Főkép
Láttam belépni. Nehéz lett volna nem észrevenni. Szőke haja majdnem fehér volt – a gyerekeknél búzaszőkének hívjak –, hosszú copfba fonta, amit körbetekert a feje búbján, és egy hajtűvel fogott meg. Homloka magas, járomcsontja erős, szája a kelleténél pont egy kicsivel szélesebb. Cowboycsizmájában legalább egynyolcvan magas volt, aminek túlnyomó részét a lába tette ki. Burgundi színű divatos farmert viselt, és egy pezsgőszínű feles szőrmekabátot. Egész nap hol esett, hol nem, a kezében mégsem volt esernyő, a fején nem volt kalap. Szőke haján csillogtak az esőcseppek.
Egy pillanatra megállt az ajtóban, hogy összeszedje magát. Szerda délután fél négy körül járt, amikor igazán pang az élet az Armstrongban. Az ebédelők már régen elmentek, a munkaidő azonban még nem ért véget, de úgy tizenöt perc múlva megjelennek az első középiskolai tanárok, utánuk néhány ápolónő a Roosevelt Kórházból, akiknek négykor ér véget a műszakja. De rajtam kívül egyelőre csak hárman vagy négyen ültek a bárpultnál, és egy borozgató pár az egyik asztalnál. Ennyi. Meg persze én, a szokásos asztalomnál a helyiség végében.
Azonnal felém indult. Kék szemével rögtön kiszúrt magának az ajtóból. A bárnál azonban egy pillanatra megállt, hogy megkérdezze, biztosan én vagyok-e az, aztán az asztalok között odajött hozzám.
– Mr. Scudder? – kérdezte. – A nevem Kim Dakkinen. Elaine Mardell barátnője vagyok.
– Tudom, már szólt nekem. Üljön le.
– Köszönöm.
Velem szemben ült le, retiküljét letette közénk az asztalra, elővett belőle egy csomag cigarettát meg egy eldobható öngyújtót, majd megkérdezte, nem zavar-e, ha rágyújt. Megnyugtattam, hogy nem.
A hangja egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek gondoltam. Puhán beszélt, enyhe középnyugati akcentussal. A cowboycsizma, a szőrmekabát, a széles arc láttán, valamint egzotikus neve hallatán egy mazochista legszebb álmára számítottam. Egy kemény, határozott, konok, európai típusú nőre. Ráadásul még annál is fiatalabb volt, mint amennyinek elsőre néztem. Nem lehetett több huszonötnél.
Rágyújtott, aztán az öngyújtóját a cigarettásdobozra tette. A pincérnő, Evelyn már két hete csak nappal dolgozott, mert egy kis szerepet kapott egy off-Broadway darabban. Mindig olyannak látszott, mint aki éppen egy ásítást nyom el. Odajött az asztalhoz, miközben Kim Dakkinen az öngyújtójával játszott. A lány egy pohár fehérbort rendelt. Evelyn megkérdezte, kérek-e még kávét, és amikor igent mondtam, Kim megszólalt. – Maga kávét iszik? Akkor bor helyett én is azt kérek. Ha nem gond.
Amikor Evelyn meghozta a kávét, Kim tejszínt töltött bele, megcukrozta, megkeverte, belekóstolt, majd elmondta, hogy nem nagyon szeret inni, különösen napközben nem. De nem bírja a kávét feketén, ahogy én. Ő sűrűn és édesen szereti, mint valami desszertet. Még szerencse, mondta, hogy soha nem volt gondja a súlyával, azt evett, amit csak akart, soha nem hízott egy dekát sem. Ugye milyen szerencsés?
Bólintottam, hogy az.
Régóta ismerem Elaine-t? Évek óta, feleltem. Nos, ő nem olyan régóta ismeri, sőt ami azt illeti, nem is New Yorkban élt sokáig, és ugyan szinte csak most találkozott Elaine-nel, nagyon kedvesnek tartja. Ugye az? Az, bólintottam. Elaine épeszű, két lábbal jár a földön, és azért ez nem semmi, igaz? Nem ám, bólintottam.
Nem sürgettem. Megállás nélkül csicsergett, mosolygott, közben mélyen a szemembe nézett. Ha nem az első helyet szerzi meg egy szépségversenyen, akkor a Legszeretetreméltóbb Induló díjat biztosan elhozza. Nem sietett, hogy a lényegre térjen, és nekem ezzel semmi bajom nem volt.
