sajnos zenei primitívségemből adódóan nem tudom felsorolni ezek címeit, de mind hasonlóképp ütős volt.

Általánosságban annyit erről az egészről, hogy igen jól sikerült ez az este, a hangulat óriási volt: egyfelől öröm volt ott lenni, másfelől meg a „sötét oldal” uralta az egészet, amitől az egész ünnepéllyé változott, egy óriási szeánsszá.
A meglehetősen kis számú érdeklődő miatt pedig kifejezetten kényelmes is volt, nem kellett a tömegben nyomorogni.

A koncert alatt többször is eszembe jutott (főleg, amikor a nagy klasszikusokat mindenki együtt énekelte), hogy mekkora mázlista vagyok, amiért jelen lehetek ezen a nem mindennapi eseményen.
Bizonyára sokan vannak, akik nálam jóval elvetemültebb rajongói e társulatnak, mégsem lehettek itt ezen a napon, én meg épp, hogy megismertem őket, és még ugyanebben az évben élőben is látom a műsorukat.
Azt kell mondjam, aki nem jött el, nagyon sajnálhatja, mert sokat adott ez az este mind hangulatból, mind pedig energiából. Lehettünk volna többen is.