FőképGreat Falls remek gyilkossági statisztikával büszkélkedhet. Évente egy, maximum két gyilkosság. Ideális hely egy alkoholista rendőrnek, akinek a legjobb barátját Mr. Johnnie Walkernek hívják. Larkin abban a tévhitben ringatja magát, hogy csendesen ellesz majd itt valahogy a nyugdíjig.

Arra persze legvadabb, piagőzös álmában sem gondolt, hogy úgy vonzza majd a gyilkosságokat, mint virágos mező a nektárra éhező méheket. Még bőven van hátra jól megérdemelt szabadságából, mikor egy agyrobbantó és gyomorfelkavaró reggelen barátnőjének hűlt helye várja.

Ráadásul Samatha – volt barátnője kaméleonja – is rá marad. A hölgy persze azzal kezdi a napot, hogy ragacsos nyelvével kiszipkázza Cameron szeméből a kontaktlencsét és jól megrágja. A dolgokat tetézendő leendő főnöke, Chuck Logan hadnagy dörömböl lakása ajtaján.

Larkin segítségét kéri, mert gyilkosság történt. Az emberei pedig egy tegnapi tengeriherkentyűs vacsora jóvoltából hányással és hasmenéssel mind egy szálig ágynak estek. A hadnagynak nem maradt más választása, mint idő előtt munkába állítani Cameront.
Aki aztán persze nyakig belekeveredik egy rutinügynek tűnő családi leszámolásba.

Ahogy telnek-múlnak a napok a hullák száma úgy növekszik őrmesterünk körül és Logan hadnagynak egyre inkább fáj a feje a katasztrofális bűnügyi statisztika miatt.

Mint a fentiekből talán kiviláglik Marcus Meadow (Dr. Réti László) könyvében fontos szerep jut a humornak, legyen szó párbeszédekről vagy helyzetekről. Larkin – néha rettentően fárasztó – benyögései határozottan feldobják az egyébként is nagyon jó sztorit.

Persze a derék őrmesternek némely szereplő nem marad adósa a szívatással, jut neki is bőven. Mindezek hatását jól jellemzi, hogy egyik reggel munkában menet a villamoson el is röhögtem magam az egyik poénon, nem kis derültséget okozva ezzel a környezetemben tartózkodó utastársaknak.

Meadow hozza az első kötetében – Vér a véremből – megcsillogtatott szakmai profizmusát. Lerí az oldalakról, hogy olyan ember tollából származnak őket, aki „tűzközelben van” és első kézből tapasztalhatja meg a rendőri munka minden csínját-bínját.

Ez jól meglátszik a viszonylag hosszú helyszínelések leírásakor, amiket a már fent említett humorral megfűszerezve tálal fel az olvasóknak. Mi meg persze így fel sem fogjuk, hogy tizenöt-harminc oldalon keresztül éppen egy halottszemléről olvasunk.

A Kaméleon határozottan leköti fogyasztóját és bár amikor a „helyzet fokozódik” fakul egy kicsit a humor, a végére azért Larkin visszatalál önmagához és hozza a formáját. 
könyv ragaszkodó típus, nem engedi, hogy kikerüljön a kezünkből, ha meg netán mégis letettük valahogy, akkor rövid időn belül olthatatlan vágyat érzünk rá, hogy újból megragadhassuk, és tovább faljuk a betűket. Lássanak hozzá!

Eddig az alábbi könyveiről írtunk: A neuralgikus ponty
Vér a véremből
Kaméleon

A Kiadó oldala: Beholder Kiadó