– Maga rendőr volt – mondta.
– Pár éve.
– Most meg magánnyomozó.
– Nem pontosan – feleltem, mire a szeme elkerekedett. Szokatlan, kék színe volt, és azon tűnődtem, vajon nem hord-e kontaktlencsét. A lágy lencsék néha különös dolgokat művelnek a szem színével: némelyiket felerősíti, a másikat letompítja.
– Nincs engedélyem – magyaráztam. – Amikor úgy döntöttem, hogy nem akarok többé jelvényt viselni, egyben eldöntöttem azt is, hogy magánnyomozói engedélyre sincs szükségem. – És formanyomtatványokat sem akarok kitölteni, az adóbevallásról nem is beszélve.
– De valójában mégis magánnyomozó? Ebből él, igaz?
– Igen.
– Akkor minek hívja azt, amit csinál?
Jövök-megyek, kapok pár dollárt. Persze nemcsak jövök-megyek, és nemcsak pár dollárt kapok. A munka egyszerűen megtalál. Sokkal többet utasítok vissza, mint amennyire igent mondok, és azokra mondok igent, amikre nem találok jó indokot, hogy visszautasítsam. Most éppen azon gondolkodtam, hogy mit akar tőlem ez a nő, és milyen kifogással utasítom majd vissza.
– Nem tudom, minek hívom – válaszoltam. – Azt lehet mondani, hogy szívességeket teszek a barátaimnak.
Az arca felderült. Amióta besétált az ajtón, megállás nélkül mosolygott, de ez volt az első mosoly, ami a szemében is felgyulladt. – Nos, ez tökéletes – mondta. – Rám fér egy szívesség. És ha már itt tartunk, egy barát is.
– Mi a probléma?
Egy újabb cigarettával időt nyert, aztán visszatette az öngyújtót a dobozra, és a kezét nézte. Körmei ápoltak voltak, nem túl hosszúak, és mélybordóra festette őket. Bal kezének középső ujján egy négyszögletes, zöld kővel díszített aranygyűrűt viselt. – Maga tudja, miből élek. Ugyanabból, amiből Elaine.
– Tudom.
– Kurva vagyok.
Bólintottam. Kiegyenesedett, kihúzta a vállát, megigazította szőrmekabátját, és kigombolta a felső gombját. Megcsapott parfümje illata. Korábban is éreztem már ezt a fűszeres illatot, de nem tudtam, hol és mikor. Felvettem a csészémet, és megittam a kávé maradékát.
– Ki akarok szállni.
– Az egészből?
Lassan bólintott. – Négy éve csinálom. Júliusban múlt négy éve, hogy idejöttem. Augusztus, szeptember, október, november. Négy éve és négy hónapja. Huszonhárom éves vagyok. Az fiatal, nem?
– De.
– Nem érzem magam fiatalnak. – A kabátja legfelső gombját begombolta. Fény tükröződött vissza a gyűrűjéről. – Amikor négy évvel ezelőtt leszálltam a buszról, az egyik kezemben a bőröndöm volt, a másikban meg egy farmerdzseki. Most meg egy tenyésztett nercből készült kabátom van.
– Nagyon csinos.
– Bármikor elcserélném a régi farmerdzsekimért – mondta. – Ha azokat az éveket is visszakapnám vele együtt. Nem cserélném el. Mert ha visszakapnám azokat az éveket, ugyanazt tenném, nem igaz? Ha tizenkilenc évesen tudtam volna azt, amit most tudok – sóhajtott. – De ez csak úgy történhetett volna meg, hogy tizenöt évesen kezdem az ipart, és akkor ma már nem élnék. Össze-vissza beszélek, elnézést.
– Nincs miért elnézést kérnie.
– Ki akarok szállni.
– És mihez akar kezdeni? Visszamegy Minnesotába?
– Wisconsinba. De nem, nem megyek vissza. Nincs miért visszamennem. Az, hogy ki akarok szállni, még nem jelenti azt, hogy vissza kell mennem.
– Értem.
