Scorpions: Humanity – Hour 1 (CD)

Amikor megtudtam, ki lesz az album producere, megmondom őszintén, egyszerre örültem és féltem. Szemem előtt az 1989-es (micsoda év volt a metal zenében) Alice Cooper produktum lebegett, ami fantasztikusan jóra, mondhatni slágeresre sikeredett – csak éppen nem volt igazán Cooperes (legalábbis sosem tudtam annyira megbarátkozni vele mint a Welcome to My Nightmare vagy Special Forces albumokkal). A hangzással és a felhasználóbarát dalokkal nem volt gond, csak éppen – nem ragozom tovább, szóval bíztam benne, hogy azért a Scorpions képes megőrizni valamit európaiságából.

Elvégre annak idején, még a hetvenes-nyolcvanas években hírnevük vetekedett az Accept ismertségével, csináltak pár kiváló lemezt (akkoriban még Rudolf Schenker gitárkirály is velük játszott), aztán jött a végzet. A „Rock You Like a Hurricane” számuk felkerült a slágerlistákra, ezt követően a „Still Loving You” balladájuk lett világhíres.

Ezt már nem tudták feldolgozni (emlékezzünk, a Whitesnake is a balladáira épített egy időben, amely stratégia nem működött hosszútávon), majd hosszú útkeresés következett, amit cseppet sem könnyített meg a grunge majd a punk térnyerése. Engem utoljára az 1993-as Face The Heat album „Alien Nation” szerzeménye bírt lelkesedére a banda iránt.

De itt az új lemez, ami egyébiránt concept album, vagyis egy kitalált sztori mentén születtek a dalok. A történet a jövőben játszódik, amikor polgárháború dúl ember és robot között. Erről talán ennyi elég is, főként, ha nem tudunk angolul (a zenekar honlapján megtekinthetőek a szövegek). Kárpótlásul sietek megnyugtatni mindenkit, hiába van benne Desmond Child keze majd minden számban, a Scorpions megőrizte jellegzetes „hangját”, egyértelmű a visszatérés a nyolcvanas évek elejéhez. Mindez azonban nem érződik a hangzáson, ami telt és dinamikus, lusta szóhasználattal egyszerűen modern.

Ott van mindjárt a nyitó „Hour I.” dob- és a gitárjátéka. Mi ez kérem szépen, ha nem hamisítatlan hard rock? Na és Klaus Meine hangja – mintha nem jövőre lenne hatvan éves, és nem negyvenegynéhány éve énekelne. Na nála egy pillanatig sem éreztem azt, mint az utolsó Ozzy albumnál, hogy mennyire fontos a modern stúdiótechnika. Még mindig erőteljes hangja leginkább a közepes hangfekvésben mozog, de a magasabb regiszterekkel is boldogul.
A szám zseniális nyitónóta, lendületes, erőteljes.

Az ezt követő „The Game Of Life” kicsit szolidabban indul, de a refrénnél, amikor Meine kicsit kiereszti a hangját, és a többiek is odateszik magukat, mindez fogós dallammal kiegészítve, átvált erőteljes rock darabbá, aztán úgy is marad.

Ugyanez érvényes a harmadikként felcsendülő „We Were Born To Fly” esetében is, ami szintén nagyon jó, bár itt már kicsit visszavettek a tempóból. Ha valaki eddig nem vette észre, az most biztosan felfigyel a gitárszólókra.

Zongorával indít a „The Future Never Dies”, ami mellé betársul az ének, hogy pár sorral később belépjen a többi hangszer és máris egy ballada közepén találjuk magunkat, fülbemászó dallammal, vonósokkal, háttérvokállal kiegészítve. Újabb kiemelkedő darab az albumon.

A lassulást „You’re Lovin’ Me To Death” ellenpontozza, erőteljes ritmus, zakatoló gitár, és ismét fülbemászó ének, amit továbbfejleszt az utolsó harmad gitárszólója (ha eddig még nem mondtam volna, Matthias Jabs játéka az egész albumon kiváló, Meine énekéhez mérhető). Na ez a rock manapság, erre csak bólogatni lehet.

