FőképSZOMBAT

A szombati napon kivételesen nem hazafelé, hanem érkezésemkor sikerült eláznom, de már megszoktam és ennek ellenére nem voltam hajlandó később elindulni, mert a Wendigo koncertjét mindenképp látnom kellett.
Több élő fellépésükön is jelen voltam már, így tudtam, hogy nem okoznak csalódást. Az esőnek és a korai kezdésnek is megvolt az előnye: a sátorban ekkor még kellemes volt a levegő.

Eddig talán még nem is volt olyan, hogy időben kezdődött volna koncert, ám gyors átszerelés után belecsaptak a fiúk egyből a közepébe. A Wendigo koncertekre jellemző jó hangulat fokozottan érvényes volt erre a fellépésre, nekem mindig olyan érzés élőben, mint egy energiabomba.
BZ igazi frontemberként vezényli és mozogja végig a showt, és a többiek is folyamatosan „hergelik” és mozgatják a közönséget. Közben persze folyamatosan és vigyorogva zúznak és villáznak, ahogy egy metal együttesnek azt kell.

További szerencsés tényező, hogy a hangzást is sikerült itt végre eltalálni. Sajnos a legtöbb zenekar esetében ez nem mondható el itt, mert a hangerő legtöbbször az élvezhetőség rovására megy (pl. a Watch My Dying koncertje pénteken).
Ezúttal ezzel sem volt különösebb gond, a gitárok zúztak rendesen, de az éneket is lehetett rendesen hallani, a szöveget érteni. Csak Jozzy mikrofonja nem működött (szerinte nem is volt baj), de háttérvokál nélkül is elég jó volt a buli.

A Let it Out lemez legjobb pillanatai mellett néhány különlegességgel is szolgáltak, így két vadonatúj számmal, amelyek közül különösen az „Entropia” tetszett, aztán egy régi metal klasszikussal is, amit Kalapács Józseffel adtak elő és persze az elmaradhatatlan Madonna-feldolgozás.
A Sziget alkalmából egy kis EP-t is készítettek, amiből a legjobban zúzók kaptak egy-egy példányt. Azt hiszem, mindent elmondok arról, hogy éreztem magam, ha elárulom, hogy hozzám is vágtak egyet. A Sziget eddigi csúcspontja volt.

A következő program, ami vonzott, az a Nine Inch Nails koncertje volt a Nagyszínpadon. Egy barátommal kicsit korábban odamerészkedtünk, hogy belepillantson a Kispál és a Borz műsorába.
Engem ugyan különösebben nem vonzott soha ez a zene, de ez a show teljesen rendben volt: a hegedűssel és a többi extra hangszerrel nagyon jó hangulatot csináltak.

Viszont azt is megállapítottuk, hogy a színpad előtti sártenger ellehetetleníti, hogy egész közelről élvezhessük a fellépőket, így jóval távolabb kerestünk helyet magunknak. Aztán aránylag kis csúszással el is kezdődött Trent Reznor és bandájának koncertje.
Mivel elég messze voltunk, sajnos semmit sem láttam ez egészből, de a hangzás még innen is élvezhető volt, sajnos azonban megint lógott az eső lába és inkább átmenekültünk a Hammer sátorba, még időben, mert eleve oda készültünk a Nevermore fellépésére.

A meghirdetett időpontban aztán el is kezdődött a műsor, és ezt is a fantasztikus hangulat és energikus előadásmód jellemezte. Sajnos a hangzás miatt megint zajtengerré váltak főleg a keményebb dalok, de én azért élveztem, mert legalább megdörrent rendesen, és a Nevermore zenéje olyan, aminek szét is kell rombolnia mindenki hallójáratait.
Úgy vélem, aki nem ismeri a zenéjüket, valószínűleg csak egy zajmasszát kapott, de én, aki agyonhallgattam a lemezeiket, valószínűleg már bármilyen körülmények között is felismerem a dalaikat.

Egymást követték a komplex zúzdák a seattle-i power metal csapattól, olykor pedig közbeiktattak egy-egy lírikusabb tételt is pihenésképp, így volt a „Believe in Nothing”, vagy a „Who Decides” és „Heart Collector”.
Sajnos az első két lemezükről nem prezentáltak semmit Warrelék, amit azért bánok egy kicsit, mert nekem azok tetszettek leginkább, viszont ennek ellensúlyozására az újabb számokat sokkal nagyobb lelkesedéssel és energiával adták elő, mint legutóbbi koncertjükön a Pecsában.