– Rengeteg bajt okoznék magamnak. Leszűkítem a választási lehetőségeimet. Ha „A“ nem jó, akkor az azt jelenti, hogy maradok a „B“-nél. És akkor még csak az ábécé első két betűjénél tartok.
Akár filozófiát is taníthatna. – Én hol jövök be a képbe, Kim? – kérdeztem.
– Maga? Persze, persze.
Vártam.
– Itt van a stricim.
– Aki nem engedi, hogy kiszálljon?
– Még nem mondtam neki semmit. Szerintem talán már sejti, de nem mondtam neki semmit, ő sem mondott nekem semmit, és…
A felsőteste megremegett egy pillanatra. Az ajka fölött parányi izzadságcseppek jelentek meg.
– Maga fél tőle.
– Honnét tudja?
– Megfenyegette magát?
– Nem igazán.
– Ez mit akar jelenteni?
– Soha nem fenyegetett meg, de nem érzem magam biztonságban tőle.
– Más lányok is megpróbáltak már kiugrani?
– Nem tudom. Alig tudok valamit a többi lányról. A stricim egyáltalán nem olyan, mint a többi. Legalábbis nem olyan, mint amilyeneket én ismerek.
Nincs két egyforma strici. Elég megkérdezni a lányokat. – Miért? – kérdeztem.
– Olyan kifinomult. Visszafogott.
Hogyne. – Mi a neve?
– Chance.
– Vezeték- vagy keresztnév?
– Mindenki így hívja. Nem tudom, hogy ez a vezeték- vagy a keresztneve. Talán egyik sem, mert ez a beceneve. Az embereknek külön nevük van, ami passzol a foglalkozásukhoz, tudja?
– Kim a valódi neve?
Bólintott. – De az utcán más volt a nevem. Chance előtt egy másik strici futtatott, Duffynak hívták. De ő gyakran Duffy Greenként vagy Eugene Greenként mutatkozott be. Meg volt még egy neve, amit elfelejtettem. – Az emléktől elmosolyodott. – Annyira zöld voltam, amikor befogott. Igaz, nem a buszról szedett le, de majdnem.
– Fekete férfi?
– Duffy? Persze. Chance is az. Duffy vitt ki az utcára. A Lexington sugárúton stricheltem, ha meg nagyon meleg volt, akkor átmentünk a folyó másik oldalára, Long Island Citybe. – Egy pillanatra becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, így folytatta: – Hirtelen rámtörtek az emlékek. Hogy milyen volt az utcán? Bambi. Ott így hívtak. Vagy hívtam magam. Long Island Cityben a fuvarokat a kocsijaikban intéztük el. Odajártak még Long Islandről is. A Lexingtonon egy hotelt használtunk. Nem is hiszem el, hogy egyszer ezt csináltam. Hogy így éltem. Istenem, annyira zöld voltam. De nem ártatlan. Tudtam, hogy miért jöttem New Yorkba, de akkor is olyan zöldfülű voltam.
– Mennyi ideig volt az utcán?
– Olyan öt vagy hat hónapig. De nem voltam valami jó. Persze jól néztem ki, meg... tudtam is, hogy mit csinálok, de nem voltam valami talpraesett. Néha pánikroham tört rám, és nem tudtam... dolgozni. Duffy adott nekem cuccot, de mindig beteg lettem tőle.
– Cuccot?
– Tudja, drogot.
– Hogyne.
– Aztán berakott ebbe a házba, és ott már jobb volt, de nem tetszett neki, mert nem tudott felügyelni meg irányítani. A lakás a Columbus Circle mellett volt. Úgy mentem oda dolgozni, mint aki irodába jár. Ott voltam, nem is tudom, fél évet. Aztán akkor jött Chance.
– Hogyan?
– Duffyval voltam ebben a bárban. Nem egy stricibárban, hanem egy jazzklubban. Chance odaült az asztalunkhoz. Ott ültünk, beszélgettünk, aztán engem otthagytak, elmentek kettesben beszélgetni, és amikor Duffy visszajött, mondta, hogy Chance-szel kell mennem. Azt hittem, hogy le kell vele feküdnöm vagy valami, és jól be is rágtam, mert ha szórakozni megyünk, akkor nekem miért kellene dolgoznom? Chance-ből nem néztem ki, hogy strici, érti? Aztán elmagyarázta, hogy Chance nője leszek. Úgy éreztem magam, mint egy kocsi, amit éppen eladott.
