FőképA Sziget hétfői napja viszonylag kevés látnivalót tartogatott számomra, ám a Tool koncertjén való részvétel minden körülmények között be volt tervezve, így ha hirtelen leszakadt volna az ég, vagy tél kerekedik, akkor is elmentem volna.

Annyira sikerült időben érkeznem, hogy sörvásárlás után még a Tankcsapda utolsó számát is láthattam/hallhattam, majd leköszönésük után igyekeztem helyet cserélni a teret elhagyó közönséggel.
Bár nem vagyok fanatikus Tool rajongó, azért kedvelem a zenéjüket és kíváncsi voltam, milyenek élőben, ezért a tömegiszonyomat is legyőztem és bemerészkedtem előre.

Már a hangolás során nyilvánvalóvá vált, hogy itt nagyon profi hangzás lesz, a beálláskor is úgy szólt már minden hangszer, ahogy azokat a lemezeken megszoktuk, mindez persze félelmetes hangerővel.
Közben egy rossz hírt is bejelentettek: a keddi Chris Cornell koncert betegség miatt elmarad, ami azért fájó, mert az aznapi, általam favorizált programok közül az egyetlen volt, amire ki is érhettem volna időben.

Aztán kis csúszással és felvezetéssel meg is érkeztek a fiúk és belekezdtek. Hibátlanul szólt az egész, a már megszokott komplex témák és elvont dalok pontosan jöttek le a színpadról és a közönség megvadult.
Rögtön az első szám után világossá vált, hogy amennyiben fontos még a testi épségem és az életem, akkor jobb, ha távolabbról figyelem az eseményeket.

A koncertek esetében úgy látszik törvényszerű, hogy a színpad elé a legmagasabb és legagresszívebben tomboló rajongók mennek, így esélyt sem adnak a kisebb növésűeknek, hogy esetleg ők is hasonlóképp élvezhessék a koncertet.
Szóval kiverekedtem magam inkább a hömpölygő tömeg szorításából és tisztes távolból, a kivetítő alatt találtam menedéket.
Döntésemet aztán dicsértem is később, hiszen sokkal jobban jártam így, több okból is.

Egyrészt volt levegő (de még milyen! – végre teljesen jó idő volt!), érdekes módon akkora tömeg sem gyűlt ott össze, vagy haladt át rajtam keresztül és nem utolsó sorban még a kivetítőn látható képsorok is izgalmasabbak voltak a színpadi látványosságnál, így nem éreztem azt, hogy bármit is kihagytam volna.

Az énekes Maynard például konkrétan elbújt hátul a színpadon, olykor a közönségnek háttal énekelt, holott valljuk be, leginkább rá volt mindenki (én is) kíváncsi. Semmilyen kommentárt nem fűzött egyik dalhoz sem, nem kommunikált a közönséggel és bár a hangszeresek megpróbálták átvenni a frontemberi stafétát, azért én ennél többet vártam ezen a téren.

Félreértés ne essék, a koncert nagyon nagy élmény volt, minden egyes pillanatát élveztem, mert óriási számokat adtak elő ugyanakkora profizmussal, de ha kiülök egy parkba a discmanemmel és ezerrel üvöltetem benne a Toolt, akkor csaknem sikerült is reprodukálnom az érzést, mindezt ingyen.

Na de tényleg nem bántom őket, mert valójában a hangzás és a dalok is tényleg profik voltak, kellően elvont és súlyos is volt és elvarázsolt a zenéjük, ahogy azt mindenki várhatta. És ha már innen nézzük az egészet, akkor talán érthető is, hogy miért volt ez a visszafogottság: egyszerűen azért, mert annyira művészek, és mert megtehetik, akkor is ezreket fognak odavonzani a színpad elé, akik végül nem is távoznak csalódottan.

A koncert után és a tömegözönlés előtt azonnal a Hammer sátor felé vettem az irányt, hogy láthassam a brit death-grindcore óriást, a Napalm Deathet. Meglepetésemre óriási tömeg volt a helyszínen.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a műsor ennyi embert vonz, de végül is érthető az érdeklődés: a Napalm Death egy legenda, akik hosszú évek óta gyűrik az ipart minden nemű megalkuvástól mentesen, hűen önmagukhoz, még ha nem is túl populáris kifejezési móddal.

Ők aztán igazán két lábbal a földön állnak: nincsenek elszállva maguktól, hétköznapi embereknek látszanak és nagyon szimpatikusak, emellett viszont elveszítik az eszüket, ha színpadra lépnek.
Minden tiszteletem az övék, mert nem kicsit megterhelő lehet mindannyiuk számára élőben bemutatni ezt a zenét, de látszik rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak és ettől lesz az egész olyan csodálatos.

Reméltem, hogy legalább egy dalt hallhatok az egyetlen általam behatóbban ismert lemezről, ami a „Diatribes”, de ugyanakkor nem terveztem túl sokáig sem maradni és erről lemaradtam. Az tűnt még fel, hogy bár a koncert elején óriási tömeg volt, közben folyamatosan jöttek-mentek az emberek, folyamatosan cserélődtek.
Ez egyébként érthető, hiszen kicsit sarkítva mondhatnánk, hogy ha kb. 20 percet hallottál és láttál a koncertből, akkor láttad az egészet.
Avatatlan fülnek legalábbis lehetetlen megkülönböztetni egyik szélvész tempójú ultrabrutál szerzeményt a másik pusztító műtől.

Alapvetően elégedetten távoztam ezek után a Szigetről, mert ez is egy jó este volt és azért rendben voltak ezek a koncertek. A hazafelé tartó úton még társaságom is akadt két szintén elégedett norvég lány személyében, így abszolút nem lehetett okom panaszra.