Főkép

Furcsa, hogy a pillanatnyi hangulat milyen mértékben képes meghatározni egy koncertélményt.
Mivel az általam nagyon várt Chris Cornell fellépése elmaradt, ezért nem igazán rock and rollra hangolódva sétáltam ki a Nagyszínpadhoz, hogy ott két év után ismét megnézzem Juliette and the Licks idei buliját.

A zene önmagában már akkor sem nyűgözött le, de megfogott az a roppant energia, ahogy nyomták, és az a tisztaság, ahogy minden hangszer, ráadásul az ének is megszólalt.

Ezzel szemben idén a hangkép erősen a mély regiszterek felé tolódott, amit az sem ellensúlyozott, hogy az éneket elfogadhatóra keverték ki, így aztán hiába fetrengés, hiába ordítás, visítás, színészkedés, leginkább az olyannyira áhított rakenról fíling ragadt a színpadon.
E hiány a színpad elé gyűlt tízezreket láthatóan nem zavarta, én azonban jó félóra után még előrefurakodtam, hogy közelről megcsodálhassam Juliette Lewis mezítelen pociját, aztán elindultam aznapi végcélom, az iWiW Világzenei Nagyszínpad felé.

Amit már két éve kinőtt a Sziget.

A tömeg ezúttal is komoly gondnak mutatkozott. A Leningradra összetömörült ezrek mellett szinte közlekedni sem lehetett, nemhogy közelebb kerülni az előadókhoz. Nem mintha ilyesmit fontolgattam volna akár egy percig is.
A népes ska zenekart tavaly már volt szerencsém (balszerencsém) megismerni, és eredetileg eszembe sem jutott, hogy a Chris Cornellel egy időpontra hirdetett szentpéterváriak közelébe keveredjek.

És láss csodát, idén nem bántott annyira a lebutított punk-reggae, sőt, értékelni tudtam a pillanatokat, amikor orosz indulósan, népdalosan, mittudoménhogyan szólaltak meg a rezek. Ráadásul az egész sokkal latinosabban, csacsasábban, vagyis számomra élvezhetőbben is szólt.
De meglehet, mindez puszta érzéki csalódás volt, enyhe frusztrációmnak betudható.

Ellenben ha már amúgy sem azt néztem meg, amiért valójában eljöttem, a betervezett metálos levezetés helyett (a Hammerfall és a Killers sem kedvenceim, de valószínűleg belekukkantottam volna mindkettő bulijába) belevetettem magamat az idén részemről erősen nélkülözött világzenélésbe.

A karéliai népi zenét azóta imádom, amióta láttam az ugyancsak finn (naná, mégis honnan jönnének) Kiperä itteni fellépéseit a Vörösmarty téren.
A Värttinätól is valami ilyesmit vártam, legalábbis az eddig hallott felvételek alapján. És noha felkészültem rá, hogy valamivel poposabban szólnak majd, mint közel húsz éve itt járt elődeik, a visszatérő szigetes csapatról annyi jót hallottam már, hogy kizártnak tűnt a csalódás.

És nem is csalódtam. Sem bennük, sem a koncertélményben, amit nyújtottak. Náluk nem volt probléma olyasmivel, hogy ne jönne át a zene mélyről előtörő életereje.
A három lány apait-anyait beleadott az éneklésbe: ha kellett népiesen hozták a feszült harmóniákat, ha kellett erdei boszorkányokként olvastak ránk, megenyhültebb pillanataikban pedig élvezettel táncoltak, ringatták testüket, illegették magukat a kedvükért összesereglett fiúk és férfiak előtt.
Talán az igéző lenne az a szó, ami leginkább illik rájuk. Persze barátaim beszámolóiból ítélve pontosan erre számíthattam, és mint már említettem, nem kellett csalódnom bennük.

Érdekes színfoltja volt a koncertnek a mellettem tomboló Värttinä-szőke lány, aki kívülről fújta a trió – és persze kísérőzenekaruk – minden számát.
Így néha három helyett négy szólamban, pontosabban négy torokból élvezhettem a dalokat, de ez mit sem rontott a hangulatomon. Mindössze azon csodálkoztam, hogyan képes „ütemesen” rázni magát a karéliaiakra oly jellemző bonyolult, aszimmetrikus egységekből, gyakori váltásokkal összerakott ritmusképletekre. Hát sehogy.

Nem nagyzásból mondom, de kevés az olyan muzsika, aminek a ritmusa képes összezavarni, az igazi finn népi zene azonban egyike e keveseknek.
A hat- és hét-nyolcadok, a kilenc-tizenhatodok komplex kavalkádja egészen sajátos ízt ad az egyébként hagyományosnak mondható hangszereken (buzuki, tangóharmonika, hegedű, bőgő, dob, gitár, esetleg szaxofon) megszólaló, sok forrásból (akár ír és lengyel, vagy épp klezmer elemeket is felfedezhetünk benne) táplálkozó zenének.
Nem meglepő ezek után, hogy olyan jók a finn dobosok.

Mindenesetre nem bántam meg, sőt, kifejezetten örültem, hogy így alakult, és a második sorból élvezhettem, tapsolhattam végig a bulit (igen, ők is bejelentették, ráadásul magyarul, hogy „bulizunk”).
A hátha nem jönnek már effektust pedig felváltotta a remélem, hogy jönnek még attitűd. Mert nagyon remélem, hogy még egyszer, néhányszor eljönnek ide, a mindenkori Világzenei Nagyszínpadra, vagy épp egy másik helyszínre, mindegy.
A lényeg, hogy élőben ugyanúgy megfogtak, mint hangfelvételen, és szívesen hallanám vad sámánéneküket, és nézném lendületes előadásukat.

Végül amilyen jól kezdődött a tizenötödik Sziget, éppoly jól fejeződött is be, a számomra legalábbis mindenképp.
Ugyan idén a széles közönség ízlése minden eddiginél jobban különbözött az én magánízlésemtől (mintegy szétnyílt a kultúrolló), azért mindig találtam, találok magamnak valamit, ami feldob, ami sokáig megmarad, és amiről még unokáink nemzedékének is mesélhetek.