– Ezt tette? Eladta magát Chance-nek?
– Nem tudom, mit csinált. De elmentem Chance-szel, és jó is volt. Jobb, mint Duffyval. Elhozott a házból, odarakott a telefon mellé, és ennek már vagy három éve.
– És maga azt akarja tőlem, hogy segítsek kiugrani.
– Meg tudja tenni?
– Nem tudom. Lehet, hogy nem is kellek hozzá. Nem mondott neki semmit? Nem utalt rá, beszélt róla, vagy valami hasonló?
– Félek.
– Mitől?
– Hogy megöl, vagy megvágja az arcom, vagy ilyesmi. Vagy hogy lebeszél róla. – Előredőlt, kezét a karomra tette. A mozdulat kiszámított volt, de akkor is elérte a kívánt hatást. Belélegeztem fűszeres illatát, és éreztem szexuális kisugárzását. Nem indultam be rá, nem akartam őt, de nem tudtam nem tudomást venni szexuális erejéről. – Tudsz segíteni nekem, Matt? – kérdezte. – Nem baj, hogy Matt-nek hívlak?
Nevetnem kellett. – Nem – feleltem. – Nem bánom.
– Keresek pénzt, de valahogy mindig elköltöm. Nem keresek sokkal többet, mint az utcán. De van egy kis pénzem.
– Ó.
– Ezer dollárom.
Nem szóltam semmit. Kinyitotta a retiküljét, kivett belőle egy fehér borítékot, a körmével felszakította. Egy köteg bankót húzott ki belőle, és letette közénk az asztalra.
– Beszélhetnél Chance-szel helyettem.
Felvettem a pénzt, a kezemben tartottam. Közvetítenem kellett volna egy szőke kurva és egy fekete strici között. Valahogy soha nem vágytam erre a szerepre.
Vissza akartam adni neki a pénzt. De már kilenc vagy tíz napja, hogy kiengedtek a Roosevelt Kórházból, tartoztam nekik, elsején esedékes volt a lakbérem, és már nem is emlékeztem, mikor küldtem utoljára pénzt Anitának és a fiúknak. Volt pénzem a tárcámban meg a bankban is, de még együtt sem valami sok, és Kim Dakkinen pénze ugyanolyan jó volt, mint bárki másé. Mit számított, hogy hogyan kereste meg?
Megszámoltam a bankjegyeket. Tíz darab használt százas. Ötöt az asztalon hagytam, ötöt meg visszanyújtottam neki. A szeme elkerekedett, és ekkor eldöntöttem, biztosan kontaktlencsét visel. Ilyen színű szeme senkinek sincs.
– Öt most, öt később – mondtam neki. – Ha sikerrel járok.
– Megegyeztünk – vigyorodott el hirtelen. – Az egészet megtarthatod előre.
– Talán jobban dolgozom, ha van motivációm. Kérsz még kávét?
– Csak akkor, ha te is. Én inkább valami édeset szeretnék. Van az étlapon desszert?
– A pekándiós pite finom. Meg a sajttorta is.
– Imádom a pekándiót – közölte. – Iszonyú édesszájú vagyok, de nem tudok meghízni. Ugye milyen szerencse?



Kettő

Volt azonban egy probléma. Ahhoz, hogy beszéljek Chance-szel, tudnom kellett, hol keressem, de Kimnek ötlete sem volt.
– Nem tudom, hol lakik – vont vállat. – Senki sem tudja.
– Senki?
– A lányok közül senki. Mindig ezzel szoktunk szórakozni, ha véletlenül ketten együtt vagyunk Chance nélkül. Megpróbáljuk kitalálni, Chance hol lakik. Egyik este együtt voltam ezzel a lánnyal, Sunnyval, és egymás után jöttünk elő a hülyébbnél hülyébb ötletekkel. Hogy Harlemben él a béna anyjával, vagy a Sugar Hillen van egy nagy háza, vagy a kertvárosban lakik egy nagy erdő közepén, és vonattal jár be. Vagy hogy a kocsijában van két bőröndje, azokból él, és csak pár órát alszik az egyik lakásban. – Ezen elgondolkodott egy kicsit. – Azt leszámítva, amikor velem van, soha nem alszik. Ha lefekszünk, akkor utána ott marad egy kicsit, aztán felkel, felöltözik, és eltűnik. Azt mondta, nem képes aludni, ha valaki van vele.