A metalt pedig a mélyrehangolt gitárokkal indító „321” képviseli. A komor súlyosságból a súly mindenképpen észrevehető, a komorság már nem annyira, mivel nem tehetek róla, de Meine hangja számomra az albumon mindig pozitív érzést sugároz, amolyan „nem adom fel, nem hagyom el magam” típusút. A refrén kórusa pedig egyszerűen megborzongatja az embert, a háttérből apránként előlép a sikoltozó gitár. Majd jön egy kis sejtelmes elhalkulás, de a refrénnél az egész brigád ismét öntudatosan kiáll az utca közepére, szó sincs a házfalak tövében történő osonkodásról.

Aztán ismét egy ballada – „Love Will Keep Us Alive” –, ami nem rossz, csak éppen semmi extrát nem jelent, ez akár tizenöt évvel korábban is felkerülhetett volna bármelyik albumra. Ezen még a szimfonikus támogatás sem változtat. Zenei andalgással kezdődik a „We Will Rise Again”, de a refréntől ez is megizmosodik, bólogatásra késztet.

A következő mélypont számomra a „Your Last Song” című opusz is, tölteléknek érzem, efféle szerzeményt másnapos félálomban is felböffentenek magukból, ráadásul a tempó inkább altatja, mintsem ébreszti a hallgatót. Szerencsére az üresjáratot feledteti a „Love Is War”, ami ugyan csak egy árnyalatnyival gyorsabb, de valamiért mégis emlékezetesebb darab az előzőnél.

Az utolsó előtti „The Cross” kicsit felemás számomra, egyes napokon tetszik, máskor meg nem. Aggodalomra semmi ok, mivel a záró „Humanity” ismét erőteljes darab, lírai betétekkel, kórusokkal kiegészítve – egyszóval méltó zárása az albumnak, és tudatosítja az emberben, ez egy új Scorpions éra szülötte.

Mindent összevetve azt kell mondjam, évek óta ez a legjobb Scorpions lemez – rajongóknak kötelező, rockzene kedvelőknek melegen ajánlott, még a két-három halványabb számmal együtt is remekelt a germán banda. Remélem ezen az úton mennek tovább, és hasonló (vagy jobb) muzsikával örvendeztetnek meg bennünket. Ha meg ne adj’ isten, minden második lassú helyett tempósabb számot írnak, akkor én már biztosan nem panaszkodom.

Az együttes tagjai:
Klaus Meine – ének, gitár
Rudolf Schenker – gitár, háttérvokál
Matthias Jabs – gitár
Paweł Mąciwoda – basszusgitár
James Kottak – dob, háttérvokál

Közreműködők:
Billy Corgan (Smashing Pumpkins) ének
John 5 – gitár
Eric Bazilian – gitár
Russ Irwin – zongora
Jason Paige - háttérvokál
Jeanette Olsson - háttérvokál
James Michael - háttérvokál
Desmond Child - háttérvokál

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hour I
2. The Game Of Life
3. We Were Born To Fly
4. The Future Never Dies
5. You’re Lovin’ Me To Death
6. 321
7. Love Will Keep Us Alive
8. We Will Rise Again
9. Your Last Song
10. Love Is War
11. The Cross
12. Humanity

Diszkográfia:
Lonesome Crow (1972)
Fly to the Rainbow (1974)
In Trance (1975)
Virgin Killer (1976)
Taken by Force (1977)
Tokyo Tapes (1978) koncert
Lovedrive (1979)
Animal Magnetism (1980)
Blackout (1982)
Love at First Sting (1984)
World Wide Live (1985) koncert
Savage Amusement (1988)
Crazy World (1990)
Face the Heat (1993)
Live Bites (1995, live)
Pure Instinct (1996)
Eye II Eye (1999)
Moment of Glory (2000) a Berlini Filharmonikusokkal közös album
Acoustica (2001) akusztikus
Unbreakable (2004)
Humanity - Hour 1 (2007)

Sting int he Tail (2010)
Comeblack (2011)
Return To Forever (2015)