Főkép

Három dolog miatt szeretem a Hammert. Az egyik a jó zene, a másik, hogy van konténer, a harmadik, meg hogy ide könnyen eltalálok. A harmadik ennyi év szigetelés után lassan nem érv, majd tíz év alatt eljutottam odáig, hogy sejtéseim kezdenek lenni az utak és a helyszínek összefüggéseiről. Pedig az a plusz izgalom, hogy vajon mennyi idő alatt találom meg a többieket, azért, az jó volt. Az idén először, sátrat is vittem, így eddig minden nap felhívtam a barátaimat – volt hogy a sátram mellett állva – hogy nem találom, tehát az a plusz azért megvan.

Sajnos még mindig nincs limitálatlan mennyiségű szabadságom, így csak munka után tudtam kilátogatni a Szigetre. Kijutni autóval lehetetlen, de lusta állat lévén megpróbáltam (rábeszéltem egy barátomat, hogy neki úgyis útba esik és vigyen ki).
Nem annyira kellett volna, mert baromi hosszú időbe telt, így lemaradtam a Tinariwen-ről, mint kiderült a többiek elbeszéléseiből ez nem is annyira baj.

A második napon ez annyit tett, hogy pont a Soulfly előtt egy fél órával, ám rendkívül sok szepu meghallgatása után, de azért egy kicsit fáradtan érkeztem. Tavaly a Ropert Plant előtt érezhettem így, hogy oké, jó zenét csinál, de inkább azt a pillanatot vártam, amikor élőben hallgathatok Zeppelin-t.

Miután felszedtünk mindenkit, elindultunk a Hammerre. Nem, mégsem volt ott mindenki, így a terület bejárata előtt enyhe pánikban figyeltük, hogy ezeket biztosan nem érdekli a Chemical Brothers. Bezzeg tavaly a Morbid Angel helyett jó sokan a Prodigy-t választották. Ejnye-bejnye!

Mikorra elértük a teljes létszámot, és mindenki beszerezte, ami kellett neki, végre bejutottunk a sátorba, ahol nincs levegő sosem. A második számra. (A Szigeten időben odaérni egy koncertre, ha az ember nem egyedül megy, gyakorlatilag lehetetlen.) Meglepve tapasztaltam, hogy az előző napi (szerintem nagyon rossz) hangzáshoz képest, jól szólt a zenekar, ráadásul a hangerővel sem volt baj, ugyanis egy füldugó képét láttam felvillanni.

Mivel fájt a fejem - igen az időjárástól - nem kockáztattam meg, hogy gyógyszerre igyak, így a felvillanásokat a sors kezének kéretik tekinteni. Vagy a középső ujjának néhol. Persze, koncert közben néha azért összemasszásodott a hangzás, de egy sátortól nem lehet sokkal többet elvárni. Jó kis zúzást tapasztaltunk, hátul is és a színpadon is. Állandó társam a pogóban, most nem volt abban az állapotban, hogy velem jöjjön előre, így ezt én is kihagyni voltam kénytelen, amit nagyon sajnálok.

(Ha már ennyit emlegetem a tavalyi Szigetet, tavaly például majd’ minden koncerten előre mentünk és nekem masszív halálfélelmem volt már a Hammer sátor megpillantásakor, remélem ez lassan most is kialakul majd.)

A sok dobolás meg gitározás közepette egyszer csak elérkezett a „Territory”, ami az a pillanat volt, amikor arc kisimul, mosoly felvesz, körbenéz, hazaértem! Egy koncerten nekem mindig ez az egyik legjobb pillanat, amikor érzem, hogy na megérkeztem végre a helyemre. Innentől aztán ugrabugra, bólogatás és villázás hosszú sora következett.

A színpadon a Soulfly velünk együtt tombolt, ugrált, bólogatott, ordibált. Nem azok a pihengetős srácok, ahogy így elnéztem. Mostanában (10-15 éve) nagyon szeretem a nyers dühös zenéket, ezért ez a koncert különösen beette magát a szívembe. Összehasonlítva a szepi másik felének Pecsa-beli megjelenésével, lényegesen nyersebb, kisebb volumenű koncert volt, és ugyan nem lettem libabőrös sem, de mégis azt kell mondjam, teljesen azt nyújtották, amit hallani szerettem volna. (Arról ráadásul úgy jöttem ki, hogy „diszkósan játszották a Roots-ot”)

Természetesen volt Roots, és nagy meglepetésre „Troops Of Doom” is, és játszottak saját klasszikust is, a „Frontline” és a „Back To The Primitive” képében. Sőt bizonyítandó, hogy ők alapjában véve kedves emberek, az Ektomorf énekesét még fel is hívták a színpadra.

A koncert végére odaértek azok is, akik inkább mást hallgattak, csak azért hogy elmondhassam nekik, mennyire #&@- k, hogy nem itt voltak végig. Megbeszéltük, hogy ki mit fog csinálni, így egy részünk ottmaradt Ektomorfra, beleértve engem is.

Az Ektomorfot már régóta meg szeretném nézni élőben, mert láttam valami klippjüket a tévében és tetszett a zenéjük és a lelkesedésük, meg minden. Az „Outcast”-tal kezdek, ami nagyon erős szám. Gondolom, hiszen a keverő mögé már egy fél decibelnyi hang sem jutott el. Természetesen előrébb mentünk. Annyira az előző zenekar hatása alatt voltam, hogy amint felhangzott a „mindenki ugrál”, azonnal engedelmeskedtem, és mintha nem is lett volna szünet, ugrálás, villázás és bólogatás hosszú sora következett.

Pont izomlázas lesz a nyakam, gondoltam magamban, miközben az ekkorra már állandósult mosollyal az arcomon az énekes kérésére a középső ujjammal integettem. Azért jó lehet, ha egy magyar együttesnek a Soulfly az előzenekara.
Abszolút kihasználták a helyzetet, és senkit nem hagytak pihenni egy pillanatra sem, álladóan ugráltattak, kiabáltattak meg bíztattak minket, ami lassan ránk is fért, tekintve, hogy fél tíz óta ez ment folyamatosan. Sajna hamar vége lett ennek is, így elindultunk egy másik helyszín felé meghallgatni a Kiscsillagot.

Mikorra odaértünk már játszottak (sosem fogok már első számot hallani a Szigeten). Amint meghallottam az első dallamokat rádöbbentem, hogy erre most nagyon nem vagyok kíváncsi, és ha már úgyis elfáradtam hazamegyek szépen.
Második napnak ideális volt, hiszen kettő Sepultura zúzós mozgós koncerten is részt vettem, talán kicsit rövid volt, de hogy napközben dolgozhattam, ez kárpótolt mindenért. Persze.