Henryk Mikołaj Górecki: String Quartet No. 3, Op. 67 (CD)
Írta: Galamb Zoltán | 2007. 09. 03.
Górecki azon kevés kortárs zeneszerző közé tartozik, akiket még az úgymond felkészületlenebb koncertjáró közönség is viszonylag könnyedén befogad.
A korai műveiben Luigi Nono, Karlheinz Stockhausen és Krzysztof Penderecki hatásait alkotásaiba építő zeneszerző ugyanis harmadik szimfóniájával a tiszta, általa szentnek nevezett minimalizmus révébe ért, mellyel rögtön a klasszikus slágerlisták élére került.
A rendszerváltás után valójában viszonylag keveset írt, ám a hetvenes évek közepe óta szinte minden kompozíciója a dal műfajából táplálkozott, merített ihletet.
Stílusát a repetitív, rövid motívumokat ismételgető alapok fölé helyezett nagyobb ívű melódiák jellemzik, egyediségüket pedig a merész disszonanciák és a szépségesen kibomló dallamok közötti alkotó harmóniai feszültség adja meg.
Harmadik vonósnégyese, melyet a Kronos Kvartett rendelt meg tőle, minden tekintetben jellegzetes műnek tekinthető. Jóllehet a mű első változata már 1994-95 fordulóján elkészült, a végleges javításokra egy évtizedet kellett várni.
A darab maga elmerengő, komor mégis magasztos hangulatú, a disszonáns hangzatokat pedig a tercpárhuzamok tisztaságáig leegyszerűsített lassú futamok ellenpontozzák.
Az akár híd- vagy piramis-szerkezetűnek is nevezhető műben két-két lassú tempóvételű tétel vesz közre egyetlen allegrót, s csupán ez a vidámabb hangvételű rész visz némi fiatalos színt a valószínűleg az öregedésről, a gyászról és a megállapodottságról szóló alkotásba.
Ugyanakkor nem keserít el, nem kelt világvége hangulatot a mű, szemben sok apokaliptikus darabbal, vagy akár a mai avantgárd legelborultabb kísérleteivel.
Igen, azt hiszem, a megnyugvás bölcsessége járja át minden hangját, minden akkordját, minden témáját.
A Kronos zenészei kezdettől fogva értő módon közelítik meg a kelet-európai zenét. Akárcsak egykor Márta Istvánt, úgy Góreckit is úgy adják elő, mintha itt születtek, zeneileg itt nevelkedtek volna.
E felvételen nyoma sincs Philip Glass vagy Steve Reich makacs, nyers, esetleg játékos (sokszor afrikai ihletettségű) amerikai minimalizmusának, ami pedig éppoly közel áll a San Francisco-i vonósnégyes habitusához, akár Tan Dun kínai avantgárdja, vagy Osvaldo Golivoj kortárs zsidó zenéje.
Egy ezerarculatú együttes és egy öregségében letisztult világú zeneszerző kivételes találkozása a „…dalokat dalolnak” címet kapott vonósnégyes felvétele.
Házibulikba nem ajánlanám, és a fárasztó napi robot után sem feltétlenül derít fel minket, nyugalmasabb, meghittebb pillanatokban azonban érdemes belemerítkezni a kortárs zene e szokatlanul szép darabjába.
Az együttes tagjai:
David Harrington - hegedű
John Sherba - hegedű
Hank Dutt - brácsa
Jeffrey Zeigler - cselló
A zenemű tételeinek listája:
1. I. Adagio - Molto andante - Cantabile
2. II. Largo, Cantabile
3. III. Allegro, Sempre ben marcato
4. IV. Deciso - Espressivo ma ben tenuto
5. V. Largo - Tranquillo
A korai műveiben Luigi Nono, Karlheinz Stockhausen és Krzysztof Penderecki hatásait alkotásaiba építő zeneszerző ugyanis harmadik szimfóniájával a tiszta, általa szentnek nevezett minimalizmus révébe ért, mellyel rögtön a klasszikus slágerlisták élére került.
A rendszerváltás után valójában viszonylag keveset írt, ám a hetvenes évek közepe óta szinte minden kompozíciója a dal műfajából táplálkozott, merített ihletet.
Stílusát a repetitív, rövid motívumokat ismételgető alapok fölé helyezett nagyobb ívű melódiák jellemzik, egyediségüket pedig a merész disszonanciák és a szépségesen kibomló dallamok közötti alkotó harmóniai feszültség adja meg.
Harmadik vonósnégyese, melyet a Kronos Kvartett rendelt meg tőle, minden tekintetben jellegzetes műnek tekinthető. Jóllehet a mű első változata már 1994-95 fordulóján elkészült, a végleges javításokra egy évtizedet kellett várni.
A darab maga elmerengő, komor mégis magasztos hangulatú, a disszonáns hangzatokat pedig a tercpárhuzamok tisztaságáig leegyszerűsített lassú futamok ellenpontozzák.
Az akár híd- vagy piramis-szerkezetűnek is nevezhető műben két-két lassú tempóvételű tétel vesz közre egyetlen allegrót, s csupán ez a vidámabb hangvételű rész visz némi fiatalos színt a valószínűleg az öregedésről, a gyászról és a megállapodottságról szóló alkotásba.
Ugyanakkor nem keserít el, nem kelt világvége hangulatot a mű, szemben sok apokaliptikus darabbal, vagy akár a mai avantgárd legelborultabb kísérleteivel.
Igen, azt hiszem, a megnyugvás bölcsessége járja át minden hangját, minden akkordját, minden témáját.
A Kronos zenészei kezdettől fogva értő módon közelítik meg a kelet-európai zenét. Akárcsak egykor Márta Istvánt, úgy Góreckit is úgy adják elő, mintha itt születtek, zeneileg itt nevelkedtek volna.
E felvételen nyoma sincs Philip Glass vagy Steve Reich makacs, nyers, esetleg játékos (sokszor afrikai ihletettségű) amerikai minimalizmusának, ami pedig éppoly közel áll a San Francisco-i vonósnégyes habitusához, akár Tan Dun kínai avantgárdja, vagy Osvaldo Golivoj kortárs zsidó zenéje.
Egy ezerarculatú együttes és egy öregségében letisztult világú zeneszerző kivételes találkozása a „…dalokat dalolnak” címet kapott vonósnégyes felvétele.
Házibulikba nem ajánlanám, és a fárasztó napi robot után sem feltétlenül derít fel minket, nyugalmasabb, meghittebb pillanatokban azonban érdemes belemerítkezni a kortárs zene e szokatlanul szép darabjába.
Az együttes tagjai:
David Harrington - hegedű
John Sherba - hegedű
Hank Dutt - brácsa
Jeffrey Zeigler - cselló
A zenemű tételeinek listája:
1. I. Adagio - Molto andante - Cantabile
2. II. Largo, Cantabile
3. III. Allegro, Sempre ben marcato
4. IV. Deciso - Espressivo ma ben tenuto
5. V. Largo - Tranquillo