Szerintem Warrel Dane az egyik leghitelesebb előadó az egész metalszcénában és a hangja is óriási, még mindig, nem volt itt tévedés. De a többieket is dicséret illeti, nekem különösen Jeff Loomis gitáros volt szimpatikus.
Többek közt olyan dalok hangzottak el, mint az „I”, „Voyager”, „Final Product”, „Inside Four Walls”, „Born”, „Narcosynthesis”, az elmaradhatatlan „Deconstruction”, zárásképp pedig a „No More Will”.

A pontosan másfél órás tömény metalzúzás és tombolás után jól esett a pihenés, így több koncertet nem tudtam már megnézni. Hazafelé annyira még el sem áztam, úgyhogy ez a nap tényleg jól sikerült.

VASÁRNAP

A vasárnap úgy mentem ki, hogy igazán nem volt olyan fellépő, aki annyira érdekelt volna, talán inkább a kíváncsiság hajtott a Hammer sátorhoz, hogy ott töltsek egy kellemes death/black metal estet.
Bár a korábban fellépő bandákat is megnéztem volna, eleve nem tudtam volna odaérni a programjukra, amit azért sajnálok egy kicsit, mert a Stereochrist végét sikerült elcsípnem és bizony nagyon rendben volt, amit hallottam, legalábbis az eredetileg Down által előadott „Bury me in Smoke” hibátlan megidézése csodálatos volt és talán így élőben még annál is súlyosabb.

Általában egyébként sikerül lemaradnom Hegyi Kolosék koncertjeiről, de egyszer legalább mindenképp látnom kell egészben a műsorukat! Emlékszem, egy korábbi Szigetes Mood koncerten is nagy élmény volt látni és hallani őket, mert ez a zene koncerten az igazi.
A Tesstimony showját sajnos nem láttam egészében, mert másfelé csavarogtam, így csak a végére értem oda, de az is nagy zúzás volt.

A Christian Epidemicet sem ismerem különösebben, mindössze annyit tudtam róluk, hogy death, vagy black metalt játszanak, de kíváncsi voltam rájuk.
Sajnos az ő esetükben is elnyomta a tömény hangzás a lényeget, így aki hozzám hasonlóan nem volt tisztában, hogy miről szól ez a zene, az inkább csak halláskárosodást vihette haza, mint koncertélményt.
Viszont szerencsére a magamfajtából kevés volt a teremben és azok láthatóan nagyon élvezték a műsort.

Azért én továbbra is kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet ez a zene: a billentyűs hangszert szinte egyáltalán nem hallottam, de még a dobokat is elnyomták a gitárok.
A banda azért rendesen kitett magáért, repültek a hajak és a színpadi látvány is nagyon metal volt. Szóval nem nekik szól a kritika, tessék rendesen hangosítani (adott esetben halkítani) a koncerteken!

A Christian Epidemic után talán a Sziget leghosszabb átszerelése következett, amit a közönség egyre kevésbé tolerált, már szinte félő volt, hogy szétszedik a berendezést türelmetlenségükben.
Úgy látszik, a norvég Satyricon a tökéletességre törekszik és nem bíznak semmit sem a véletlenre, de itt már rendben is volt a hangzás egy-két zavaró gerjedéstől eltekintve. Igazi old school black metal sound volt, ennek ellensúlyozására pedig egy igen szimpatikus hozzáállású, a közönséggel kedvesen kommunikáló frontembert ismertem meg.

Sajnos az ő diszkográfiájukat sem ismerem maradéktalanul, így csak néhány számcímmel tudok szolgálni, ezek: „Nemesis Divina”, „K.I.N.G.” és „Fuel for Hatred”. Itt sem lehetett panasz a színpadi látványra: a zenekar kitartóan headbangelt végig és közben eszeveszett tempót diktáltak.
Ráadásul itt végre lehetett hallani a billentyűs hangszert is, ami még tovább fokozta a sötét atmoszférát.

A zenekar egyébként nagyon sok embert vonzott, itt tényleg tömve volt a sátor, olyannyira, hogy jobbnak is láttam, ha kimegyek egy kicsit a levegőre, ahol most először még jól is esett a csepergő eső.
Szerintem nem távozott senki csalódottan az est után, én legalábbis jól éreztem magam.

A Sear Bliss koncertje is be volt tervezve még erre a napra, de már képtelen voltam azt is kivárni, így sajnálatomra ezt már nem láttam, de valószínűleg erre több eséllyel jutok el egy másik alkalommal, mint pl. a Satyricon egy másik bulijára.