– Mi van akkor, ha kapcsolatba kell lépned vele?
– Adott egy számot, de ott csak üzenetet lehet hagyni neki. Bármikor tárcsázhatom, még éjjel is, és mindig felveszi valaki. Chance meg rendszeresen odaszól, hogy hagyott-e neki valaki üzenetet. Ha kinn vagyunk a placcon, akkor félóránként odatelefonál.
Lediktálta a számot, amit beírtam a noteszembe. Megkérdeztem, hogy hol tartja a kocsiját. Nem tudta. Megjegyezte a kocsija rendszámát?
Megrázta a fejét. – Én soha nem figyelek ilyesmikre. Annyit tudok, hogy Cadillacje van.
– Micsoda meglepetés. Hol szokott inni?
– Nem tudom. Ha beszélni akarok vele, akkor hagyok egy üzenetet. Nem tudom megkeresni. Úgy érted, van-e törzshelye? Sok bárba jár, de egyik sem a törzshelye.
– És mit szokott csinálni?
– Mire gondolsz?
– Jár meccsre? Kártyázik? Mit csinál, ha egyedül van?
Kim elgondolkodott a kérdésen. – Mindenféle dolgokat – felelte végül.
– Miféle dolgokat?
– Attól függ, hogy kivel van. Én szeretek jazzklubokba járni, szóval ha velem van, akkor oda megyünk. Ha ilyen estéhez van kedve, akkor engem hív. Van egy másik lány, őt még csak nem is ismerem. Na, vele koncertre jár. A Carnegie Hallba meg ilyen helyekre. Sunny imádja a sportot, így aztán gyakran viszi el meccsre.
– Hány lányt futtat?
– Nem tudom. Ott van Sunny és Nan, meg a lány, aki szereti a klasszikus zenét. Talán van még egy vagy kettő. Chance nagyon magának való, tudod?
– Más nevét nem ismered? Csak a Chance-t?
– Csak azt.
– Mióta vagy vele? Három éve? És nem tudod a nevét, a címét, csak egy telefonszámot, ahol üzenetet tudsz neki hagyni?
Lenézett a kezére.
– Hogyan szedi össze tőletek a pénzt?
– Néha eljön érte.
– Először odatelefonál?
– Nem mindig. Néha. Vagy odaszól, hogy vigyem el neki a pénzt. Egy bárba vagy kávézóba. Vagy várok rá egy sarkon, megjön, és odaadom neki.
– Mindent odaadsz neki, amit keresel?
Bólintott. – Ő talált nekem lakást, ő fizeti a lakbért, a telefont, meg a számlákat. Együtt veszünk nekem ruhákat, és azt is ő fizeti. Szeret nekem ruhát választani. Odaadom neki, amit keresek, ő meg visszaad belőle valamennyit költőpénznek.
– Mindent odaadsz neki?
– A fenéket. Szerinted honnét van az ezer dollár? De furcsa, mert többet is megtarthatnék magamnak.
Miután elment, a bár lassan kezdett megtelni irodai dolgozókkal. Addigra már elege lett a kávéból, és inkább fehérbort rendelt, de annak is otthagyta a felét. A noteszomba leírtam a címét Chance telefonszáma mellé, és kész.
Na de miért kellene nekem ennél több? Előbb vagy utóbb csak elcsípem, és akkor beszélni fogok vele. Ha jól intézem, akkor jobban meg tudom ijeszteni, mint ő tette Kimmel. Ha meg nem, akkor ötszáz dollárral gazdagabb vagyok, mint reggel, amikor felkeltem.

Miután Kim elment, megittam a kávémat, és az egyik, tőle kapott százassal fizettem. Az Armstrong a Kilencedik sugárúton van az Ötvenhetedik és az Ötvennyolcadik utca között, a hotelom meg az Ötvenhetedik sarkán. Bementem, a recepcióstól megkérdeztem, van-e üzenetem, aztán a hall nyilvános fülkéjéből felhívtam Chance számát. A harmadik csengetésnél egy nő vette fel, megismételte az utolsó négy számjegyet, majd megkérdezte, miben segíthet.
