FőképPersze, beállva is végig lehet részegeskedni a Szigetet, és annak is megvan a maga romantikája, kondenzcsíkot húzó tömegdarabokkal és végtagrángatással, de biztosan akadnak, akik legalább egy-két napot mérsékelt józanságban töltenek, már csak a kíváncsiság kedvéért is.
A koncerteken túl ugyanis tengernyi program, előadás és beszélgetés kínálja magát az út szélén a szigetlakóknak.

Magam is úgy döntöttem, hogy a koncerteket kikerülve meglesem, mi mindenben vehetek részt, ha egy napra lemondok az ütemes térdhajlítgatásról és bólogatásról.
Így hát miután a Narconon szcientológus társaság naiv és sunyi antidrog-kiskátéját a szemétbe hajítottam (ahova egyébként való, együtt az összes többi szórólappal), a Hilltop mámorelosztója helyett a vörös szektort vettem célba.
A kimondhatatlan nevű ambient Sátorkert szomszédságában a fáradt vándorok energiáját egyensúlyozták a tibeti kézrátételes módszer, a pránanádi „gyógyítói”. Úgy éreztem, még bőven van bennem a reggeli liter fekete tea teinjéből, hogy kihúzzam hazatértemig, ezért inkább kihagytam ezt a New Age-masszázst.

Helyette összművészeti terepszemlét tartottam: camera obscurát néztem, amihez volt fejjel lefele állított modell; kipróbáltam a zsonglőregyesület ördögbotjait; meglestem, mekkora csaták folytak egy-egy tábla Catan vagy egy pókerasztal mellett, és szóba elegyedtem mindenkivel, aki érdeklődött irántam.
A kellemes beszélgetéseknek azonban előbb-utóbb véget kellett vetnem, ha jó helyet akartam kicsípni a hétkor induló dumaszínházban.

Azonban kissé túl elővigyázatos voltam, és annak ellenére, hogy a fél Szigeten kellett keresztülvágnom, még volt szerencsém egy kiváló folkos zenét játszó együttesbe botlanom, akik a „B terv” névre hallgattak.
Nem volt mit tenni: akár csak az akaratgyenge dohányos, én sem tudtam megállni, hogy ne ropjam egy kicsit a lélekmelengető muzsikára. Ennek is hamar vége szakadt az este hét óra közeledtével, és a zene helyett a kimondott szó vette át az uralmat az egyre sűrűsödő tömeg felett.

Két tehetséges fiatal, Kőhalmi Zoltán és Szabó Kristóf osztotta meg egymás közt az elkövetkező órát. Mindketten a közönséggel összekacsintva ecsetelték kis magyar pornográfiánk színe-javát.
Előbukkant két fő politikusunk, neves tévés személyiségek egész sora, pellengérre került mindenki, aki él és mozog a közéletben. Azonban, lévén némi kitekintésem a külhoni stand-up comedy állására, egy kissé sárgább, egy kissé savanyúbb a magyar dumaszőlő.

Tény, hogy elég egy-egy mozdulat vagy szófordulat, és már tudni, hogy az ellenzék első embere vagy a magyar lóversenysport legtöbbet látott pártolója áll velünk szemben, de valami mégis hiányzott, hogy az éles szemű, érzékeny meglátásokból igazán erős társadalomkritika vagy egy igazi, szívből jövő nevetés törjön fel belőlem.
Ezt annak tudom be, hogy Magyarhonban még fiatal a nyugati típusú stand-up műfaja, még nem termelődött ki egy olyan humoristaréteg, akiknek már a vérében van a megmondás, és nem csak szimplán viccesen mondja el, mi esett meg vele.
Hofi Géza külön kincs, de inkább kivétel, semmint a norma.

Nyolc magasságában újra áthajóztam a sártengeren, és a nagy színházi dombra letelepedve vártam, hogy a francia Fabien Kachev megkezdje egyszemélyes előadását. Ez tökéletesen kiegészítette a dumaszínházasokat, mivel Kachev alig szól, elsősorban mozgásával és furcsa hangok kiadásával nevettet meg minket.
Paródiáiban a kocsiban angolul tanuló menedzsertől kezdve a mindig lövésre kész vadászon át a párizsi kutyaszart körüljáró turistáig mindenki látható.

A Sziget kedvéért még egy kicsit magyarul is megtanult, külön mosolyt csalva azoknak arcára, akik a francia, német és angol szó mellett magyarul is hallhatják tollvonásnyi konferanszát.
Egy pillanatig sem unatkoztam, órámra se néztem, mialatt ezt a különleges előadást élveztem. De minden jónak vége szakad egyszer, és egy kétbetűs kitérő után besomfordáltam a Színházsátorba, ahol egy dél-koreai tánccsoport, A Lee K. Dance műsorát nézhettem meg.

Nos, biztosan én vagyok az ideológiailag képzelten és a maradi, de a hetven perc játékidő alatt sem sikerült összetennem magamban, hogy mit is láttam igazából.
Mert az egy dolog, hogy a programfüzet kötelezően túlzó szövegét ötször is átolvasom, hátha attól jobban fogom érteni és szeretni a szép koreai lányokat-fiúkat, de ha a színpadon látottakat nem tudom magam javára fordítani és személyes értelemmel felruházni, hogy tovább éljen bennem az előadás, akkor miért is ültem ott?

Lufikkal koreografált álomkergetést és két ember közt farostlemezzel táncolt kapcsolatkezdetet láttam, de csak itt-ott vettem észre egy kis játékosságot, egy kis mondanivalót.
Lehet, hogy rossz helyen és rossz időben talált meg ez a műsor, de a négy koreai nem győzött meg arról, hogy érdemes volt velük töltenem az este tíz órát.
Mielőtt még az utolsó buszom után rohantam volna, volt egy fél órácskám, amit hangulatjavító dzsesszzenébe fojtottam, kellemesen kipihenve a jelentéskeresés szellemi erőfeszítéseit.

Váczi Eszter utolsó dala jelentette az én utolsó dalomat is, és, sajnos idejekorán, de el kellett hagynom a Szigetet, hogy itthon, pohár „langy téa” mellett értekezhessek arról, amit láttam. Majd jövőre, mikor a Stephen Colbert-híd elkészül (ld, még: Megyeri M0-ás híd), akkor tán gyalog is időben haza tudok érni.
Addig azonban egy Erik Truffaz koncert helyett hirdetem örömmel, hogy van élet a Szigeten az elektronika, a metal, az indie és a táncdal mellett is.