– Mr. Chance-szel szeretnék beszélni – mondtam.
– Hamarosan ideszól – felelte a nő. A hangja alapján középkorú lehetett és láncdohányos. – Akar neki üzenetet hagyni?
Megadtam neki a nevem, és a hotel telefonszámát. Megkérdezte, milyen ügyben keresem Mr. Chance-t. Személyes ügyben, válaszoltam.
Amikor leraktam a telefont, megremegett a kezem. Talán a sok kávétól. Inni akartam. Eszembe jutott, hogy beugrok a Polly’s Cage-be a túloldalon egy gyors italra, vagy veszek egy üveg bourbont a nem sokkal odébb lévő italboltban. Szinte láttam magam előtt az italt. Jim Beam vagy J.W. Dant, vagy valami hasonlóan egyszerű barna whisky egy lapos üvegben.
Ugyan már, mondtam magamban, zuhog, nézz csak ki, nem akarsz kimenni az esőbe. Kiléptem a fülkéből, a főbejárat helyett a lift felé fordultam, és felmentem a szobámba. Bezártam magam mögött az ajtót, odahúztam egy széket az ablakhoz, és bámultam az esőt. Az ital iránt érzett vágy pár perc elteltével elmúlt. Aztán visszajött, hogy megint elmúljon. Egy órán keresztül ez ment, a késztetés úgy villogott a fejemben, mint valami neonfény. Maradtam, ahol voltam, és néztem az esőt.

Hét körül felvettem a telefont, és Elaine Mardellt tárcsáztam. Az üzenetrögzítője válaszolt, és amikor meghallottam a sípoló hangot, így szóltam: – Matt vagyok. Találkoztam a barátnőddel, és csak meg akartam köszönni, hogy hozzám küldted. Egyszer majd viszonzom a szívességet. – Letettem, és vártam még egy fél órát. Chance nem hívott vissza.
Nem voltam különösebben éhes, de rábeszéltem magam, hogy menjek le enni valamit. Az eső elállt. Átmenten a Blue Jaybe, hamburgert és hasábkrumplit rendeltem. Két asztallal odébb egy fickó sört ivott a szendvicse mellé, erre én is elhatároztam, hogy rendelek egy sört, de mire a pincér meghozta a hamburgerem, meggondoltam magam. A krumpli felét meghagytam, a burgert megettem, ittam két bögre kávét, majd rendeltem egy cseresznyés pitét.
Majdnem fél kilenc volt, amikor eljöttem. Megálltam a hotelomnál – senki sem hagyott üzenetet –, aztán elsétáltam a Kilencedik sugárútra. A sarkon régebben volt egy görög bár – Antares és Spiro’s néven –, de ma már egy zöldséges áll a helyén. Észak felé fordultam, elsétáltam az Armstrong előtt, az Ötvennyolcadik utcánál megvártam, amíg zöldre vált a lámpa, átmentem a sugárúton, és a kórház mellett elballagva a St. Paulhoz érkeztem. Az oldalajtón beléptem, majd le a szűk lépcsőkön a pincébe. A kilincsen egy kézzel írt papírlap függött, de alig lehetett látni.
Ez állt rajta: AA.
Éppen elkezdték, amikor benyitottam. Három asztalt U-alakban állítottak egymás mellé, mindkét oldalukon emberek ültek, plusz még mögöttük is, a fal mellé állított székeken. Egy távolabbi asztalon italok sorakoztak. Töltöttem magamnak kávét egy papírpohárba, aztán leültem egy székre a falnál. Páran bólintottak felém, én is üdvözöltem őket.
A fickó, aki beszélt, nagyjából velem lehetett egyidős. Halszálkás mintázatú zakót viselt, alatta kockás inget. Elmondta élete történetét az első italtól kezdve, amit még tinédzserként döntött le egészen addig, amíg csatlakozott a programhoz négy éve. Azóta józan. Párszor megnősült és elvált, összetört néhány autót, számos állást vesztett el, többször kezelték kórházban. Aztán amikor abbahagyta az ivást, és elkezdett eljárni az összejövetelekre, a dolgok jóra fordultak. – Nem a dolgok fordultak jobbra – javította ki magát. – Hanem én lettem jobban.
Gyakran mondják ezt. Sok mindent mondanak, és gyakran hallom ugyanazokat a fordulatokat, szavakat, mondatokat. De a történetek azért érdekesek. Emberek, akik ott ülnek Isten színe és mindenki előtt, és mindenféle istenverte dolgot elmondanak magukról.
Vagy egy félóráig beszélt. Utána tartottak egy tízperces szünetet, és körbeadták a kosarat, hogy abba dobja mindenki a pénzt, amivel hozzájárul a költségekhez. Beraktam egy egydollárost, aztán töltöttem még egy bögre kávét, és elvettem két kekszet. Egy katonai kabátot viselő férfi a nevemen üdvözölt. Eszembe jutott, hogy Jimnek hívják, így én is üdvözöltem. Megkérdezte, mi újság velem, mire azt válaszoltam, hogy minden rendben.
– Itt vagy, józan vagy – mondta. – Más nem számít.
– Gondolom.
– Minden nap jó, amikor nem iszom. Mindig napokban számolom. Megint egy nap, amikor nem ittam. Nincs nehezebb egy alkoholistának, mint hogy ne igyon, és te pontosan ezt teszed.
Nem. Ez nem igaz. Kilenc vagy tíz napja jöttem ki a kórházból. Két vagy három napig józan maradok, aztán inni kezdek. Legtöbbször csak egy ital, kettő, vagy három, és tudom, hol a határ, de vasárnap este mocskosul berúgtam: a Hatodik sugárúton egy Blarney Stone-ban ittam bourbont, mert sejtettem, hogy ott senki sem ismer. Nem emlékszem, mikor jöttem el onnét, nem tudom, hogyan kerültem haza, hétfő reggel remegtem, a szám száraz volt, és úgy éreztem magam, mint a két lábon járó halál.
Ezt nem mondtam el Jimnek.
A tízperces szünet után folytatták. Az emberek megmondták a nevüket, azt, hogy alkoholisták, aztán megköszönték a szpíkernek, hogy megosztotta belük az élete történetét. Elmondták, hogyan azonosultak a szpíkerrel, felidéztek egy-egy emléket a piás napokból, vagy arról beszéltek, milyen nehéz józan életet élni. Egy lány, nem sokkal lehetett idősebb Kim Dakkinennél, a szerelmével kapcsolatos problémáiról mesélt, egy meleg, harmincas férfi meg felidézte, milyen kellemetlenségei voltak egy érdeklődővel az utazási ügynökségében. A sztori vicces volt, sokan nevettek.
Egy nő ezt mondta: – Nincs egyszerűbb dolog a világon, mint józannak maradni. Nem kell inni, el kell járni a gyűlésekre, és hajlandónak kell lenni megváltoztatni a kibaszott életeteket.
Amikor rám került a sor, így szóltam: – A nevem Matt. Passzolok.

A gyűlés tízkor ért véget. Hazafele menet megálltam az Armstrongnál, és leültem a bárpulthoz. Azt mondja mindenki, ha az ember megpróbál nem inni, akkor ne menjen bárokba, de én jól érzem magam ott, és a kávé is jó. Ha inni akarok, akkor inni fogok, nem számít, hogy hol vagyok.
Amikor kijöttem a bárból, a News első kiadása már ott volt az újságárusoknál. Vettem egyet, és hazamentem a szobámba. Kim Dakkinen stricije még mindig nem hívott vissza. Ismét tárcsáztam a számát, és megtudtam, hogy az üzenetet megkapta. Hagytam neki egy újabbat: nagyon fontos, hogy mihamarabb visszahívjon.
Lezuhanyoztam, felvettem a köntösömet, és kinyitottam az újságot. A bel- és külföldi híreket is elolvasom, de alig figyelek rájuk. A dolgoknak sokkal kisebb jelentőségűeknek kell lenniük, hozzám sokkal közelebb kell történniük, hogy érdekeljenek.
Elég sok érdekes hírt találtam. Két kölyök a Bronxban a D-metró elé dobott egy nőt. Nem mozdult, csak feküdt a hátán a sínek között, és hat szerelvény is elhaladt fölötte, mire a metróvezető meg tudott állni. A nő sértetlenül megúszta.
A West utcában, közel a Hudson dokkjaihoz egy prostituáltat megöltek. Leszúrták, állt a cikkben.
Egy zsaru Coronában továbbra is válságos állapotban volt. Két nappal korábban két férfi vascsövekkel rátámadt, és elszedte a fegyverét. A felesége mellett négy, tízévesnél fiatalabb gyereke van.
A telefon nem szólalt meg. Igaz, nem is vártam. Nem láttam, hogy a kíváncsiságot leszámítva Chance miért akarna visszahívni. Mondhattam volna, hogy zsaru vagyok – Mr. Scuddert könnyebb semmibe venni, mint Scudder detektívet –, de ezt csak akkor játszom el, ha nincs más választásom. Azzal semmi bajom, ha az emberek saját maguk jutnak el egy következtetésre, ami felé inkább elindítom őket.
Szóval akkor meg kell találnom őt. Ám legyen. Legalább lesz mit csinálnom. Az üzenetek miatt meg, amiket hagytam, legalább emlékezni fog a nevemre.
A titokzatos Mr. Chance. Azt gondolná az ember, hogy van egy hordozható telefonja a minibárral felszerelt, szőrme üléshuzatos, rózsaszín napellenzős stricimobiljában. Egy magára valamit adó strici kocsija minimum így néz ki.
Elolvastam a sporthíreket, aztán visszalapoztam a Village-ben meggyilkolt kurvához. A nevét nem írták le, személyleírást sem, csak annyit közöltek, hogy az áldozat huszonöt év körüli.
Felhívtam a Newst, hátha már kiderítették az áldozat nevét. Közölték, hogy ezt az információt nem adhatják ki. Gondolom, még nem találták meg a legközelebbi hozzátartozóját. Ez után a Hatodik körzetet tárcsáztam, de Eddie Hoehler nem volt szolgálatban, más meg nem jutott eszembe, aki ott ismerne engem. Végül elővettem a noteszemet, majd úgy döntöttem, hogy túl késő felhívni Kimet. A városban minden második nő kurva, semmi okom nem volt azt hinni, hogy őt kaszabolták össze a West Side autópálya alatt. Eltettem a noteszt, hogy tíz perc múlva megint elővegyem, és tárcsázzam a számát.
– Matt Scudder vagyok – üdvözöltem. – Csak tudni akartam, hogy sikerült-e beszélned a barátoddal, amióta találkoztunk.
– Nem. Miért?
– Hagytam neki üzenetet, azt hittem, visszahív, de mivel eddig nem tette, holnap el kell mennem megkeresnem őt. Semmit nem mondtál neki arról, hogy ki akarsz szállni, igaz?
– Egy szót sem.
– Helyes. Ha előbb találkoznál vele, mint én, akkor tégy úgy, mintha semmi sem történt volna. Ha meg felhív, hogy találkozni akar veled, akkor azonnal csörögj ide hozzám.
– A számon, amit megadtál?
– Azon. Ha időben fel tudsz hívni, akkor én megyek majd el a találkozódra. Ha mégsem, akkor viselkedj természetesen.
Egy kicsit még beszéltem hozzá. Mivel megijedt, hogy miért hívom, ezért meg kellett nyugtatnom. De legalább azt megtudtam, hogy nem ő halt meg a West utcában. Legalább nyugodtan tudtam aludni.
Hogyne. Lekapcsoltam a lámpát, eldőltem, és sokáig csak feküdtem az ágyban, aztán felkeltem, és elővettem az újságot. Az jutott eszembe, hogy egy ital – vagy kettő – megnyugtatna, és segítene elaludni. A gondolatot nem bírtam kiverni a fejemből, de sikerült maradnom, ahol voltam, és amikor hajnali négy lett, azt mondtam magamnak, le kell mondanom az italról, mert minden bár bezárt már. Egy volt csak nyitva a Tizenegyedik sugárúton, de ez szerencsére nem jutott eszembe.
Lekapcsoltam a lámpát, lefeküdtem, és a halott kurván gondolkodtam, meg a sebesült zsarun, meg a nőn, akit a metró elé löktek, aztán azon tűnődtem, miért is gondolja bárki, hogy érdemes józannak maradni ebben a városban. Aztán ezzel a gondolattal a fejemben elaludtam.

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei (GM)
Az apák bűnei (RG)
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írásunk:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak